Marschall Miklós

Nyomtatóbarát változat

Négy évvel ezelőtt írtam a következőket: „Kínos helyzetben van a magyar kulturális politika. Nem tudja, hogy mi a dolga. Kiszolgálni-e a mindenkor ajánlkozó klientúrákat, vagy netán hosszú távú nemzeti kulturális stratégiát kínálni? Védelmezni-e a status quót, vagy ha konfliktusok árán is, de a kreativitás pártjára állni? Jó szakszervezetisként menteni a menthetőt a piac »ellenséges erőivel« szemben, vagy netán a piacot építeni, befolyásolni? A kultúráért felelős minisztérium is szerepzavarban van. Nem tudja, hogy a magyar kultúra intendánsa vagy stratégája akar-e lenni. Nem tudja, hogy miért felel, a néhány tucat minisztériumi intézményért vagy a magyar kultúra egészéért. Nem tudja, hogy kiket képvisel, az előszobázó intézményigazgatókat vagy az adófizető polgárokat.” (Beszélő, 1999/7-8.) Azt is mondtam ugyanitt, hogy „nem lehet az egész magyar kultúra első számú stratégája az, akinek napi házmesteri feladatai vannak”.

Másképpen szólva: nem lehet valaki gondnok (házmester) és várostervező egyszerre. A két szerep kizárja egymást.

A helyzet azóta semmit sem változott. A rendszerváltás óta egyik kormánynak sem sikerült értelmezhető kulturális stratégiát megfogalmaznia. Hol hanyag, hol lelkiismeretes „gondnokként” működtették a rájuk bízott eléggé romos intézményrendszert, néha még tatarozásra is futotta, de gondolkodásra, tervezésre, prioritások megfogalmazására és „beruházásra” – kultúrpolitikára tehát – már nem maradt sem szándék, sem erő.

A „szentháromság” felbomlása


Megállíthatatlanul folytatódik a kultúra gettósodása, a kulturális élet eljelentéktelenedése. Kettős értelemben is. A kulturális élet hírei kiszorulnak a médiából, ma már a „Kulturkampfnak” álcázott egzisztenciaharcok aktuális botrányai is csak az érintetteket hozzák lázba. Az igazi baj azonban az, amiről Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap(program) elnöke tudósít a Beszélő most megjelent tematikus számában: „2001-ben egy felnőtt magyar állampolgár évente valamivel több mint 13 ezer forintot fordított kulturális szolgáltatások vásárlására. Ha ebből levesszük a televízió-előfizetés díját (...), marad 600 forint havonta. (...) A háztartások 86 százaléka nem költött könyvre, 95 százaléka se mozira, se színházra, 93 százaléka nem jutott olyan helyzetbe, hogy belépőjegyet vegyen valahová.” (Beszélő, 2003/4.)

Úgy tűnik, hogy amit a magyar kultúra felelős minisztériuma csinál vagy nem csinál, az a magyar társadalom kevesebb mint 10 százalékát, a kulturális intézményrendszernek pedig még ennél is kisebb hányadát érinti. A két szomorú tény között nyilvánvaló összefüggés van: a házmesteri szerepre kárhoztatott minisztériumból sosem lesz „stratéga”, olyan lobbistája, menedzsere, piacépítője, píárosa a magyar kultúrának, mely a másik 90 százalék megnyerésével próbálkozhatna. Néha úgy tűnik, mintha az elmúlt több mint egy évtized viharos változásai közepette ott felejtették volna ezt a minisztériumot, ahol 20-30 évvel ezelőtt volt. Miközben a világ radikálisan megváltozott, és nyakig vagyunk a globalizációban, ez a minisztérium még mindig igazgatók kinevezésével bíbelődik. Pedig XXI. századi kihívásokra nem lehet XIX. századi mentalitással válaszolni.

Minden megváltozott, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a változások korszakosak és történelmiek. Ehhez foghatók utoljára talán a felvilágosodás korában történtek. Gondoljunk bele: szemünk láttára változnak meg radikálisan a kulturális szféra intézményei, szerepei, hagyományos szerkezete. Érvénytelenné válnak a rendszert működtető ideológiák, az „alkotó”, a „közvetítő intézmények” és a „befogadó” korábbi „szentháromsága”. Ilyen mértékű szerepújraírást utoljára valóban a felvilágosodás kora hozott, amikor elkülönült a kulturális szféra nemzetállami kereteivel, jellegzetes ideológiájával (a műveltség kiterjesztésével, majd a népműveléssel), tipikus közvetítő intézményeivel: könyvtár, múzeum, színház, operaház, koncertterem. Sokunk gondolkodását még mindig a kulturális szféra elkülönültségén, a klasszikus intézményrendszeren, az aufklérista ideológián alapuló XIX. századi értékvilág határozza meg. Pedig a hagyományos „kulturális szféra” határai elmosódóban vannak, új kultúraközvetítők – tévé, Internet – jelennek meg, az új médiumok, sokszorosítási lehetőségek, az egyidejűség és az interaktivitás az alkotók-befogadók hagyományos szerepeit is felülírják.

Ami a kultúrában ma fontos, javarészt kívül esik a kulturális minisztérium hagyományos hatáskörén és értelmezési tartományán. Ma már sokszor nagyobb kultúrpolitikai relevanciája van egy-egy ORTT-döntésnek vagy az Internetszolgáltatók Egyesülete ajánlásának, mint a NKÖM döntéseinek. Talán nem is a Harsányi László által idézett statisztika miatt kellene boronganunk, hanem inkább amiatt, hogy micsoda távolság van a mai kulturális szokások és a kulturális statisztika kérdései között...

Ki kell számolni, be kell mutatni…


Megváltoztak azok a fogalmak, referenciák, mértékegységek is, amelyekkel a tizenkilencedik századi ihletettségű kultúrpolitika operál. Az idő, a hely, a tér fogalmai átértékelődnek a „behálózott” világban. Ennélfogva a kultúra színterei is változnak. A terjesztés, a tárolás, a dokumentáció, a reprodukció, a prezentáció technikái radikálisan megváltoztak. Nem tudjuk még, milyen lesz a huszonegyedik század múzeuma, de hogy más lesz, mint a „magaskultúra” általunk megszokott „templomai”, csarnokai, az biztos. A Los Angeles-i Getty Múzeum vagy az új Tate Galéria Londonban csak előfutárai a múzeumok új generációjának. Kockázatos tehát ma tízmilliárdokért alapvetően XIX. századi módon szakosodott kulturális intézményeket építeni. A jelen mintha az interdiszciplinaritásról, a műfaji határok feloldódásáról, valamifajta univerzális „crossoverről” szólna, amelynek emblematikus művészei Lev Dogyintól Bob Wilsonig, Christótól Peter Sellarsig aligha skatulyázhatók be egy műfajba.

A reszortfeladatokra szakosodott kulturális adminisztráció nem nagyon tud mit kezdeni ezzel.

Megváltozott a politikai közeg is. A demokrácia és a piacgazdaság beköszöntével annak megfogalmazása és eldöntése, hogy mi a közjó, amit közpénzből támogatni kell, már nem egy szűk elit privilégiuma, hanem kemény verseny eredménye. Nem megkérdőjelezhetetlen evidencia többé, hogy a kultúrát támogatni kell. Sokunk számára persze az, de ez ma már kevés. Meg kell indokolni, ha tetszik, költség-haszon elemzésekkel, hogy miért a kultúrára költsük az adóforintokat és ne másra. A közpénzekért folytatott versenyben ma már nem segítenek a kultúra fontosságáról megfogalmazott fennkölt lózungok. „Ki kell számolni”, be kell mutatni a kultúra „hasznát”. Lobbizni, kampányolni kell, szövetségeseket keresni, koalíciókat szervezni a magyar kultúra érdekében. A jó minisztériumnak tehát nem a kultúra belügyeivel, sokkal inkább „külügyeivel” kellene foglalkoznia.

Tetszik, nem tetszik, teret nyert a kultúra „instrumentális” megközelítése, ami radikálisan más kultúrpolitikai észjárást igényel. Át kell fogalmazni a mindenkori kulturális miniszter mandátumát, hiszen ma már „mindenben kultúra van”: a kultúra terei kitágultak, szinte határtalanná váltak. Ez óriási esélyt is adna új stratégiák megfogalmazására. Gondoljunk csak bele: a közelmúlt legsikeresebb kulturális fejlesztései szerte a világon mind valamilyen nagyobb – bocsánat a kifejezésért – multiszektorális projekt részei voltak, legyen az városrehabilitáció, területfejlesztés, felzárkóztatás, kisebbségvédelem, foglalkoztatás stb.. Így lettek a Ruhr-vidék lerobbant ipari csarnokaiból izgalmas kiállító terek, így sikerült kilábalni hosszan tartó gazdasági és mentális depressziójukból olyan városoknak, mint Glasgow, Newcastle, Birmingham, Bilbao, így újulnak meg lerobbant városnegyedek, mint a dublini Temple Bar, a New York-i Tribeca vagy éppen a berlini (korábban kelet-berlini) Prenzlauersberg. Hosszú évtizedek elszigeteltsége után így kerültek vissza a világ kulturális térképére olyan városok, mint Barcelona, Szentpétervár, Capetown vagy Krakkó. London ma a világ multikulturális fővárosa, amely piaci előnyt volt képes kovácsolni etnikai sokszínűségéből. Ehhez két dolog kellett: egyfajta szemlélet, amely a bevándorlók ügyét nemcsak problémaként, hanem lehetőségként kezelte, és olyan politikai stratégia és eszköztár, amelyben „összedolgoztak” a különféle reszortok a munkaügytől az oktatásig, a turizmustól a kultúráig, a szociálpolitikától a kisvállalkozás-fejlesztésig. De beszéljünk szomszédunkról, Bécsről. Az új „múzeumi negyed” a város szívében jól mutatja azt a tudatos törekvést, hogy Bécset – jól felhasználva többek között a szecesszió és Klimt divatját – a kulturális turizmus egyik központjává tegye. Ez a projekt megint csak a város- és ingatlanfejlesztés, turizmus, városmarketing és kultúrpolitika jó egyvelege.

Scitovsky Tibor világhírű, magyar származású közgazdász, Az örömtelen gazdaság (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1990, ford.: Kuti Éva) szerzője kiváló jósnak bizonyult. Az 1976-ban megjelent The Joyless Economy-ban arról elmélkedik, hogy a közgazdászok azért nem értik a kultúra fontosságát, mert elemzéseikben figyelmen kívül hagyják az emberi pszichét. Pedig az olyan szükségletek, mint a komfortérzet és a stimuláció iránti igény, alapvetően befolyásolják az emberek fogyasztási döntéseit. A mai világ fényesen igazolja Scitovsky meglátását. A megnőtt szabadidő és az általános „középosztályosodás” eredményeként – legalábbis a fejlett világban – szemünk láttára jön létre egy új „iparág”, az „élménygazdaság”: a megafesztiváloktól a Love Parade-ig, a múzeumok új generációjától a különféle „theme” parkokig. Óriási sikerük azt tanúsítja, hogy a kultúrának vannak esélyei, ha nem idegenkedünk az új formáktól, új megközelítésektől.

Politikusok és bürokraták – ki megy, ki marad


Igazságtalan lennék, ha nem méltányolnám a biztató jeleket, megújulási törekvéseket a magyar kultúra műhelyeiben és a felelős minisztérium, a NKÖM munkájában. Azt hiszem, a jelenlegi miniszter – világlátott, tapasztalt értelmiségi – érti és tudja az előbb leírtakat. Személyében is alkalmas arra, hogy a magyar kultúra „szóvivője” legyen. De egy fecske nem csinál nyarat. Úgy látom, a minisztérium szerepének újradefiniálásába és ennek megfelelő „modernizálásába” még bele sem fogott.

Pedig a változtatás kulcseleme szerintem egy modern, profi kulturális „szakbürokrácia” megteremtése. Illetve a szakbürokrácia visszahelyezése „jogaiba”. Az elmúlt évtizedben ugyanis ezt a szakembergárdát – a mindenkori közvetítőket a politika és a művészvilág között – felőrölték a politikusok. A rendszerváltás hevületében elolvadt az a pufferzóna, amelynek a művészvilág és a politikusok között kell húzódnia. A hozzáértő és tekintélyes „kultúrbürokraták” (a harmadik fél) hiánya kiszolgáltatta a művészeket a politikusoknak és a politikusokat a művészeknek. Nem véletlen, hogy a közelmúlt kulturális rémtörténeteiben mindig ugyanazok voltak a „hősök”: a frissen hatalomra került voluntarista „ki, ha én nem” politikus s az őt ügyesen megvezető művész. Valószínűleg elkerülhetők lettek volna a nagy botrányok, ha szóhoz jutottak volna a politikusokat esetleg józanságra intő és a művészvilág intrikáiban eligazodó szakbürokraták.

A rendszerváltás utáni időszakban eddig alapvetően két kultúrpolitikai „klímát”, közeget élhettünk meg. Az elsőt elnevezhetném a „demokratikus fantáziátlanság” korszakának – a Horn kormány idejére gondolok –, amikor konfliktuskerülő bizottságosdi helyettesítette a kultúrpolitikát. A „mindenki kapjon egy keveset” pragmatizmusa elsősorban a pénzosztásról szólt, és a brancson belüli középszernek kedvezett, amely megszokott közegében, a háttéralkuk és a „mutyizás” világában viszonylag jól elvolt. Az objektivitás kedvéért hozzá kell tennem: ekkor valóban nem volt sok pénz, az országot gazdaságilag konszolidálni kellett, tehát az „álmodozásra” nem volt sok lehetőség.

Azután jött az új – a Fidesz – korszak, amely ígéretesen indult, mert felismerték a kultúra fontosságát (vagy mondjuk inkább, hogy a politikai „hasznát”), és hozzáláttak bizonyos célok, prioritások – tehát valamifajta kultúrpolitika – megfogalmazásához. Ehhez pénzük is volt, az előző kormány sikeres gazdaságpolitikája következtében.

A jó indulás azonban hamarosan nagyon kártékony kulturális bonapartizmusba torkollott. Ennek katasztrofális hatása a Fidesz mind az öt emblematikusnak tartott kulturális projektjén meglátszik. Ezek: a Nemzeti Színház, a Millenáris Park (az „Álmok Álmodói” kiállítással), a Nemzeti Filharmonikusok, az Állami Operaház és a Terror Háza. Idevehetném a két filmet is: a Széchenyit és a Bánk bánt. Mi a közös bennük?

Kultúrpolitikai szempontból mindegyik indokolt, régóta esedékes, üdvözlendő projekt volt. Ugyan ki ellenezte volna a Nemzeti gyors és szakszerű befejezését az Erzsébet téren? A Millenáris Park nagyon jó példája a korszerű, más városokban már megcsodált városrész-rehabilitációnak. Senki sem vitatta, hogy a Nemzeti Filharmonikusok modernizálása, szervezeti megújulása szükséges volt. Az Operaház reformja, egykor volt európai rangjának visszaszerzése is régi óhaj volt. Nem hiszem, hogy bárki vitatta volna egy kiemelt költségvetésű Széchenyi-film vagy a Bánk bán-operafilm elkészítésének indokoltságát. A Terror Háza is, mint korszerű hatáselemeket alkalmazó speciális múzeum, régen várt új színt hozhatott volna a kissé konzervatív és szürke magyar múzeumi világba.

A „megvalósítás” azonban mindegyik esetben iskolapéldáját adta annak, hogy mire vezet a szakmai ellensúlyok nélküli politikai akarnokság. Régi igazság, a politika a kultúrában olyan, mint az elefánt a porcelánboltban: tör, zúz, ha oda beengedik. Sajnos hiányoztak azok – az előbb említett szakbürokraták és a művésztársadalom autonóm civil szervezetei –, akik kitessékelhették volna a politikát a kultúra öntörvényű világából.

A teszt a Nemzeti Színház ügye volt. A közismert eredménnyel. A politikai akarnokság jegyében sikerült egy „echte” Las Vegas-i kaszinó-gagyit odarakni Budapest egyik legértékesebb telkére, hirdetve a világnak: ezt tudja a teremtő magyar géniusz a XXI. század elején. Szomorú volt látni, hogy az elgyávult magyar színházi szakma miképpen asszisztált mindehhez, bolond Don Quijoténak nézve azt a néhány rendezőt, kritikust, akiben volt annyi civil kurázsi, hogy tiltakozzon. Bécsben, Berlinben vagy Stockholmban, Peymannal vagy Bergmannal, az ottani színházi elittel ezt nem lehetett volna megcsinálni.

Hasonló durva voluntarizmussal intézték a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) megreformálását is. Hatáselemzések, konzultációk, teljesítményértékelés nélkül úgy avatkoztak be a magyar szimfonikus zenekarok életébe, hogy abba a legjobbnak tartott magyar zenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) majdnem tönkrement. Mivel a szerző ez utóbbi zenekart fenntartó alapítvány elnöke, az elfogultság vádját elkerülendő, óvatosan kell fogalmaznia. Az NFZ reformja üdvözlendő és helyes lépés volt, de azzal, hogy úgy sokszorozták meg az NFZ állami támogatását, hogy közben ügyet sem vetettek arra a zenekarra, amely már megvalósította azokat a célokat, amelyeket a NFZ elé csak kitűztek (világszínvonal stb.), nagy pofont adtak az olyan kultúrpolitikai megfontolásoknak, mint a teljesítményelv, versenysemlegesség, költség-haszonelemzés. Ilyen önkényeskedést egyetlen kulturális miniszter sem élt volna túl a Lajtától nyugatra.

A többi jó ügyből is azért lett botrány, mert a nyers politikai akarnoksággal, a rövid távú politikai haszonszerzéssel szemben nem szerveződtek meg, nem működtek a szakbürokrácia és művészeti céhek értékmentő, autonómiavédő koalíciói. Magyarán, nem volt senki – tisztelet a kivételnek –, aki felállt volna, és azt mondta volna: eddig és ne tovább!

Nagyon hiányzik a kulturális életből a szakmai szolidaritás és a civil kurázsi. A másik oldalon pedig hiánycikk a szakmai, emberi tekintéllyel bíró minisztériumi, önkormányzati szakhivatalnok.

Megfélemlített, megalázott tisztviselőkkel nem lehet kultúrpolitikát csinálni. Nekem erről mindig a berlini kulturális ügyosztályvezető jut eszembe. Ott e posztnak súlya, tekintélye van. Politikusok jönnek-mennek, ő marad. Itt ez pont fordítva van: ügyosztályvezetők jönnek-mennek, a politikusok maradnak.

• Kultúra