Litván György

Nyomtatóbarát változat

Ismét hazatért egy magyar tollból külföldön született „alapmű”. (Jó érzés leírni, hogy legalább ebben gazdagok vagyunk.) Ráadásul a legjobb pillanatban történt ez a hazatérés. Mintegy két esztendeje nagyobbrészt azzal vagyunk elfoglalva, hogy ténylegesen és gondolkodásban magunk mögött hagyjuk az előző négy évtizedet, s közben elemezzük és tudatosítsuk, miként is sikerült kilábalnunk a „népi demokráciának” nevezett pártállam korszakából. Eközben, különböző mértékben, hajlamosak vagyunk elfelejteni, miként kerültünk bele, s hogyan éltünk benne, életkorunk szerint hosszabb vagy rövidebb ideig.

Pedig az átélt évtizedek története és elemzése annyival is fontosabb és tanulságosabb, mert – elég kivételesen – közösen, sőt egy irányban éltük meg szomszédainkkal, térségünk valamennyi népével és lakójával. A magunk története önmagában vagy éppen hungarocentrikus szemlélettel igazában nem is érthető, s igazán érdekessé és tanulságossá is csak a párthuzamos történésekkel való összefüggésben és összehasonlításban válik.

Fejtő Ferenc, a Párizsban élő magyar, aki önéletírásában büszkén és tudatosan vallja magát a dunai térség fiának, már a kezdet kezdetén, 1949-ben tisztában volt ezzel a körülménnyel. Így lett egy korszak és egy térség történetírója olyan időben, amikor a helyszínen csak pártos dicshimnuszokat, Nyugaton pedig inkább csak napi, publicisztikai elemzéseket írtak.

Elmondható, hogy abban az időben, amikor a Nyugatnak még alig voltak érdemleges, mélyebb ismeretei a Keleten zajló folyamatokról, nem sok olyan tájékozott történész és politológus akadt, aki a Keletet és a Nyugatot egyaránt ismerte és értette, s képes volt nyugati szemmel, de egyúttal csaknem általános keleti helyismerettel ábrázolni és elemezni – méghozzá lényegében az eseményekkel egy időben – térségünk kortörténetét.

Méghozzá olyan maradandó érvénnyel, hogy jó 15 évvel az első kötet megjelenése után a szerző, újabb előszavában büszkén-hetykén jelentheti ki: könyve „jól tartja magát”, az idő múltával sem szorul komolyabb átdolgozásra.

Azóta a munka számos nyelven, tizenhat országban jelent meg, időközben a témának nagyon sok szakértője és feldolgozója támadt, mégis, sok tekintetben – nem utolsósorban „egyidejűsége” és lendületes stílusa okán, de nagyvonalúsága és okossága miatt is - mindmáig ez a legérdekesebb és legolvasottabb mű, amit a különös, szörnyűségekben és izgalmakban egyaránt bővelkedő történetről írtak. Érződik benne, hogy szerzője együtt lélegzik a századdal s annak eseményeivel, s miközben tárgyilagos marad, egész lényével benne él a drámában, játszódjék az akár Jugoszláviában, akár Lengyelországban vagy Magyarországon.

Terepismerete, politikai érzéke és tapasztalata megóvta a szerzőt a doktriner, elvont, túl általánosító véleményektől is. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy a hetvenes évek elején jelen lehettem Fejtő Ferenc „nagydoktori” vitáján a nanterre-i egyetemen, ahol Raymond Áron volt a bírálóbizottság elnöke. Áront én korunk legkiválóbb politológusának tartom, de Fejtővel és könyvével folytatott ottani vitájában nem neki adnék igazat. Arról volt szó, hogy a háború végén eleve készen állt-e Sztálin fejében a hadserege által megszállt kelet-európai országok szovjetizálásának terve, mint ezt sokan gondolják, s mint Áron is állította. Fejtő nem így látja, és könyvében sem egyszerűen végzetként, hanem fokozatosan, néha rögtönzéseken át érvényesülő tragikus folyamatként ábrázolja országaink sztálini gleichschaltolását.

E szemléleti különbségnek – ezt aligha kell hosszasan bizonyítani – igen nagy jelentősége van a háború utáni esélyek, valamint az 1945 utáni, 2-3 éves demokratikus közjátékok értékének megítélése szempontjából. De még a mai lehetőségek és perspektívák szempontjából is! A szövetséges és győztes nagyhatalmak háború végi tanácskozásaikon Fejtő szerint arra tettek kísérletet, hogy térségünkben demokratikus és szovjetbarát kormányzatokat segítsenek életre. Eredetileg ez még Sztálin szemében sem látszott lehetetlennek és összeegyeztethetetlen kettős követelménynek. Néhány évvel később, különféle valós és képzelt tényezők hatására, Sztálin már másként látta (és ennek megfelelően cselekedett), de józanabb utódai (elsősorban Hruscsov) megint hajlani kezdtek az eredeti, toleránsabb felfogásra, Gorbacsov pedig határozottan ezt képviseli egész politikájában, legalábbis 1988 óta.

A mai magyar olvasónak, akit más oldalról ismét a nemzeti önsajnálat és önimádat jegyében igyekeznek végképp leszoktatni a nemzeti önvizsgálatról, a történelmi múlt kínosabb vagy kevéssé dicsteljes mozzanataival (pl. a fél évszázad előtti hadba lépéssel) való szembenézésről, különösen hasznára válhat az a részrehajlás nélküli tárgyilagosság, ahogyan Fejtő összehasonlítja a térség országainak háború alatti és utáni politikai akcióit (pl. Horthy 1944. október 15-i szánalmas kiugrási kísérletét a román kiugrással) és önállósodási törekvéseit. Büszkeséggel tölthet el viszont az a néhány fejezet, amelyben a szerző az 1956-os magyar forradalomnak a „tábor” országaira gyakorolt hatásával foglalkozik – részletesebben, mint bármely más eddig ismert történeti munka. Különösen figyelemre méltó, ahogyan ebben az időszakban a „táboron” belüli erőviszonyokat elemezve kiemeli és kimutatja a maga témakörén valójában kívül eső Kína megnövekedett szerepét és befolyását (magára a Szovjetunióra is!). Ezzel a tényezővel többnyire nem szoktunk számolni az 1956 utáni politikai keményedés okainak vizsgálatánál.

Ugyanígy bevonja a vizsgálatba, ahol szükséges, a keletnémet párt- és kormányvezetés szélsőségesen sztálinista és erőszakos törekvéseit is, noha az NDK-t mint „országot” egészében kihagyja a könyvben tárgyalt országok sorából, azzal a helytálló indokkal, hogy annak fejlődése és problémái csakis az össznémet keretben vizsgálhatók.

Fejtőtől tehát, mint mindig, ezúttal is távol áll bármiféle sematizmus. Egységben látja és láttatja a népi demokráciák szovjet vezérlésű világát, de a különbségekkel és belső vitákkal, feszültségekkel együtt.

Bámulatos a finom részletekben, a másod- és harmadrendű szereplők ismeretében megnyilvánuló tájékozottsága. Részben ennek köszönhető, hogy a munka – csaknem minden elvont teoretizálás nélkül – végig szinte riportszerűen eleven és izgalmas. Alig érthető, hogy a vasfüggöny túloldaláról, a bolsevik titkolózás fénykorában, miként tudta Fejtő összegyűjteni mindezeket az adalékokat. A magyarázat részben bizonyára a francia AFP hírügynökségben végzett akkori munkájában, részben pedig a világsajtóban való tájékozódási képességében keresendő.

Mindent azért persze ő sem tudhatott abban az időben. Az utóbbi években, részint a titkos levéltárak megnyitása, részint pedig az addig zárt ajkak megnyílása révén sok eddig ismeretlen részlet megvilágosodott, és sok olyan adat is napvilágra került, amely többé-kevésbé megváltoztatja korábbi ismereteinket.

Nézzünk erre vonatkozóan két magyar vonatkozású példát. Fejtő annak idején joggal és okkal hihette, hogy a Sztálin halála utáni moszkvai vezetést a berlini munkásmegmozdulás ébresztette a robbanásveszély tudatára, s ezután rendelték ki Moszkvába Rákosit, Nagy Imrét s a magyar párt- és államvezetés számos más tagját (nem egészen a könyvben felsoroltakat, mert Farkas Mihály például – rémületére – nem volt a meghívottak között). Ma már tudjuk, hogy a magyar delegáció június 13-tól 15-ig (egyes források szerint 16-ig) járt a Kremlben, a berlini eseményekre pedig 17-én került sor, a kettő között tehát nem volt oksági, csupán mélyebb összefüggés. A Kreml akkori urai már Berlin előtt is tudták, hogy baj van.

A másik példa: Fejtő úgy tudta, hogy 1956. november első napjaiban Hruscsov Mikojan kíséretében repült Titóhoz Brioni szigetére, hogy tájékoztassa a Magyarország ellen elhatározott invázióról. Hruscsov és Micunovic akkori moszkvai jugoszláv nagykövet emlékirataiból már elég régóta tudjuk, hogy ezen a gyászos emlékezetű úton – előbb Bresztbe, onnan Bukarestbe, majd Brionira – nem Mikojan, a szovjet Politbüro legmérsékeltebb tagja, hanem az a Malenkov volt Hruscsov kísérője – s bizonyára ellenőre is –, aki ekkor már a vezetés kormányvonalas balszárnyán foglalt helyet Molotovval együtt, s aki fél évvel később, sikertelenül, ugyancsak balról próbálta megbuktatni Hruscsovot és a többi „reformert”. A bizalmas magyar pártiratokból legújabban az is kiderült, hogy 1956 november–decemberében ugyanez a Malenkov volt hazánk titkos „Gauleitere”: egy Andrássy úti villából Szuszlovval és Arisztovval együtt a háttérből ő irányította a kádári rendcsinálást, kizárólag Kádárral, Münnichhel és talán még egy-két beavatott magyar kommunistával érintkezve. Mikojan, éppen ellenkezőleg, mint Nagy Imre és a magyar forradalom „támogatója”, ez időben –képletesen – a „vádlottak padján” ült, s talán kevésen múlt, hogy valóban oda kerüljön.

Ez a pompás könyv tehát éppen azért, mert olyan „jól tartja magát”, talán megért volna egy kisebb átdolgozást, pontosabban felfrissítést, legalább kiegészítő jegyzetek erejéig, hogy szinkronba kerüljön mai ismereteinkkel, s ne csupán elmemozdító, élvezetes és megvilágosító olvasmány, hanem megbízható adattár is lehessen a közös „családi” múlt iránt érdeklődők számára. Kár, hogy ezt sem a szerző, sem a Magvető Kiadó, sem a társkiadó, a mindig precizitásra törekvő Párizsi Magyar Füzetek nem tartotta eléggé szükségesnek. De a magyar kiadás – Endreffy Zoltán kiváló fordítása – így is elévülhetetlen érdeme mindhármójuknak.

• Kultúra