Skip to main content

Iránymutató elvi vezércikk,

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
amely tiszta helyzetet teremt, és kijelöli a cselekvés irányát


Torgyán képviselő, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt elnöke és parlamenti frakcióvezetője odanyilatkozott az Országházban, hogy „a kormányzat március 15-e alkalmából Kossuth-díjjal jutalmazott két, mondhatni mesterien magyar- és vallásgyalázó írót, Esterházy Pétert és Petri Györgyöt”. Majd Magyar Bálint művelődési miniszterhez: „A két említett magyar állampolgár kitüntetése azt jelenti-e, hogy a művelődési kormányzat a jövőben hivatalos rangra emeli és követendő példaként állítja a magyarság elé vallásának és nemzetének ocsmány, mosdatlan gyalázását? Az ön tanultsága és jó ízlése szerint beleférnek-e az idézett művek a művészi szabadság fogalomkörébe, és ha nem, akkor hol, mikor és milyen formában emelte fel szavát az ilyen és hasonló, ocsmány hangvételű, perverz és otromba nemzet- és vallásgyalázás ellen?”

Magyar miniszter (SZDSZ) válasza két érdemi állítást tartalmaz. Az első: Torgyán képviselő (FKgP) nem értette meg Petri és Esterházy (illetve a még szóba hozott Spiró és Szilágyi Ákos) műveit. Ez nem vitatható. A második (amelyet visszhangzott a mérsékelt sajtó): nem helyes, ha „a politika” beavatkozik az irodalomba, az államférfiak illetékessége erre nem terjed ki.

A második kijelentéssel kapcsolatban kételyeink vannak. Ha a kormányzatnak a kultúrában nincs kompetenciája, akkor nem adományozhat díjakat, művelődési érdemekért állami kitüntetéseket, nem támogathat folyóiratokat, könyvkiadókat, színházakat, kutatási programokat.

A Kossuth- és a Széchenyi-díj odaítélése ugyan elvileg politikamentes, de nyilvánvalóan annak a kormányzati vélekedésnek a következménye, hogy a díjazott életművek valamilyen értelemben kiválóak, példaszerűek, a honpolgárok közössége számára fontosak.

Horribile dictu, Torgyán képviselőnek abban igaza van, hogy nemzet- és vallásgyalázó műveket helytelen kitüntetni. Nem zárható ki, hogy kiderülhet: a nemzeti közösség ártalmas formáció, a keresztyén, zsidó stb. hitfelekezetek kártékonyak, s a tudós, aki ezt bebizonyítja, szolgálatot tesz az emberiségnek – például Nietzschéről ezt sokan gondolják –, de ez nem valószínű. A kormányzat nem lehet ennyire nagylelkű: védenie kell a gondjaira bízott népet, ezért – ha védi is, ahogy szabad országban illik, a kifejezés szabadságát – nihilista és destruktív műveket nem kell jutalmaznia, ezek beérhetik a közönségsikerrel, amely a populáris műfajokban manapság köszönteni szokta az effélét.

Az igazi kérdés tehát szerintünk az: vallás- és nemzetgyalázó-e Esterházy Péter és Petri György. Mert ha igen, akkor – legmélyebb sajnálatunkra – „van valami” abban, amit Torgyán dr. mond.

Torgyán dr. azonban téved.

Nem is csak azért, mert a nemzeti önostorozás Theognisz és Ezékiel óta a hazafias költészet locus communisa, és a magyar irodalomnak ez sajátos hagyománya is. Aligha van a világon ország, amelynek a nemzeti himnusza olyan lesújtóan nyilatkoznék a hazáról s népéről, mint a miénk. Ha a kisgazda képviselő olvasta volna valaha a Jób könyvét, elbámulhatna, miket képes hinni Istenről a vallástörténet legjámborabb alakja.

A furcsa az, hogy a szélsőjobboldali gömböc és anyakönyvi magyar éppen azokat az írókat választotta bírálata tárgyául, akiknek a művében fölsejlenek egy nem kommunista (és nem csupán posztkommunista) Magyarország körvonalai. Petri és Esterházy képes volt rá – s nem véletlen, hogy az új magyar irodalom uralkodó stílusjegye az irónia –, hogy lelkileg függetlenítse magát Kádár-Magyarországtól, amire a létezett szocializmus ellenfelei közül is csak kevesen voltak hajlandók.

A szabadságnak vannak elvei, garanciái, intézményei – de van érzületi világa is. Az elfogulatlanul fürkésző, a tekintélyt kritikusan vizslató, a közvélekedés árjával olykor szembeúszó szabad ember, aki szolidáris avval is, amit ellenez, akinek az együttérzése addig sem alszik ki, ameddig el nem ér a napsütötte sávig: az ilyen ember akkor is fontos tagja a nemzet morális közösségének, ha elkötelezettsége szemérmes, pátoszra alkalmatlan. „Ahogyan élek, az a hazám” – írta emlékezetesen Balla Zsófia.

Petri és Esterházy szabadon él.

Aligha véletlen, hogy ők a szabad Magyarország koszorús költői.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon