Majsai Tamás

Nyomtatóbarát változat

A terjedelmi okokból, a tervezettől eltérően négy részben (az első, ill. a második rész a decemberi, ill januári számunkban olvasható) megjelenő dolgozat a Pápai Ma­gyar (Egyházi) Intézet papi ösztöndíjasainak nemzetközi porondon folytatott állambiztonsági hírszerzői tevékenységébe ad közelebbi be­te­kintést három teológiai tanár hálózati működésének feldolgozásán keresztül. A tanulmány emellett érinti a Magyarországi Római Katolikus Egyház más magas rangú vezetőinek hazai és külföldi állambiztonsági kooperációját, az egyházi környezet hálózati penetrációjának néhány további összefüggését, és rövid bepillantást enged a III/I-es, Hírszerző Csoport­fő­nök­ség Római Főreziden­tú­rán folytatott akcióiba. Az adatközlés részét képezik végül azok az életrajzi vázlatok, amelyek révén legalább felszínesen megismerkedhetünk a magyar állambiztonság néhány „olaszországi vonalon” működő titkos állományú munka­társával.

8.
„Rákoshegyi”-Benyik és a „hazai háttér”

A mindenkori ü.-ökkel [ügynök/kel] való harmonikus együttműködésben érdekelt hálózat mindent megtett azért, hogy Benyik György „KTMB”1 római álmai teljesüljenek (néha még bizarr ötleteinek a felkarolása elől sem zárkóztak el). „Rá­kos­hegyi”-Benyik ezt mindenesetre nem így látta, sőt egyre inkább arról volt meggyőződve, hogy a Szolgálat alapvetően érdektelenül viseltetik egyéni szempontjai iránt („úgy érzi – mondta –, mi sem teszünk meg érte semmit, mindent tőle várunk”2). A felek között fokozatosan eliszaposodó helyzetet Benyik György azonban maga kreálta: nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nem az ÁB [Állambiztonság] volt őérte, hanem fordítva, és hogy alkalmazói a saját érdekeik veszélyeztetése nélkül bizonyos határokon túlmenően nem is optálhatnak az érdekében. A támogatás játéktere természetesen így is igen tágas volt, és a Szolgálat élt is ezzel.

„Füzesi”-Halász a nyári szabadsága alatt például azzal foglalatoskodott, hogy a „Központ” munkatársaival együtt kimunkálja „»Rákoshegyi« tanulmányi idejének egy évvel történő meghosszabbításának lehetőségeit”.3 „Számunkra kedvező lenne – ol­vas­hat­juk az ü. beszámoltatásával kapcsolatban keletkezett feljegyzésekben –, ha hazai egyházi elöljárói biztosítanák számára a harmadik évben való kint maradást is. Ennek lehetősége jelenleg nyitott, a javaslatot a második év végén a PMI [Pápai Magyar Intézet] rektora teszi meg. [...] Ezt kívánjuk – a lehetőségekhez mérten – hazai bázisról is támogatni.”4 A „hazai háttérről” való intézkedést különös lelkesedéssel szorgalmazó „Füzesi” hatására a Központ egy idő után arra is késznek mutatkozott, hogy feladja természetesen óvatoskodó konspirációs álláspontját (hogy ti. a rektortól „induljon javaslat!” az ü. tanulmányainak meghosszabbítására5), és közvetlen eszközökkel is beavatkozzon a fejleményekbe.

Az ü. irányában a Szolgálat viselkedése természetesen kétarcú volt: igyekeztek elérni, hogy ő maga is tegyen meg mindent a siker érdekében. Realista módon megpróbálták hát tudatosítani benne, hogy a dolgok adott fázisában a siker kulcsa végül is az ő kezében van. Nyári beszámoltatásakor erre tekintettel bővítették és frissítették például op. [operatív] ismereteit, és igyekeztek őt szemléletében és menta­li­tásában is kondicionálni. Az „ÉK” fn. [fedő­ne­vű/fedőnév] (a III/I.-4. o. [osztály] használatában lévő) „K”-lakásban [konspirált lakásban] Benkő és Szabó et.-ak [elvtárs/ak] „nevelték” Benyik professzort a „magatartásában és viselkedésében tapasztalt negatív jelenségek” elhagyására; ez alkalommal is a lelkére madzagolták a stratégiai célokat: koncentráljon legfontosabb feladataira: „a PMI ösztöndíjasai közötti op. ellenőrző és feldolgozó munká”-ra;6 a tippku­tatásra és kapcsolatépítésre: „kihasználva meglevő adottságait, mozgékonyságát, a kezdeti és szükséges csendes beilleszkedés után kezdje meg a tudatos és célirányos kapcsolatépítést. Keresse a lehetőséget testvérintézetekkel, különösen amerikai, francia, német intézetek megismerésére törekedjen, lehetőleg olyan hallgatókkal igyekezzen megismerkedni, akik tanulmányaik befejezése után valószínűleg vatikáni szolgálatban maradnak.” A megnevezett célokra tekintettel újólag is átbeszélték vele a „hírszerzői le­he­tőségeinek bővítésé”-t szolgáló „valamennyi jelentős kapcsolatához fűződő viszonyát, azok op. felhasználhatóságának módozatait”, és buzdították őt arra, hogy „növelje tovább a PMI tekintélyét és megbecsülését, tartson jó kapcsolatot rektorával, diáktársai­val […]”, és tanuljon minél eredményesebben.7 (Az egyelőre helyreállni látszó harmónia dokumentuma volt, hogy „Rákoshegyi” november 13-án máris két új – a későbbiekre nézve reményekkel kezelésbe vett – ismerőst „szállított” „Füzesi” et.-nak, aki dülledező kebellel nyugtázta is Budapest felé az RMA-ban [Római Magyar Aka­dé­mián] négyesben eltöltött két és fél órás randevút.8)

Hiába volt azonban minden igyekezet. „Rá­kos­hegyi”-Benyik problémái a második tanévvel nemhogy mérséklődtek volna, de tovább is súlyosbodtak. Tanulmányi feladatain nem tudott úrrá lenni, és telje­sen elhatalmasodott rajta a perspektíva-bizony­ta­lan­ság.9 Két tényező különösen rémisztő volt a számára. Először is „Körmöczi”-Dankó rektor nélkülözhetetlen jóindulatának hiánya: „Ígéretet kaptam rektor részéről és bíztatást Feri részéről, hogy megkapom a harmadik évet.10 […] De­cembertől év végéig állandóan ellentmondásos válaszokat kaptam. Ekkor közöltem H[alász] Ferivel észrevételemet, hogy megítélésem szerint rektor a maga embereinek az én harmad évem megszerzése közben biztosítani fogja a lehetőséget, hogy tovább legyenek kint (Sávai, Szecsődi), de az enyémet az utolsó pillanatban meg fogja hiúsítani.”11 Nem tűnt önerőből megoldhatónak azonban a tanulmányai meghosszabbításához szükséges hazai engedélyek megszerzése sem („ő ebben képtelen bármit tenni, értsük meg” – panaszkodott félreérthetetlenül „Füzesi” et.-nak;12 „csak elöljárói léphetnek [...] az ügyben: Ijjas érsek, mint megyés pp.-e [püspök/e] és Udvardy, mint a szegedi szeminárium védnöke”). Fokozta az ü. kedvetlenségét, hogy lázas töprengései során kiizzadt javaslatai is hiábavalónak bizonyultak. Senki nem akadt ugyanis – ti. az általa igényelt ütemben – azok megvalósításához. Pedig két zseniális gondolata is támadt: a) jelöljenek ki számára „új témakört” (pl. „egyházkormányzási ismereteket, jogi ismeretek”13 stb.), b) „befejezve a kötelező 2. évet, többedmagával kutatási céllal” kapjon „egy újabb évet” (amit „a pp.-kar valószínűleg elfogadna”, mert „2-3 év múlva a PMI utánpótlása akadozni fog, emberhiány miatt”); „így a »kutatók« szabad belátásuk szerint olyan témákkal foglalkozhatnának, amit ők választanának, és minden kötetlenség nélkül [sic!] végeznék a munká­jukat. Tehát ő ebben az esetben sokkal több ener­giát tudna ránk [… is] szánni.”14 Valószínűleg nem tudta, de az utóbbi felvetés „Füzesi” mellett a Köz­pont fantáziáját is lázba hozta. Intenzív kapcsolatba léptek társosztályukkal, és teendőket fogalmaztak meg „Füzesi” részére: „Erről nyugodt körülmények között beszélni kell »Körmöczi«-vel, megjegyezve, hogy ilyen irányú javaslatát az ÁEH is támogatja [sic!]. Amennyiben nevek merülnének fel, úgy a társosztály támogatásával Pákozdi István, Sávai János, Benyik György és Ladocsi Gáspár harmadik­éves kint maradását javasoljuk. Rá kell vezetni »Körmöczi«-t, hogy az ösztöndíjasokkal egyenként beszélgessen el további elképzeléseikről […]. Egy ilyen beszélgetést követően csak »Rákos­he­gyi«-n múlik, mennyire tudja »elhitetni« »Kör­möczi«-vel, hogy egy újabb »kutatási« év eredményesen egészítené ki korábbi tanulmányait. Amennyiben »Körmöczi« a javaslatot a hazai egyházi vezetés felé elkészíti, úgy azt a Központ minden lehetséges eszközzel támogatja. Megjegyzés: »Rákoshegyi« és más ügyekkel kapcsolatosan is szükségesnek tartanánk »Körmöczi« hazautaztatását december végén vagy január hónapban. […] Természetesen a Központ az utazás költségeit magára vállalja. […] Felhívjuk Füzesi et. figyelmét az üggyel kapcsolatos fokozott konspirációra, kölcsönös dekonspiráció veszélyére. Mindkét kapcsolatunknak adják át Központ jókívánságait a közelgő ünnepek alkalmából.”15 (A találkozóra „Körmö­czi­vel” végül is március táján kerülhetett sor,16 ám érzékelhetően minden eredmény nélkül. A Szol­gálat egyre képtelenebbé vált ugyanis a két spicli közötti elmérgesedett viszony op. eszközökkel való reparálására. A közvetlen rendszabályozás nem volt járható út, hiszen azzal felfedhették volna, hogy mindkettejük tartói. Az egyetlen adut így csak „Rákoshegyi” szolgáltathatta, ő azonban oly gyengén teljesített, hogy még gyengéd utalást sem tehettek az érdekében „Körmöczi” előtt.)

A második tanév vége felé „Rákoshegyi” fá­sultsága és pesszimizmusa a mélypontra jutott. „Csa­ló­dott Rómában, elöljáróiban, a rektorban is, akit diktátornak tart” – mondta még márciusban „Fü­zesi”-Halásznak. A PMI-ben ráadásul ismét kitört a paranoia társas tébolya, amelyben – szólt „Feri atya” summája – kedvence körül bizony „»megpörkölődött« a talaj”. „Füzesi” annyira komolynak ítélte a helyzetet, hogy találkozásaikat néhány hónapra jobbnak látta szüneteltetni.17

9.
Non probatus, avagy „az Önnök­kel való együttműködés nélkülözhetetlen, de értelmetlen”

A taktikai interregnumban következett be, hogy „Rákoshegyi”-Benyik 1981. június 9-én rendkívüli találkozót kért levéltitoknok Halász szds.-től [százados/tól], és azzal a kellemetlen hírrel szolgált a számára, hogy vége, mert frissen vett értesülése szerint hazai egyházi hatóságai nem járultak hozzá a harmadik tanulmányi évéhez. Nem megállapítható, hogy „Füzesi” sejtett-e valamit e fejleményből (mindent aligha tudhatott). Megrendültsége jeleivel minden­esetre nem halmozta el „Rákoshegyi”-t. Végig­hall­gat­ta őt, talán vigasztalta is kissé, de leginkább elemzően viszonyult a fejleményekhez, és máris azt boncol­gatta, hogy az ü. mely hibái idézték elő a végzetes helyzetet.

Arra utaló konkrét jelzést, hogy esetleg Dankó rektor kezdeményezte volna „Rákoshegyi” hazahívását, nem ismerünk. Az ü.-től mindenesetre nem volt idegen, hogy a kudarc hátterében általánosabb okot is feltételezzen: egy „fenyegető, regulázó faktort, mely konkréten a rektor részéről nyilvánult [ugyan] meg”, de eredete máshova nyúlik vissza; ezt a gyökérvalóságot azonban „sem kutatni, sem meghatározni” nem kívánta. (A lelkében dúló vihart mutatja, hogy né­hány sorral odébb már másként nyilatkozott: „megnyugtatna, ha tudnám, ki volt az a »két ember, aki összefogott«, hogy megakadályozza azt az ödj.-at [ösz­töndíj/at], ami már el volt intézve!!”18) Te­kin­tettel azonban az előzményekre, és arra a belső megjegyzésre, hogy visszarendelésének valós okát „Kör­möczi” „védelme érdekében” nem fedték fel előtte,19 Dankó László szerepe egyértelműnek tűnik. (Az op. helyzet ismételte magát: a rektor minden bizonnyal megosztotta „Füzesivel” az ü.-öt illető kifogásait. Miután azonban ugyanezeket tompított formában „Rákoshegyi”-nek is tudomására adhatta, amiről a „Füzesi”-Halász szintén csak értesült, a valós okokat Dankó dekonspirálásának veszélye nélkül az op. tiszt nem tárhatta fel.)

„Körmöczi”-Dankó záró „tanulmányi jelentés”-e hűen tükrözi az ü.-ről ekkortájban alkotott véleményét. Ebben mindössze arról tett említést, hogy a hallgató vizsgaeredménye egészében véve nem volt megfelelő (két tárgyból „6”-os alatt teljesített, és ez „non probatus”-t jelent), amiből adódóan a telefonon közölt elöljárói intézkedést „engedelmesen vettük tudomásul”. „Rákoshegyi” érdekében annyi gesz­tust tett csak, hogy kérte az érseket: tegye lehetővé, hogy a tanulmányai befejezéséhez szükséges „esame finale” letétele és dolgozata benyújtása végett a későbbiekben még kiutazhasson Rómába.20

Hamar túltette magát „Rákoshegyi”-n a római rezidentúra is. Először is táviratoztak Budapestnek: „»Rákoshegyi« […] végleges hazarendelése eldöntött tény. […] Június 22-én vonattal indul, és 23-án 15 órakor érkezik Budapestre. Kérjük a pályaudvaron várni és számára egy éjszakára szállodát foglalni. Igényli a Központtal való találkozást, rendkívül zaklatott állapotban van. Ha az állomáson várja valaki, kérjük konspiráltan a találkozást lefolytatni.”21

Az ü. Budapestre érkezésének napján „Füzesi” et. (a szeretett „Feri”) is elkészítette értékelő jelentését: „»Rákoshegyi« hazarendelésével »küldetése« lejárt. Általa végzett munkát a következőkben foglalhatom össze: a) A vállalt kötelezettségének nem teljesen, illetve csak kis mértékben tudott, vagy akart eleget tenni. Közepes képessége a tanulmányai folytatására is csak alig voltak elegendőek, pedig szorgalmasan tanult. Tény, hogy igen nehéz anyagot választottak neki […]. Ezek után – szerintem – alig maradt ideje, energiája másra, a mi munkánkra. […] b) […] Törekvései a hivatalokba való »beépülésre« sorozatosan csődöt mondtak, az általános fegyelem és a szocialista országokból jöttekkel szembeni bizalom hiánya miatt. […]”22

Néhány kiegészítéstől eltekintve, a Központ is hasonlóan vonta meg a mérleget: „Rákoshegyi” „a hibát természetesen nem magában, hanem környezetében keresi”; „hazarendelésének döntő oka, hogy a már első évről ismert magatartási hibáin, cinizmusán, nyegleségén, túlzott világias magatartásán [ezt kiküldésekor még komoly erényeként emlegették] – többszöri figyelmeztetésünk ellenére – nem tudott, vagy nem akart változtatni”; „kétéves munkája során legnagyobb pozitívuma, hogy három perspektivikusan értékes kapcsolatot hozott látókörünkbe, melyek további feldolgozásának alapfeltételeit is megteremtette.”23

Egészen másként értékelte pályafutását az ü. „Feljegyzés a PMI 1980/81-es tanévéről” című, július 24-én kelt (lényegében az egy évvel korábban megkezdett vádbeszéd folytatását jelentő) grandiózus összefoglalójában sok más mellett az alábbiakat írta: „Helyzetemet összegezve azt kell megállapítanom, hogy az Önnök [sic!] állítólagos támogatása az olasz kapcsolataimat gyakorlatilag semmiben sem segítette, legalábbis az eredmény ezt mutatja. Szá­momra logikus, bár roppan kellemetlen, de kérdés, egyáltalán akarta-e segíteni, avagy csak kontrollálni akart? Az állítólagos jövő érdekében tett munkájukat sem látom. A legkonzervatívabb szemináriumban vagyok helyhez kötött tanár, ha nem prefektus, az Önnöknek sem igen kívánatos Udvardy pp. Úr szigorú kontrollja alatt. Valószínű, hogy minden eltávozásomat élénk figyelemmel fogja kísérni. […] Ezen tényeket mindössze azért vagyok kénytelen megemlíteni, mert hároméves együttműködésünk során a helyzet adta kompromisszumokban mindig nekem kellett vállalni a nehezebbet semmiért, pontosabban egy homályos ígéretért. Kérem, értsék meg, hogy ezek után mind az ígéret komolysága, mind az együttműködésünk »kölcsönösségi elvei«-ben kételkedem. Szeretném, ha megértenék, ez egy állandóan feszültségeket megoldani kényszerülő munkakapcsolat számára nem szolgálhat alapul. Tudatában vagyok annak, hogy képességeim nem a legjobbak, eddigi munkakapcsolatunk közben én is követtem el hibákat. Úgy vélem, hogy a helyzetemből és lehetőségeimből adódó, Önnöknek hasznos összes információt megadtam, egyetlen egyet sem hallgattam el. Le kell vonnom a következtetéseket, folytonos ígéretekből nem lehet megélni. Számomra a jelen helyzetemben feltáruló kép alapján sem tanulmányaim folytatásának, sem a munkakapcsolat folytatásának semmi értelme nem látszik. Különösen azután, hogy az elmúlt hónapban a különböző egyházmegyei központokban kulcsemberek beszédéből fölfedezhettem, ha nem teszek mindent elképzeléseik szerint, rendelkeznek a megfelelő mennyiségű kompromittáló információval, és azt Rómáig lehet juttatni. Megérthetik, hogy ezek után levertségem sokkal több, mint »szerelmi« bánat, sőt, egyáltalán nem az. Úgy tűnik számomra, hogy az Önnökkel való együttműködés nélkülözhetetlen, de értelmetlen, mert sem személyi biztonságot, sem egyházi perspektívát nem ad. Nagyon sajnálom, hogy ide jutott ígéretes kapcsolatunk, és nem tudom, hogy Önnök mivel tudnák megváltoztatni véleményemet, melyet a tapasztalat alakított ki. Ez a kapcsolat részemről az elkötelezett politikai információs munkára, Önnök részéről pedig csak kontrollálásra és ígéretekre alapszik. Ez egy kicsit kevés.”24

Budapesten közben lezajlott Benyik György, a tanulmányoktól Rómában megfáradt szegedi szemináriumi tanár szokásos beszámoltatása, és az „ÉK” fn. „K”-lakásban 1981. november 16-án a hírszerzés „to­­vább­foglalkoztatás céljából” átadta őt a BM [Bel­ügy­minisztérium] III/III. o.-nak. Méltó a munkás a maga bérére. „Rákoshegyi” is elvehette az elmúlt három év talán legőszintébb örömének számító ju­talmat: további tartásra a központi részleghez került, vagyis nem kellett többé Szegeden szobáznia. A ta­lál­kozón jelen volt régi-új kapcsolattartója, a már jól ismert Pelikán István r. őrgy [rendőr őrnagy] is. Benyik György „az átadást tudomásul vette – olvassuk az eseményről felvett pro memoriában –, kifejezte, hogy szeretne továbbra is közvetlen módon kapcsolatban maradni szervünkkel, és a lehetséges mó­don segítséget nyújtani az általa megkezdett ügyek továbbfejlesztésében [vagyis az általa Olaszországban »tippkutatott« külföldi személyek beszervezésének kivitelezésében]. Vele és kapcsolattartójával is megegyeztünk, hogy ismételt külföldi kiutazása esetén bekapcsolódunk felkészítésébe, amely alapvetően a megkezdett munkára épül. Végezetül köszönetünket fejeztük ki két éves eredményes munkájáért, és kértük, hogy levonva a két év pozitív és negatív tapasztala­tait [sic!], egyaránt, hazai bázison is eredményesen járuljon hozzá közös munkánk sikeréhez.” A hírszerző szolgálat az ü. náluk keletkezett dossziéit ezzel le is zárta és irattározta, a belső elhárításnál kiállított „B” [beszervezési] dossziéját pedig visszaszolgáltatta a III/III-as társosztálynak.25 Az ü. újra reménykedhetett! Beszervező és foglalkoztató et.-ai ugyanis nem terhelték azzal, amit már október 6-án megírtak a római rezidentúra új vezetőjének, „Somogyi” et.-nak, 16-án pedig a társosztálynak is: „Rákoshegyi” vizsgái letételére még visszautazik majd Rómába, „amely idő alatt bekapcsolódunk foglalkoztatásába, de kinti kapcsolattartást [vele] a továbbiakban már nem tervezünk.”26

Józanodó pillanataiban „Rákoshegyi”-Benyik mindenesetre már nem vitte túlzásba ábrándozásait, sőt igen mély belátásokra jutott. Továbbra is azt feltételezte ugyan, hogy a háttérben sötét erők szövetkeznek ellene (amelyek még „a szükséges vizsgák letételé”-nek „maradék lehetőség”-étől is megfosztják), a Szolgálat iránti vérmes reményei azonban megszelídültek. Szomorúan ugyan, de furor nélkül és kritikus méltósággal vont záró mérleget: „Végül is bennem még az is fölmerül, hogy a nagy zűrzavarban egészen más tanulmányokat végeztem, mint amiről éppen a közös munkánk érdekében P. Istvánnal27 korában megállapodtunk, és ami felé kezdetben lé­pé­seket tettünk. Az is fölmerül bennem, hogy talán elhamarkodott és alaptalan magatartás részemről az Önnök segítési ígéreteiben megbízni. Az elmúlt három év tapasztalatait semmilyen magyarázat után sem tudom figyelmen kívül hagyni.”28

„Rákoshegyi”-Benyiket Udvardy József pp. szeptembertől kirendelte a Szegedi Szeminárium biblikus tanári állására (ismét felkérve őt a prefektusi teendők ellátására is), és biztosította arról, hogy félbehagyott tanulmányai befejezésére rövid idő­szakra visszautazhat Rómába.

Epilógus (1)

Nem a Szolgálaton, hanem kizárólag „Rákoshegyi”-Benyiken múlott, hogy a III/I-es Csf/ség [Cso­port­főnök/ség] végül is nem nyert benne egy Vatikán-közeli ü.-öt, neki pedig be kellett érnie a római fények felől provinciálisnak látszó szegedi szeminárium partikularitásával. (Mennyivel jobb is lenne az Örök Városban, amelynek diplomatájaként most abban is biztos lehetne, hogy aktáit gondos kezek megóvják a kutatói kíváncsiság elől!) „Rákoshegyi” egyszerre sokat akaró, céltudatos agresszivitása és érzékenykedő, könnyen zaklatottá váló lelkivilága, valamint tanulmányi teljesítményének szerény volumene a Szolgálat számára is komoly próbatételt jelentett. Hiszen, miközben majdnem mindent elkövettek kedvencük diplomáciai parnasszusra juttatásáért, „Körmöczi” fn. ü.-ük döntését csak a legsajátosabb intézményi érdekeik veszélyeztetésével tudták volna megváltoztatni.

„Rákoshegyi”-Benyiket nem üldözte senki. Kudarcát elsősorban ambícióinak túlméretezése és taktikai tévedései okozták: az ÁB jelentette hátsó kezek mindenhatóságába vetett hiú ábrándja és vak bizalma, valamint az ide visszavezethető viselkedésbeli kisiklások és nem utolsósorban tanulmányi munkájának feláldozása az istenített Patrónus szolgálatában elérhető sikerek oltárán. Nem üldözte azonban „Rákoshegyi”-Benyiket volt barátja, Dankó László rektor sem. (Ellenérzései persze lehettek vele szemben. Sőt, „Rákoshegyi” viselkedése akár féltékenységet, sőt bizonyos félelmet is kelthetett benne. Egy időben pl. kifejezetten azzal gyanúsította az ü.-öt, hogy ő áll egyik kedvenc tanítványa váratlan hazarendelése mögött: „Ekkor mondotta a rektor: »Ha megtudom, hogy ebben a te kezed is benne volt, te is repülni fogsz!«”29) Nem üldözte őt Dankó László azért sem, mert nem is merte volna. Az ÁB hithű zsoldosaként aligha kockáztathatta volna, hogy ne hallja meg az et.-ak és az et.-ak által tanácsolt ÁEH, valamint az ÁB által befolyásolt ma­gyar­­országi il­le­tékesek intencióinak akár csak fuvallatnyi kinyil­vá­nítását is akkor, ha e sugalma­zások nem éppen „Rá­kos­hegyi”-Benyik téves önpozicionálásán erőtlenültek volna meg. Dankó László – a Szo­l­­gálattal általa is megkötött „Megállapodás” értelmében – teljesen logikusan hitte úgy, hogy ele­mi köte­les­ségének tesz eleget, és kenyéradó gaz­dáját, a hálózatot „védi” (nem tudta, hogy a hálózattal szemben), amikor meg­akadályozza, hogy a hír­szer­zésre „veszélyes”: min­denütt ü.-öt szimatoló és illetéktelenül kíváncsinak mutatkozó (valójában csak egoisztikus öntudatában sértett és ü.-i feladatait hűen teljesítő) „Rákoshegyi”-től megszabadítja a PMI-t. A nagyhatalmú szolgálat pedig foglya volt önmagának!

Exkurzus (5): Egy másik modell: Turay Alfréd, aki „érti e tevékenység lényegét”, és „megszerette ezt a munkát”

Turay Alfréd jelenség értékű történetét elsősorban azért mutatjuk be (még ha nagyon röviden is), mert eltérően Benyik György és Sávai János kudarcos hálózati karrierjétől, a szegedi hittudományi főiskola írásunkban harmadikként – „Brizá”-val és „Kör­möczi”-vel együtt pedig ötödikként – szóba kerülő ü.-ének esete meggyőzően exemplifikálja, a) hogy miként és mennyire hűséges partnerként működik a hálózat akkor, ha ü.-i oldalról is teljesülnek a tevékenységének zavartalanságához elvárt kondíciók, és b) hogy a monolit pártállami akaratérvényesítés omnipotensnek hitt intézménye adott körülmények között a legjobb feltételek (az együttműködők minden igyekezete és rátermettsége) ellenére is mily megmosolyogtatóan erőtlenné tud válni.

A kiváló képességű, nyelveket beszélő Tu­ray­val30 (született 1944-ben, és 1968-ban szentelték pappá) az államrendőrség még 1967-ben, szeminarista korában vette fel a kapcsolatot. Elsősorban anyagi és egzisztenciális ügyeiben, illetve („megfelelő op. kombinációval”) a PMI-be történő kijutásában, továbbá „irodalmi tevékenységének biztosításában, magatartási vonalának helyes és célravezető meghatározásában” nyújtottak számára segítséget.31 Az intenzív támogatás gyorsan gyümölcsöt termett, és Turayt, akinek „az ÁB-szervhez fűződő kapcsolata [egyébként is] egészségesen fejlődött”, „úgy értelmileg, mint érzelmileg” teljesen elkötelezték a besúgói munka mellett.32 A hálózati értékelések, elemző összefoglalók nem sok kétséget hagynak afelől, hogy az ü.-t a kollaborációban elsősorban nem haszonleső célok motiválták, hanem a szocialista haza szolgálatának lelkiismereti buzgalma. A plebejus értékelmé­letet valló (munkáscsaládból származó) és a jelenségeket kizárólag (pártos) ideológiai szempontból értelmező Turay nem látott kivetnivalót abban, hogy együttműködjön a számára szociáletikai és történetteleológiai értelemben egyértelműen pozitív megítélés alá eső rendszer védelmét legmagasabb szinten gyakorló hivatásalakulattal, az ÁB-vel. El­köte­le­ző­dés­ének speciális elvi vehiculuma is volt: egyházi emberként egyre „nyilvánvalóbbá” vált előtte (ha­sonló szempontokkal találkozhattunk „Rákos­hegyi” évtizeddel későbbi esetében is) a Vatikánnak a történelem „humánus keleti perspektíváit” keresztező tevékenysége és egyházának „reakciós” politikai működése. Az ÁB nem szűnt meg laudálni a jelölt alkalmasságát: Turay „meggyőződéssel vallja, hogy a szocialista társadalmi rendszer nem mond ellent a katolikus tömegek érdekeinek, sőt azokat is kifejezi. A legújabb marxista egyháztörténeti tanulmányokat figyelemmel kíséri, és megállapításainak zömét elfogadja. Ennek felfogása képezi alapját a szocialista állam politikáját egyértelműen igenlő magatartásának, és ez az elvi alapja az ÁB-szervvel létesített kapcsolatának is”;33 „egyházi, egyházpolitikai kérdésekben is kimondottan progresszív nézeteket vall. Az egyházi tanítások egy részét elavultnak tartja, a Vatikán szerepét sok vonatkozásban reakciósnak ítéli meg.”34

Az ÁB H-55.932-es hálózati számon nyilván­tartott, „Márk Tamás” fn. ü.-e először a Hittudo­mányi Akadémia és a Központi Szeminárium életé­ről, illetve hallgatótársairól jelentett,35 majd 1970-től R­ó­má­ban, ezt követően pedig ismét Magyaror­szágon folytatta ü.-i ténykedését. Beszervezésére 1970. augusztus 11-én került sor („inf.”-i [informátor/i] minőségben), hazafias alapon, egy „külföldi útjáról történt beszámolója után, fokozatos módszerrel”.36 Az 1970/1971-es tanévre Rómába induló Turayt „a hálózati munkában való járatlansága miatt” külföldi kapcsolattartásra akkor még nem merték igénybe venni. Kiutazása előtt így „általános eligazítás”-ban részesítették csak, és „néhány általános jellegű feladattal lett megbízva az intézet [a PMI], a Gre­go­riana Egyetem [Turay tanulmányainak helyszíne] és az emigráció vonatkozásában”.37) A második évre azonban már felkészített ü.-ként érkezett meg az Örök Városba. Nyári beszámoltatása során ugyanis (a helyszín általában véve a „Tanya” fn. „K”-lakás volt) nemcsak arról győződtek meg (hiszen máris „érdekes és op.-ve hasznosítható kapcsolatokat épített ki”, és hűségesen követte a megadott instrukciókat38), hogy megfelelő ráképzéssel alkalmas lehet a hírszerzői tevékenységre („kezdeti félszegsége folyamatosan felengedett”, római működéséről „nyílt vételként magnetofonra rögzítve és írásban, készségesen és elemzően számolt be”39), és nemcsak „a rezidentúra […] valamint az ü.-ség” (azaz Goják János,40 Király Ernő41 és Winkler Lajos42) adott róla „pozitív értékelést”, de „Márk” maga is kifejezésre juttatta kollaborációs készségét: „szívesen fogadta azon felvetésünket, hogy külföldi tartózkodásának időszakában is konspiratív kapcsolatot tartson szervünkkel eredményesebb hírszerző és tanulmányozó munkája érdekében.” Mindemellett megállapították azt is, hogy „Márk”-nak az „ÁB-szervekhez fűződő kapcsolata az elmúlt években töretlenül fejlődött”.43 Minderre tekintettel Turay Alfrédot 1971. szeptember 9-i dátummal egy ún. „ü.-i átszervezés”, illetve beszervezés keretében szervezetileg is átvették a III/III-tól,44 és operatíve odacsatolták „a római főrezidentúrához”. Tartótisztje Kósa György r. f/hdgy [fő/hadnagy] (majd hamarosan szds, al/ov.-h. [al/osztályvezető-helyettes]) lett, római kapcsolattartóként pedig „Ádám”, azaz Keszthelyi László ÁB-tisztet, a magyar nyelvhelyességgel (és az olasz nyelvvel is) háborúban álló, és rövid idő elteltével bensőséges baráttá vált („Laci”-ként aposztrofált) RMA-könyvtárost jelölték ki számára.45 (Laci és „Márk” munkáját a „Pálmaliget” fn.46 főrezidentúrán egyelőre nem „Dér”-Kiss Oszkár főrezidens47 felügyelte48 – őt túlságoan lefoglalta Száll József, addigi nagykövet49 disszidálásának ügye –, hanem egy „Jávor” fn., majd 1972 tavaszától még egy bizonyos „Pósa” fn.50 op. tiszt.)

Kiképzése során először elemezték az ü. biztonsági helyzetét, és megállapították, hogy római tartózkodása idején „dekonspirációs felületek nem keletkeztek”, és hogy „munkájában és magatartásában [meggyőzően] fegyelmezett” volt.51 Hiányzó hírszerzői ismereteinek pótlását („konspirációs készsége jó, azonban kombinatív készsége és képessége rövid foglalkoztatása során nem alakult ki kellően”52) és további felkészítését külön program szerint hajtották végre (tartalmában megegyezett azzal, amit „Rákos­hegyi”-Benyiknél már megismerhettünk). „Márk” kiképzői a III/III-tól jól ismert beszervező, Barát Tibor r. al/ezr. [al/ezredes] és új tartója (akivel ha­marosan ugyancsak meleg baráti viszonyba került), Kósa György r. fhdgy voltak. (Talán mert ekkor még nem volt divatban, vagy más ok miatt, de „Márk”-nak nem jutott szállodás fényűzés; be kellett érnie a „Rezeda” fn. „K”-lakással, és „mindössze” 20-22 órá­nyi együttléttel.) A tréning során és néhány to­vábbi találkozón (összesen hat ilyen alkalomra került sor, és ezeken olykor jelen volt a nyári szabadság idején Magyarországon tartózkodó „Ádám” is53) tudomására hozták a Szolgálat legfontosabb hírigényeit (fókuszban a „Mindszentyvel és a szinódussal kapcsolatos”54 információk álltak), felvázolták elvárásaikat, és rögzítették az ü. magatartásvonalának, valamint a teendők technikai kivitelezésének alapszempontjait.

A kiképzést Turay Alfréd esetében is a már ismert paneleket tartalmazó megbízási szerződés aláírása koronázta meg. Az alkuban rögzítették a BM kötelezettségvállalását: „Megbízatásának eredményes végrehajtása és végleges hazatérés után az Ön személyes érdekeivel egybeeső, megfelelő egyházi beosztás elnyeréséhez támogatást nyújtunk”, és konkretizálták az ü.-től elvárt feladatokat, mint például: „Elsődleges feladatát képezi, hogy különböző nemzetiségű (olasz, francia, dél-amerikai, afrikai stb.) hallgatótársait tanulmányozza, majd a megadott szempontok alapján kiválasztva – progresszív gondolkodású, esetleg érdeklődik a szocialista országok iránt, előreláthatólag komoly perspektívája van, kapcsolatai révén értékes információs lehetőségei vannak, stb. – néhánnyal építsen ki bizalmas baráti, később politizálóvá fejleszthető kapcsolatot. Hívja meg őket, csináljon velük közös programokat, igyekezzen érdekes partnerré válni számukra. Alapos tanulmányozás során ismerje meg jellemvonásaikat, jó tulajdonságaikat, gyengéiket, érdeklődési körüket, szenvedélyeiket, esetleges sérelmeiket, az egyetem elvégzése utáni időszakra szóló elképzeléseiket, perspektíváikat. Érje el, hogy bizonyos idő után ezek a hallgatótársai teljes bizalommal legyenek Ön iránt. Természetes érdeklődésből fakadó kíváncsisággal kérje ki véleményüket egyházi, egyházpolitikai, társadalmi kérdésekben, kezdeményezzen ilyen témájú beszélgetéseket. Kap­csolat­tar­tójának – vele közösen végzett értékelés alapján – az arra alkalmas személyeket megfelelő szituáció keretében mutassa be. A fenti szempontok szerint igyekezzen kapcsolatba kerülni más pápai egyetemek hallgatóival, és amennyiben arra módja van, világi fiatalokkal is.” Az ünnepélyes keretek között megkötött kontraktus most is nyájas bevezetéssel kezdődött („nagyra értékeljük azon meggyőződését [ti. az ü.-ét], hogy az egyház működésének legigazibb kibontakozását a szocialista társadalmi rendszerben látja biztosítottnak”), és az ü.-i fogadalommal zárult: „A megbízásban foglaltakat megértettem, azzal egyetértek. Az írásos anyagokat MÁRK néven írom alá. Budapest, 1971. október. Turay Alfréd.” A szerződés természetesen ez alkalommal is tar­talmazta a megbízók ama elvárását, hogy „az ÁB-szervekhez fűződő kapcsolatáról soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélhet, azt gondosan leplezze, és a legszigorúbb államtitokként kezelje. Gyanúsítás esetén minden célzást, provokációt határozottan utasítson vissza, és azt azonnal közölje kapcsolattartójával.”55

A felkészítés nemcsak technikailag, hanem öntudatépítés tekintetében is igen sikeres volt. „Márk Tamás” lelkét azonban egyébként is küldetéses elszántság fűtötte. Nem saját magáért ment csak az Örök Városba, mint az érvényesülési kudarcba később valósággal belezakkant „Rákoshegyi”, hanem mert hitte azt is, hogy az ÁB-cimboraság az (egyik) záloga egyháza jövőjének. A tippkutatás során beszervezésre készítgetett „Brachman” fn. barátjának külön is részletesen kifejtette ezzel kapcsolatos elméletét.56

„Márk”, a „szenvedélyes”

A kezdettől fogva igen készséges, de egy darabig még gyengén teljesítő „Márk” a Keszthelyi László op. tiszttől vett intenzív „készségfejlesztő” tréningeknek köszönhetően gyorsan tanult.57 A szorgalmas diákról az első ü.-i tanév végétől szaporodó elismeréseket olvashatunk („Márk egyre jobban kezdi beváltani hozzá fűzött reményeinket. Ezért tartjuk fontosnak, hogy sikerült elnyerni a harmadik évre is az ödj.-at”;58 „tehetséges, jó ü.-típus”59), a következő év elejétől pedig már szinte ünnepelt sztárja volt a szolgálatnak. Az ÁB „Márk” iránti lelkesedése nem volt véletlen, hiszen az ü.-ben nemcsak hasznos munkatársra akadtak (természetesen arra is: „»Márk« […] eredményes és hasznos munkát végzett” – hangzott stipendiuma lejártával az összegző vélemény60), de igazi hírszerzői professzionalistára is: „környezetében a sötét hírforrásokat ügyesen tudja beszéltetni, a hallottakból jól választja ki a lényeges információkat [...]”;61 „a hálózati munkához nagyszerű érzéke van”62 etc. Római pályafutásának leteltével a szó szoros értelmében könnyes szemmel búcsúztak tőle: „Kiváló képességű, nagyszerű op. adottságokkal rendelkező, jól kiképzett »TMT« [titkos munkatárs], akinek hozzánk való viszonya kifogástalan, az együttműködésből adódó feladatait szinte már szenvedéllyel végzi.”63

Eseti és év végi nagybeszámolóit64 szemlézve hírszerzői tevékenységéért „Márk Tamás” párhuzamos ödj.-at is megérdemelt volna. Itt csak vázlatosan soroljuk fel, mi mindennel is foglalkozott – az egyházfenntartó hívek adományaiból (is?) finanszírozott stipendiuma idején – az ü.-pap: telepítési feladatainak megfelelően információkat gyűjtött a Vatikán új keleti politikájának értékeléséhez és befolyásolásához igényelt kuriális titkokról és szóbeszédekről; a vatikáni adminisztráció és hivatali gépezet személyi változásainak tendenciáiról; a Vatikáni Rádió működéséről;65 a magyarországi egyházpoli­tikai döntések kuriális megítéléséről;66 a Vatikán marxizmussal kapcsolatos álláspontját tükröző fej­leményekről.67 (Besúgói és kémkedési adatait „Rákos­hegyi”-Benyikhez hasonlóan Turay Alfréd is könyvtárlátogatást színlelve, „véletlen” folyosói találkozásokon vagy kávéházi etc. légyottokon adta át tartójának.68)

Exkurzus (5/a): „Márk” a marxizmus keresztelő­jének szolgálatában

„Márk”-Turay Vatikánnal kapcsolatos tevékeny­ségének nem mindennapos fejezete volt, amikor 1973-ban megjelent a Gregoriana Egyetem szociológiatanára, José María Diez Alegría spanyol teológus (egyszersmind a felszabadítási teológia egyik jeles előfutára) Yo creo en la esperanza című munkájának olasz kiadása.69 A műben a forradalmár teológus kárhoztatta a katolikus egyház történelmileg gyakran kifogásolt dogmáit, a cölibátust, a pápai primátus és a pápai tévedhetetlenség elméletét. Opu­sá­ban nemcsak azt hirdette, hogy egyháza merev tantételeit „demitologizálni” kellene („Péter apostol és XII. Pius primátusi gyakorlata között csillagászati méretű távolságok vannak. Az a tény, hogy az egykori szegény halász – Péter – kései utóda 500 millió dollár ér­tékű vagyonnal rendelkezik, kicsit zavarba hoz bennünket”), de olyan gondolatokat is megkockáztatott, hogy a marxizmus ideológiájában a keresztény evangélium történelmi konkretizálódásával állunk szemben, és arról beszélt, hogy igen hálás Marxnak, akinek világlátásából személy szerint is sokat tanult.70

Diez-Alegría római fellépésének megértéséhez nem hagyhatjuk említés nélkül azt a fontos fejleményt, hogy a 70-es évek elején a Gregoriana Filo­zó­fiai Fakultásán megalakult egy ún. Marxista Szekció, a Centro Studi Marxisti, amelynek célja a marxizmus kritikai tanulmányozása, illetve a marxizmus történelmi-társadalmi problémákra adott válaszainak párbeszédorientált kiértékelése volt.71 NB.: Ez idő szerint nem csak a Vatikán égett az ún. Kelet-politika lázában. A politikai baloldaliság Nyugat-Európában is erős tekintéllyel bírt, az egyházi környezetben pedig virágkorukat élték a szociális baloldaliságra koncentráló teológiai irányzatok.72 – A tanszéki sejt valósággal megbabonázta a magyar elhárítást. Azt gyanították (a történések tágabb összefüggéseiben egyébként helyesen), hogy a tanulmányi centrum elsődleges célja „a hallgatók létszámának növelésével párhuzamosan […] az ideológiai fellazítás”73). A központ 1972 októberében külön hírigényt jelentett be a főrezidentúránál a szekció tanulmányozásához,74 és minden követ megmozgatott a kezdeményezés pontos feltérképezésére.75 A szimatológépezet egyik meghatározó tényezője a szenvedélyes hírszerző, „Márk” volt.76 (Egyszer talán megismerhető lesz az is, hogy a magyar ÁB hogyan működött együtt ebben és más hasonló akciókban a kelet-európai – mindenekelőtt a szovjet – társszervekkel.)

A tetőpontjára hágott izgalom jele volt, hogy 1973. február 28-án Laci már de. 9.45-kor ott toporgott a PMI „lépcsőház[á]ban”, és „anyagátvételi” talira várta „Márk”-ot – aki „anyagot” máskülönben mindig az esti órákban szokott szállítani –, hogy még az aznapi futárral Budapestre juttathassa az ü. éjszaka lekörmölt első jelentését „P[áter] Diez jezsuita tevékenységéről”. Nemcsak a sietség volt azonban fontos, de a gondosság is. És „Márk” alapos munkát végzett. Többek között személyesen is megkereste a nonkonform professzort, aki a rá szánt néhány percben érdekes gondolatokat közölt a szimpatikusnak tűnő fiatalemberrel: „Most egy kicsit bajban vagyok. Hosszú ideje tanítok, nehezen válnék meg a kated­rától. Nem lázítani akartam, sajnálom, hogy félreértettek. Amit megírtam, igaznak tartom, nyugodtan vállalom tehát a következményeket. Ön, aki Ma­gyar­országról jött, és oda fog visszatérni, talán jobban megért engem, s egy kicsit talán ugyanúgy látja a dolgokat, mint én. Ha ez így van, csak bátorítani tudom. Hiszek abban, hogy egykor a marxista eszmék fognak győzni, s megvalósul egy relatív egyenlőség az emberek között. Az önök feladata az, hogy megkereszteljék a marxizmust. Nem tudok elképzelni szebb dolgot a földön egy olyan kommunista társadalomnál, amely hisz Istenben, amelyre egy becsületes munkás földi élete után az örök boldogság, Istennel való találkozás vár.”77 Az ügy komolyan vételét tükrözik „Ádám” futáranyaghoz fűzött kísérősorai is: „Figyelemre méltó, hogy a jelentésben szereplő jezsuitát és tevékenységét »Polo« is ismeri, erről szóban jelentett, ismeretei azonban hiányosak, alapos kiegészítésre szorulnak. Amennyiben »Polo« nem »Márk«-tól szerezte »információit«, módunkban lesz a két lehetőséget igénybe venni az ügy feldolgozásához.”78 A kiemelt fontosságú fejleményről Budapestnek készített jelentést a rezidentúra ez idő szerint ismert mindhárom munkatársa, „Ádám”, „Dér” és „Pósa” libasorban szignálták.

A látványos izgalom oka feltehetően az lehetett, hogy a Centro Studi Marxisti felállítása óta feszült aporia gyötörte központ az Alegría-esettel úgy érezhette: elérkezett a cselekvés pillanata. – A tervre, sőt annak kezdeti megvalósítására sincs ugyan konkrét adatunk, de ismerve a (római) tippkutatás mechanizmusait, a cél aligha lehetett más, mint Diez-Alegría megkörnyékezése, illetve esetleges magyarországi vendégül látása és beszervezése. „Márk” küldetéséhez tartozhatott a maszkirovka körülményeinek legendázása: Diez-Alegría nyájas behálózása, illetve „kipuhatolni”, hogy – ez állt már a telepítését megelőző „megállapodásban” is – a Gregoriana vezető „tanárai közül kik fogadnának el [még hasonló célú] meghívást a PMI-be rekollekciók tartására vagy más alkalomból”.79 Egy Vatikán-közeli – ellenbomlasztó tevékenységet kifejtő – baloldali teológiai tanárnál kívánatosabb „fogást” elképzelni sem lehetett volna. (Lukács Józsefet vagy a marxista–keresztény dialógus másodvonalbeli várományosait, mint pl. Kónya Istvánt és Poór Józsefet elvégre is nehéz lett volna belátható időn belül felszentelni és Rómába kijuttatni vendégtanárnak, dialógusgurunak vagy bármi másnak, Nyíri Tamás professzor, az ÁB „Igali” fn. ü.-e pedig csak 1974-től állt kötélnek.) A központ reményeit azonban egyéb fejlemények is izmosíthatták: közelinek tűnt „Márk” legígéretesebb tippku­tatói hozományának, „Brachmann”-nak a beszer­vezése, és egy új zsákmány sziluettje is feltűnt a horizonton: „Brachmann” tanára, Huber professzor a marxista szekciótól, az egyetlen, aki nyílt kiállással is támogatta Alegríát.80 „Foglalkozunk a gondolattal – írta »Késmárki« »Dér«-Kiss Oszkár rezidensnek április 9-én –, hogy P[áter]. Diez-Alegría ügyét 7-es vonallal [a III/I-es csfségnek az emigráns szervezetekben való hírszerzéssel és bomlasztással, valamint az aktív intézkedések foganatosításával foglalkozó o.-a] közösen érdekeink szerint hasznosítsuk. Ezért célszerű lenne a szóban forgó könyv egy példányát megszerezni és felterjeszteni. »Márk« kísérje figyelemmel, és folyamatosan dolgozzon fel minden eseményt és megnyilvánulást, valamint azok hatását P. Diez személyével és könyvével kapcsolatban. Jelentse, hogy kik állnak a jezsuita professzor oldalán, kik lépnek fel védelmében, illetve ellene, mi a professzorok és hallgatók álláspontja a Gregorianán. P. Diez hogyan értékeli saját helyzetét, és mit szándékozik tenni, stb. »Ádám« et. figyelme minden részletre terjedjen ki, alaposan tanulmányozza az ügyet, és amennyiben célszerűnek tartja, úgy kérjük, tegyen javaslatot (esetleg több variációt is) aktív intézkedésre.”81

A tervek azonban minden igyekezet és gondosság ellenére is kérészéletűnek bizonyultak. Ráadásul Róma nem is volt Münster vagy Tübingen, ahol Hans Küng (ő is tanult a Gregorianán) évekig hirdethette a Vatikánt borzoló gondolatait (1970-ben jelent meg első igazán botrányos műve, az Unfehlbar? [Tévedhetetlen?]), amíg végül 1979-ben megvonták tőle a veni legendit. De Diez-Alegría sem volt Hans Küng. A római tanár egyházi jóváhagyás nélkül megjelent munkája hatalmas vihart kavart ugyan a vatikáni és egyetemi körökben, de az opuszt először is azonnal kivonták a forgalomból („Márk” szerint „bezúzták”,82 és az olasz állami szervek is veszélyesnek nyilvánították83), őt magát pedig hamarosan eltávolították katedrájáról. Alegría, a jezsuita teológus emellett mintha nem is kívánta volna tovább élezni a konfliktust a kúriával, és – élve a rend liberális szárnyától kapott relatív védelem lehetőségével – elfogadta, hogy egy Madrid környéki munkásnegyedbe „exclaustrálják”.84 „Dér” rezidens hamar átlátta a helyzetet, és április végén már külön autográf széljegyzetben intette józanságra Budapest megittasult álomlovagjait: „»Márk« – mint a jelentései is tükrözik – értelmes, jó eszű ember. Az előtte álló, illetve hátralévő időszakot fel kell használni arra, hogy meghatározott szempontok szerint tanulmányozzon közvetlen vagy közvetve személyeket. [»Márk« objektumfeldolgozási munkálkodásának első számú közege egyébként is a Pontifica Universita Gregoriana volt.85] Kizárólag olyanokat, akikkel való foglalkozás főfeladatunkat képezi. A feladatadásoknál előre meg kell határozni, hogy a tanulmányozandó személyek ne elérhetetlen nagyságok [!], hanem olyan egyének legyenek, akik beállítottságuknál fogva alkalmasak és hajlandók valamilyen fajta kapcsolattartásra. Természetesen [?] ezeket a gondolatokat ügyesen rejtve kell Márk figyelmébe [...?].”86 („Márk” persze még júniusban is buzgón rótta a sorokat Diez-Alegríáról.87 Annál inkább, mert – ezt még látni fogjuk – ekkor már fontosságának távlatos fényesítésén is dolgozott.)

A méltányosság kitérője

A jelen helyen nem áll módunkban bővebben is elemezni azt az emberi döntést, amely „Márk”-ot a besúgás logikája szerint működő ÁB-vel való együttműködés mellé állította. Azt azonban meg kell említenünk, hogy amikor Turay Alfréd a szocialista blokk hallgatójaként a Nyugat nagy hírű egyetemein is megpróbálta verifikálni vagy falsifikálni a kommunista tömb politikai rendszeréről és ideológiájáról vallott addigi nézeteit és ismereteit, akkor nem minden meglepetés nélkül tapasztalhatta, hogy a hidegháborús időszak doktriner antikommunista álláspontjáról ismert világkatolicizmus szellemi centrumaiban több olyan teoretikussal is találkozhat, mint pl. Paolo Valori teológiaprofesszor, a Centro Studi Marxisti előadója (mellesleg Alegría munkájának egyik ismertetője is), aki úgy tartotta, hogy interdiktum alá helyzett professzortársának „sok mindenben igaza van, de stílusa »kissé kemény«”, és azt hirdette, hogy a dialektikus materializmus elméleti pozíciói rendkívül gyengék ugyan az univerzum magyarázatát és a végső kérdések értelmezését illetően, ám „a marxisták szociális és társadalmi tanaiból sokat meríthetünk”; vagy: „A kommunista állameszme mindenképpen helyes és végső soron alapvetően keresztényi”;88 „A marxizmusban rendkívül sok értékes elem van, s ezeket meg kell ismertetni Nyugat dekadens ifjúságával. [...] Véleményem az, hogy egy marxistának nem kellene szükségképpen ateistának lenni. Egyedül antiklerikalizmusukat tudom történetileg megérteni. [...] Meg kellene tisztulnunk, de ugyanígy a marxistáknak is, hogy együttes erővel segíthessük az embereket életükben, munkájukban, személyiségük kibontakoztatásában.”89 Amint láttuk és láthatjuk is még, Valori vagy Diez-Alegría nem számítottak fehér hollóknak, és akkor ott volt még a szocialista messianizmus bizonyos komolyan vételét jelképező és éppen „Márk” római tanulmányai idején megalakuló marxista egyetemi szekció is, amelyek együttesen komoly intellektuális bizonyságként erősítették Turay abbéli meggyőződését, hogy világtörténelmileg is a jó oldalra állt, amikor elkötelezte magát a „reakciós” klerikalizmus „kártékonyságát” ellensúlyozni próbáló – és az igazi egyházat védeni segítő – ÁB-kollaboráció mellett.

Köszönöm Czene-Polgár Viktória és Vörös Géza, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára [ÁbSzTL] munkatársainak a dolgozat elkészítése során nyújtott nélkülözhetetlen szakmai segítségét.

A tanulmány negyedik részét áprilisi számunkban olvashatják.

Jegyzetek

1 A nyári beszámoltatásról készített jelentésben fordul elő első alkalommal, hogy az ü. [ügynök] neve előtt a szakirodalomban eleddig nem olvasható „KTMB”-vel találkozunk (lásd Bt/101-103/101.). A rövidítés pontos jelentése ismeretlen. Nem kizárt, hogy a „K” egyszerűen a „különleges/en” vagy „külföldi” szavak rövidítése akar lenni [„TMB” = titkos megbízott].

2 Bt/134.

3 Bt/133.

4 Bt/101-103/103. Lásd még: 109-111/111.

5 Bt/133.

6 Bt/72., 101-103. Lásd még: 142.

7 Bt/72., 73-75., 110-111/111., 104-108/107., 112-115/115.

8 Bt/135. – Az RMA-ra [Római Magyar Akadémiá/ra] telepített Főrezidentúra egyik kedvelt op. [operatív] munkamódszere volt a kultúrmisszió. (Pl.: „1980. május 8-án Késmárki és Cuhai [utóbbi is nyilván fedőnév] et.-ek/kel [elvtárs/ak/kal] egy napos – sikeres – kirándulásra vittük el Siena-ba és Orvieto-ba a PMI [Pápai Magyar Intézet] hallgatóit.” Bt/85-86.) Külön elemzést érdemelne, hogy a két intézmény egymásmellettiségéből adódóan milyen speciális mentális szerepet játszottak a kolostori szigorral vezetett PMI fülledt szűkösségébe zárt hallgatók számára (akik végül is világi papok voltak) a szekuláris hangulatú RMA és munkatársai. Erre utaló célzás található „Rákoshegyi” második záró jelentésében (Bt/159.).

9 Körülbelül hasonlóképpen emlékszik vissza az ü. a már említett interjújában is római éveinek tanulmányi élményeire.

10 A stipendium a szokások szerint alapvetően két évre szólt. A különösen jól teljesítő diákok azonban itthonról megkapták a harmadik tanulmányi év lehetőségét is. Az ü.-hallgatók esetében az ÁB [Állambiztonság] a háttérben azon fáradozott, hogy „tégláik” megkapják az ehhez szükséges hozzájárulást.

11 Bt/172.

12 Bt/134.

13 Bt/133.

14 Bt/135.

15 Bt/135.; lásd még: Bt/141.

16 Lásd: Bt/144-146/146.

17 Bt/148.

18 Bt/172.

19 Bt/150.

20 Bt/177.

21 Bt/150.

22 Bt/148-150.

23 Bt/152. (A három személyt nem ismerjük.)

24 Bt/159-174/173-174.

25 Bt/185.

26 Bt/184., 191.

27 Pelikán István r. őrgy [rendőr őrnagy]; lásd első közlés 14. sz. j.

28 Bt/172.

29 Bt/172.

30 Turay Alfréd a Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett. Az Egri Hittudományi Főiskolán megkezdett teológiai tanulmányait a budapesti Központi Hittudományi Akadémián fejezte be. 1969-ben ökumenikus témájú disszertációval doktorátust szerzett. (Rómában másodszor is doktorált.) Vác után Bp.-re (XVII., Péceli út 133. alatti plébániára) került beosztott lelkésznek. 1973-tól tanított a Szegedi Hittu­do­mányi Főiskolán; 1985–2007 között a főiskola rektora volt. Egyidejűleg továbbra is váci egyházmegyés pap. Tudományos érdeklődése elsősorban a filozófiára (ben­ne a marxizmusra), szociológiára és morálteológiára irányul. Jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán tanít. (Lásd: Bt[MT]/20-21. és http://hu.wikipedia.org/wiki/Turay_Alfr%C3%A9d) – Turay A­l­f­réd ü.-i tevékenységéről a III/I-es hírszerző csf/ség [csoportfőnök/ség] által 1971 és 1973 között keletkeztetett ún. beszervezési és munkadossziékból tájékozódhatunk: ÁbSzTL [Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára] 3.2.1.: Bt-1095. (Archiválás előtti élő szám: Z-1886.) és : ÁbSzTL 3.2.3.: Mt-662/1 (Archiválás előtti élő szám: Z-1886.). A „Bt”-dosszié [„Bt” – a beszervezési dosszié jelölése a III/I.-nél] elsősorban az ü. addigi hálózati múltjáról és külszolgálati kiküldetéséről, valamint külföldi alkalmazásával kapcsolatban keletkezett összefoglalókat, feljegyzéseket, az „Mt”-d. [a munkadosszié jelölése a III/I.-nél] pedig elsősorban az ü. által készített jelentéseket tartalmazza. A forrásokat a hivatkozások során Bt[MT]- és Mt[MT]-ként rövidítjük.

31 Bt[MT]/17-18 – „1970-ben megfelelő módon alkalmazott kombinációval a III/III-1. o. [osztály] elérte, hogy a magyar pp.-i [püspök/i] kar javaslata és az ÁEH hozzájárulása alapján »Márk« fn. [fedőnevű/fedőnév] ü. felsőfokú egyházi tanulmányok folytatása céljából a PMI ödj.-asaként [ösztöndíj/asaként] Rómába kerüljön, és a Gregoriana Egyetem hallgatója legyen.” (Bt[MT]/24.)

32 Bt[MT]/17-18., 23., 41.

33 Bt[MT]/17.

34 Bt[MT]/22.

35 „Abban az időben többször adott értékes tájékoztatást a Hittudományi Akadémia és a Központi Szemi­ná­rium belső helyzetéről, szerveinket érdeklő eseményekről, személyekről.” (Bt[MT]/22.)

36 Bt[MT]/16.

37 Bt[MT]/22.

38 Bt[MT]/17-19/18.

39 Bt[MT]/18.

40 Goják János (1930–); katolikus lelkész. c. apát, tb. kanonok, püspöki tanácsos, szociálteológus, teológiai tanár (Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola), újság­író; 1980–1990 között a Magyar Kurír főszerkesztője volt; 1996-tól a Magyar Katolikus Püspöki Konfe­ren­cia Iustitia et Pax Bizottságának titkára, majd egy idő óta főtitkára; legutóbbi publikációinak egyike a Kor­rupció Magyarországon c. kiadványsorozat II. kötetében jelent meg. Gojákot az ÁB „Salamon” fn.-en 1970. jú­lius 30-án szervezte be. Az ü. 1970–1972 kö­zött volt a PMI ödj.-asa. Az intézet legtehetségesebb hallgatójának tartott Gojákot Turay követ­kezetesen jellemezte: „Személyében különös módon egyesülnek a marxista és a hívő ember karakterisztikumai. Kapcsolatai az emig­ráció felé nincsenek.” (Mt[MT]/22.); „Tanárai fel­fi­gyel­­tek rá, az intézetünk hírnevét gyarapította. Né­ze­tei nagyon sok területen annyira marxisták, hogy sok pártembernek is becsületére válnának.” (Mt[MT]­/61.) – Go­ják János gyakran szerepel különféle egyháztörténeti kon­ferenciákon (pl. Az egyházzal kapcsolatos intézkedések az 1956-os forradalom után című előadással), vagy a Kon­rad Adenauer Alapítvány, a katolikus egy­ház és em­ber­jogi szervezetek rendezvényein; pl. a Bűn és bűnhődés valláserkölcsi dimenziója (2005), A közjó fogalma az Egyház társadalmi tanításában (2006) című tanácskozásokon.

41 Király Ernő (Ungvár, 1930) görög katolikus papot 1968-ban „Barátság” fn.-en szervezte be az ÁB III/III-as csfség. Ü.-i tevékenységéről részletesen lásd a következő közlést.

42 Winkler Lajos, r. k. lelkész (1939–); 1969-ben szervezték be „Gyulai” fn.-en. 1969–1972-es időszakban volt a PMI ödj.-a.

43 Bt[MT]/16-19/18; 22-23/23. (A nyári összegző jelentésben is kihangsúlyozták, hogy „Márk” közeledéséhez a „céltudatos nevelésén, haladó politikai nézetein kívül hozzájárult az egzisztenciális problémáinak megoldásához nyújtott folyamatos és hathatós segítség [is] az ÁB-szervek részéről”.)

44 Bt[MT]/16.

45 Keszthelyi László r. al/ezr. [al/ezredes] 1933-ban szüle­tett Pécsett, munkásszülők gyermekeként. Vég­zettsége szerint festősegéd volt. 1951-ben került rendőrségi állományba. 1961-ben elvégezte Rendőr Aka­dé­miát, majd 1964-ben a BM [Belügy­minisz­térium] Idegen Nyelvi Főiskoláját, ahonnan a III/I-es Csfség „vatikáni csoport”-jához került op. beosztottként. (A PMI op. ügyeit tartalmazó „Palota” „OD” [operatív dosszié] szerint az intézet ügyeivel kapcsolatos ügyek magyarországi koordinálásának 1965 tavaszától Keszthelyi volt a felelőse Harmati Imre r. alezr., ov.-vel [osztályvezető/vel] együtt. Lásd: ÁbSzTL 3.1.5.: „Palota”. O-20.011. = 11-OD-4044.: 44-46. Idézés módja a továbbiakban: „Palota”/oldalszám.) 1970 őszén főop. tiszti kinevezést kapott, és K-345-ös számmal „SzT” [szigorúan titkos] állományba sorolva kihelyezték a Római Főrezidentúrához. A könyvtárosi fedőállásban tevékenykedő op. tiszt „több magyar és néhány olasz kapcsolattal foglalkozott, hálózatot tartott, jelölteket tanulmányozott.” 1974-es hazarendelését követően átmenetileg a vietnami hírszerzési akciókat szervező PAX rezidentúra (lásd: ÁbSzTL 3.2.5.: „PAX”. 15-OL-27/72.: 8-065/75./I–III. kötet és 8-066/75./I. kötet + I/1. sz. mell.) koordinálását végezte, majd ismét a III/I-4. o.-nál tevékenykedett az „olasz vonalon” (ü.-ök beszervezésében, tartásában és kiképzésükben működött közre, és „külföldi op. akció” végrehajtásában vett részt). 1979-ben az általános „külföldi elhárítással” foglalkozó III/I.-2-es osztályhoz került, 1980 júniusában pedig „a nagykövetség biztonsági felelőseként” másodszor is Rómába telepítették, ahonnan azonban 1983-ban saját maga kezdeményezte a hazahívását. Kudarcos exmissziójában az „érezhető […] fáradtság” és a „kivételesen rossz hozzáállású” ü.-ök okozta körülmények mellett valószínűleg szerepet játszott az is, hogy 1982-ben fegyelmivel járó, ismeretlen tartalmú „gondatlan államtitoksértést” követett el. Hazatérését követően a II/I-es csfség ún. módszertani osztályára került, majd 1988-ban nyugállományba vonult. Karrierje során végig hű társa volt Marxista–Leninista Esti Egyetemet végzett felesége, Kollár Mária (sz.: 1938, foglalkozása szerint fogászati asszisztens), aki első külszolgálata idején maga is „op. feladatokat hajtott végre a rezidentúra részére”. (ÁbSzTL 2.8.2.1.: a) 24. d.: 53. és 17.378. sz. személyi anyagok; b) 108. d.: Illetményi ügyek. K-345-ös sz. SzT-tiszt.) Részletesebben lásd: Majsai Tamás: Egy­há­zi személyek állambiztonsági (kapcsolat)tartói: Keszt­helyi László. Megjelenés előtt.

46 A római főrezidentúra eddig ismeretlen fedőneve. Nem tudjuk, hogy a jellegénél fogva helyhez kötöttnek tűnő elnevezés állandó volt-e, vagy csak ideiglenesen használták. (A rezidentúrák jellemző működési területei a nagykövetségek és konzulátusok voltak.) Lásd: ÁbSzTL 2.8.2.1.: A III/I. Csfség titkos és szigorúan titkos állományú beosztottainak iratai. Illetményi ügyek. Kiss Oszkár, 2548. sz. ezr. 110. d. 7.

47 Életrajzához lásd: első közlés, 43. sz. j.

48 Budapestről a „Márk”-vonalat a később Rómában dolgozó „Késmárki” koordinálta, az ügyek gyakorlati menetét pedig „Tarnai” fn. op. tiszt – talán Kósa György (lásd lentebb) –, illetve a továbbiakban még egy „Palotás” (más római ügyek gazdája is) és esetleg „Kalocsai” fn. op. tiszt intézte. Az említett fedőneveket lásd: Bt[MT]/ 46., 51., 54., 56., 64., 70.

49 Száll József (1921–2004): illegális kommunista; diplomata, politikus; 1962–1970-ben volt Magyarország római nagykövete. Itthon kémkedéssel vádolták, ezért 1970-ben hazarendelték, ő azonban családjával együtt politikai menedékjogot kért Olaszországban. Életéhez lásd: http://www.menszt.hu/magyar/ForrNevlexikon.htm; Interjú Száll Józseffel. Készült az 1956-os Intézet Oral History Archívuma részére 2003 júliusában. Készí­tette Ungváry Krisztián = http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/oha/az_interjuk_jegyzeke; lásd még: Szabó Csaba: „Nyíri” és „Keleti” – Keresztes. Ada­lékok a görög katolikusok 20. századi történetéhez. Egyháztörténeti Szemle, 2007 [VIII.]/1. 189–215. (37. sz. j.) = http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/szabocsaba-nyiri.htm

50 Mt[MT]/28., 78.

51 Bt[MT]/24-28/25.

52 Bt[MT]/18.

53 Bt[MT]/50.

54 Bt[MT]/40-46.

55 Bt[MT]/32-37. – „Márk” és ügynöktársai is máig tartják fogadalmukat.

56 Mt[MT]/65. Idézve lásd „A kolléga” című fejezet alatt a következő közlésben.

57 Lásd pl.: Mt[MT]/7., 13. – Bizalmas könyvtári találkozóikon „Ádám” még egy év múlva is szükségesnek ítélte „Márk” elvi és technikai képzését. A Köz­pont­nak küldött jelentése szerint 1972 áprilisában pl. „az információszerző tevékenység módszereiről beszélgettünk. Utaltam »Márk« legutóbb adott jelentésére, melyből kitűnt, hogy a beszélgetésen jelen lévő PMI ödj.-asok milyen bátran és aktívan érdeklődnek egyházpolitikai kérdések iránt. »Márk« megértette annak szükségességét, hogy a jövőben aktívabban kell egyházpolitikai kérdésekkel foglalkoznia, és a hírforrásoktól kérdeznie. Hírforrásként a PMI-t rendszeresen látogató személyeken […] kívül az évfolyamtársait, esetenként tanárait is igénybe kell vennie.” – Külö­nösen érdekes a jelentésnek az a része, ahol „Ádám” arról ír, hogy miként kapta meg „Márk” a feladatokat: „Az információszerző módszerek megbeszélése után írásban az alábbi hírigényeket adtam oda »Márk«-nak, amit ott a helyszínen betanult [kiemelés: MT]: a) A vatikáni államtitkárság vonalán: a1) Az Államtitkárság belső erőviszonyaiban várható változások, különös tekintettel az államtitkár esetleges lemondását követő helyzetre.” (Bt[MT]/64.)

58 Bt[MT]/ 65. – Turay stipendiumának meghosszabbítását egy darabig azért is ambicionálták, „mert pillanatnyilag [1972 júniusában] úgy tűn[t], hogy más ü. nem marad a PMI-hallgatók között.” (Bt[MT]/69.)

– Ebben az évben ért véget Fábián Árpád rektornak, az ÁB „Beron” fn. ü.-ének a kiküldetése (személyéről bővebben lásd a következő közlést), és valószínűleg nem tisztázódott még, hogy az ősszel – eleget téve a „minimum két ügynök” elvnek (lásd a második közlés 5. fejezetét) – megérkezik-e az intézetbe a következő rektor (aki az ÁB logikája szerint kizárólag hálózati ember lehetett, és ezt valamennyi, általunk eddig megismert PMI-rektori kinevezési történet megerősíti), Bagi István, a III/I. „Blanc” fn. ü.-e (egy darabig ré­gen­si minőségben vezette a PMI-t; utódja, „Kör­möczi”-Dankó László 1979-től követte; Bagit 1980-ban püspökké szentelték), és a „Polo Márk” fn. ü. (Föl­dé­nyi János, budapesti segédlelkész), valamint Gyürki László is (lásd a második közlés 23. sz. j.-ét); a közben kézhez vett „6”-os kartonja szerint Gyürki László a III/I-nél végzett hírszerzői tevékenységét követően – „Rádóci” hálózati néven – visszakerült a III/III-as csfséghez, amely – papi elhelyezése miatt – 1976-tól Vas megyében foglalkoztatta. – Tomka Fe­renc, akit „Lukács” fn.-en a PMI-be indulása előtt, 1971-ben szervezett be az ÁB, a római kapcsolattartást vagy nem vállalta, vagy a Szolgálat nem merte alkalmazni (pl. ismerten heveskedő, és világnézetében ez idő tájt éppen szélsőségesen balra forduló, kiforratlan személyiségjegyei miatt); szünidei beszámoltatásait viszont nyilvánvalóan megtartották.

59 Bt[MT]/98-99/99.; lásd még: Mt[MT]/41., 47.

60 Bt[MT]/112-115/115.

61 Bt[MT]/83.

62 Bt[MT]/125. – „Márk” olykor kuriózumszámba illő helyzetekben tanulhatta „Ádám” et. mellett a szakmát. Az RMA Könyvtárában rendszeresített „anyagátvé­teli” találkozókon 1972. október 26-ától pl. megjelent egy egyelőre ismeretlen definíciójú és funkciójú technikai berendezés: „Bekapcsolt rádió mellett a Központ által kiküldött »S« készüléket használtuk.” (Bt[MT]/96.)

63 Bt[MT]/114.; lásd még: 124-125.

64 Mt[MT]/59-74 (= 1972. szeptember 4.); 124-134 (= 1973. augusztus 6.); 136-142 (= 1973. szeptember 6.).

65 Például: Mt[MT]/60.

66 Például: Mt[MT]/32-33.

67 Például: Mt[MT]/16.

68 Mt[MT]/7., 21., 36., 52. – A „talikon” váratlan fejle­mé­nyek is előadódhattak: „Jelentem, hogy [1972.] jú­nius 14-én 18 órakor anyagot vettem át »Márk«-tól a könyvtárban” – írta „Ádám”. „Zavaró körülmény volt, mert »Márk« nem az eredetileg megbeszélt találkozóra jött el. Ettől eltekintve a jelenlévők nem vettek észre semmit ténykedésünkből. Az anyagot könyvkiadás cí­mén a belső helyiségben vettem át.” (Mt[MT]/52.)

69 Io credo nella speranza. Milano, Arnoldo Mondadori, 1973. (Az opus eredeti spanyol kiadásai: Levsa, 1971; Bilbao, Desclée de Brouwer, 1972.)

70 Lásd: Mt[MT]/93-94.

71 Az intézmény igazgatója Gustav A. Wetter (1911–

­1991) jezsuita teológus és filozófus volt, aki az egyetemi könyvtárban a marxizmus tanulmányozását szolgáló kiadványok egyik legjelentősebb (mintegy 30 ezer egységet magába foglaló) nyugat-európai gyűjteményét halmozta fel.

72 A 60-as években pápai megnyilatkozások is foglalkoztak a társadalmi igazságosság, a diktatúrák, a rasszizmus és más emberi jogi kérdésekkel. Az 1963-ban megjelent Populorum progressio című pápai körlevél pl. a forradalom problémáját is tárgyalta, és „nyilvánvaló és huzamosabb ideig fönnálló diktatúra” esetére nézve nem utasította el annak a legitimitását. Lásd pl.: Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. (Fordította és összeállította: Fila Béla – Jug László.) Kisterenye – Budapest, Örökmécs Alapítvány, 1997, 765–772/768.

73 Mt[MT]/78.

74 „Kiadtam Márk számára hírigényként a Gregoriana egyetem keretében működő marxizmussal foglalkozó fakultás feldolgozásának beindítását. Részletesen ismertettem a témával kapcsolatos igényeinket.” (Bt[MT]/96.)

75 Lásd: Mt[MT]/78-84.

76 Mt[MT]/73.; 77-78 + 79-84 (= „»Márk« eredeti jelentése”: 85–89.); az értékeléssel és elemzéssel foglalkozó 6. o. munkatársa, Győrky Rudolf így kommentálta „Márk” 1972. decemberi, ötoldalas buzgóságát: „A je­lentés – bár bizalmasnak sem minősíthető – hasznos informá­ciót nyújt a vatikáni ideológiai fellazításról, azokról a »sarokkövekről«, amelyekre alapozva szeretnék a mar­x­izmust »kiforgatni« [sic!] (bár általános­ságban ismert irányvonalról van szó, az egyetemen tör­ténő oktatással együtt fellazítási jelentősége emelkedett a Vatikán szemében is). Információs szempontból in­kább csak a professzorok nyilatkozatai érdekesek, a többi csak kiegészítésként érdemel figyelmet.” (Mt[MT]/90.; Bp., 1973. január 13.; lásd még: Mt[MT]/34.)

77 Mt[MT]/94.

78 Mt[MT]/92. („Polo”-hoz lásd a második közlés

23. sz. j.-ét.)

79 Bt[MT]/26.

80 Lásd: Mt[MT]/94-95.

81 Mt[MT]/96.

82 Mt[MT]/94-95.

83 Mt[MT]/95., 102.

84 Mt[MT]/102.

85 Pl.: Mt[MT]/98-102., 136-142.

86 Mt[MT]/97.

87 Mt[MT]/97+98-102.; 107+108-111.

88 Mt[MT]/16.

89 Mt[MT]/80.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges