Geréby György

Nyomtatóbarát változat

Mert az Ő lelke az Úrnál kedves vala,
annak okáért sietett Őtet kivinni az istentelenség közzül…

…az bölcsnek halálát látják, de az Úr mit végzett Ő felőle,
és miért helyheztette azt bátorságos helyén, nem értik.
(Bölcs. 4.14,17.)

Vidrányi Katalin élete negyvennyolcadik évében elment e világból. A betegség és a halál nem lepte meg. Az ember nem megy orvoshoz, mert tudja, hogy mi a baja, szokta volt mondani, amikor hiába is próbálta bárki rávenni, hogy vizsgáltassa ki magát. Ő az életével felkészült a halálra. Egyetlen napot volt kórházban („Az igazaknak pedig lelkek az Isten kezében vannak, és nem illeti azokat gyötrelem.”), s Ovidiust olvasva szenderedett el. Ovidiust nagyon szerette, pedig amúgy a római irodalmat nem sokra tartotta: „Túl vaskos nekem a humoruk.”

Filozófus volt, és mindenekelőtt teológus. És már életében legenda. Amit írt, érem tömör aranyból, szóljon bár Kantról (Vallás a puszta ész határain belül), Augustinusról (akihez igazi „Hassliebe” fűzte), Karl Rahnerről (akiben az Atyákon át a modernizmusra nyitó óvatos duhajt látta), Bérullről, a szociniánus krisztológiáról vagy a százéves háborúról (Huizinga-jegyzetei lenyűgözőek). Nem azzal döbbentette meg tanítványait, hogy mindent olvasott és tudott, hanem azzal az abszolút hallással, amivel mindig és mindenütt különbséget tett „ember és állat között”.

Hihetetlen, archaikus jellegű tudását, ami a szír atyáktól a Bollandisták ügyeinek beható ismeretén át a finnugor nyelvészetig és az Ókeánoszig terjedt (Atyámfia, én érettségiztem! – vágta oda rendszeresen megsemmisült és megszeppent társaságának), szórta két marékkal mindenkinek, aki megkereste, és vállalta a vég nélküli beszélgetések fizikai és lelki terheit. Mert vizsgáztatott mindenkit, éspedig mindig a saját területén, lett légyen éjjel, hajnal vagy hóesés, és lett légyen szó akár zeneelméletről, akár az NB I tartalékbajnokságáról. (A Népsportot rendszeresen akkor böngészte, amikor át akarta hidalni azt a pár percet, ami még a Vatikáni Rádió geez nyelvű liturgiájáig hátravan. Egyébként gyerekkorától Fradi-drukker volt). Üvöltözött velünk, és számon kérte az érettséginket, ha nem tudtunk egy rendhagyó latin alakot vagy a magyar nyelvfejlődés mássalhagzó-változásait. Nem kímélte a pesti társaság vendégeként meghívott lengyel bencés novíciust sem, aki novidátusát egy évre szüneteltetve lett Solidarnosc-aktivista, s aki dermedten hallgatta azt a furcsa lényt, aki sűrű füstfelhőbe burkolózva teremti őt le válogatott lengyel szidalmakkal, amiért valami csacsisággal elárulta egyházjogi tudatlanságát. Váratlan vizsgáztatásai pillanatnyi szünetében egy jeles, ám kevésbé tűrőképes ember száján ki is csúszott: „Ti mazochisták vagytok?” Igen, aki Katit szerette, az kicsit mazochista volt. Az Istenek – verte belénk, a vesszőt sem kímélve Kati – az izzadságot teszik az erény elé… Akit viszont ő megszeretett, annak hajlandó volt akár hajnali négy órakor is finnre fordítani a varsói gettólázadás jiddis dalait.

Élete fő feladatának azonban mégsem a tudást tartotta, hanem azt, hogy felebarátai közül azokat, akiket tud, Isten felé terelgesse – amit ő, történetesen, a tudáson keresztül tett. Isten nem élmény, hanem munka, mondta. És ő gyermeki örömmel dolgozott, s ezt várta el másoktól is. Elmaradhatatlan szűrőtlen Symphoniája (György barát, én dohányzóm, nyomta meg az utolsó szót) fahajas boltokká varázsolta az intézet (MTA Filozófiai Intézete), az Akadémiai Könyvtár és a Fradi-kocsma háromszögét.

Az intézetben, ahogy maga mondta, „védett háziállatként” szabadon garázdálkodhatott. A élet törvényszerű kiismerhetetlenségében a fő valláskritikus, Lukács József tartotta ott és védte meg. Kati szerint azért, hogy legyen valaki, aki a sírján elmond egy Miatyánkot, s egyébként is üdvös transzcendens nosztalgiával verte meg a Mindenható. Egyszer Várnában, még az „átkosban” tartott filozófiai kongresszusok egyikén Lukács József azt kérdezte tőle: Kati, hisz maga Istenben? Válasz: Lukács elvtárs, én nem hiszek, hanem tudom. De amikor imádott anyja halálos ágyán azt a kérdést tette fel neki, hogy várja-e őt valami Ott, ennyit felelt: nem tudom…

Abszolút teológiai tekintély volt mindenki előtt, de nem tartozott sehová, csak a Krisztus (tágan értelmezett) római egyházához. Szabadszájú, blaszfémiát súroló szuverenitásával együtt. Ha a Szentlélek őrá hallgat – mondta egyszer –, a krakkói érsek lesz a pápa. I. János Pál megválasztása sem ingatta meg. Ahogy mondogatta, talál majd a Szentlélek módot arra, hogy helyrehozza a hibáját. Közben persze hányta a keresztet, és sűrűn fohászkodott Krisztushoz a blaszfémia miatti bocsánatért.

Újra és újra mondogatta, hogy egy jókedvű agnosztikus ezerszer kedvesebb Istennek, mint akárhány faszent, aki csak azért tud könyörögni, hogy Uram, Uram, hadd szenvedjek egy jót! Nem is mindenki értette Katit. Sokan voltunk tanúi, hogy bizony leateistázták, amikor arról beszélt, hogy Ágoston mindent jobban tudó, türelmetlenül bensőséges istenfogalma hogyan járult hozzá az intolerancia kialakulásához, szemben a görög atyák emberibb teológiájával. Őt mondták ateistának, aki Párizsban utolsó frankjait a szír liturgia perselyébe dobta. Őt, aki Lengyelországból a pápa, a Fekete Szűz (és persze a Solidarnosc) jelvényeivel tért haza, amiből aztán mindannyiunknak adott egyet lelki üdvösségünk és politikai nevelésünk céljából.

Nem vagy hát velünk többé, Kati. Tompa elmeéllel, bocskor-tudatlansággal, gyalogosan fogjuk eztán járni az utat. Ott, ahol Te esetlen járásoddal, vastag szemüveged mögül mindig figyelemmel, kutatóan, szeretettel és humorral jártál, messze, messze előttünk.

De nem szomorkodhatunk. Te magad mondtad sokszor: az Úr nem szereti a szomorú szolgát. És ez a mi kedvünkért sem lesz másképp.

Vidrányi Katalin temetése augusztus 13-án, pénteken, 13.30-kor lesz a Farkasréti temetőben.

• Beszélő