Skip to main content

Kedves Kemény István!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Megborzongat a szebb jövő gyönyörűsége, amint az Ön leveleit olvasom a Beszélőben, és egy kicsit kiráz a hideg.

Miért?

Csupán azért, mert elképzelem, hogy milyen remek lesz 1 százalékos, majd 2 százalékos, a harmadik két évben 3 százalékos, és ezután életem végéig 4 százalékos földértékadót fizetnem.

Soha nem látott lehetőség ez a számomra, hiszen ilyen magas adókat eddigi életem folyamán még nem vetettek ki rám.

A mai ember Magyarországon abban a reményben veri magát életfogytig tartó adósságba, hogy öregkorára tető legyen a feje felett, és nyugodtan, békében élhessen élete alkonyán.

Egy élet gürcölése végén végre itt a nyugdíj – amelyet sokáig úgysem szabad élveznie, hiszen könnyen éhen halhat a végén –, és most végre a nyakába szakad az ön által javasolt földértékadó. Milyen felemelő érzés a számára, hogy mindez a szegények megsegítésére megy, miközben ő kénytelen eladni telkét és házát, „nyugodt”, „békés” öregségét, mert ha nyugdíjából ételt akar venni magának, akkor nem tud adót fizetni. Kérem tisztelettel! Már a fizetéséből is csak egyik hónapról a másikra él az ember, nemhogy a nyugdíjából. Különösen akkor lesz ez majd igazán vidámító az ember számára, ha 31, 34, esetleg 37 százalékos nyugdíjat kap, ha megéri a 65. életévét, mert hiszen ez az igazi világszínvonalú nyugdíj a magyar dolgozó ember számára.

Bocsássa meg, ha netán félreértettem volna fejtegetéseit. Igazán örülnék, ha én következtettem volna rosszul. Sajnos van egy olyan érzésem az elmúlt évek tapasztalata alapján, hogy nálunk, Magyarországon a jóindulatú kezdeményezések is gyakran félresikerülnek.

1990. január 29.

Tisztelettel egyik olvasója:
Miádovits János
2030 Érd, Liptói út 40.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon