Skip to main content

Kelet–nyugati találkozó Budapesten

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
1987. november 21–22.


A kétnapos tanácskozást az East–West Dialogue Network (Kelet–Nyugati Párbeszéd Hálózat) kezdeményezte. A Network laza, kötetlen kapcsolatháló a nyugati béke- és környezetvédelmi mozgalmakon belül; tartoznak hozzá szociáldemokraták, zöldpártiak és eurokommunisták is. Információs központja Nyugat-Berlinben van. 1984-ben alakult, ’85-ben Nyugat-Berlinben rendezte első nemzetközi konferenciáját Jaltáról és Európa megosztottságáról. Második tanácskozására Milánóban került sor, 1986-ban; ennek tárgya az a kérdés volt, hogyan lehet kihasználni a helsinki folyamatot Európa újraegyesítésének előmozdítására. Ez év márciusában Varsóban, most novemberben pedig Budapesten következett az újabb kelet–nyugati találkozó. A varsói tanácskozás lengyel gazdája a Szabadság és Béke nevű, nem hivatalos szervezet volt, a budapesti tanácskozásé az ELTE Jogász Szakkollégiuma.

Ne gondoljunk hivatalos szervezésre: a szakkollégium a diákok önkormányzatú közössége. A Networkkel közös rendezvényről maguk a kollégisták határoztak; az egyetemi hatóságokat csupán tájékoztatták döntésükről. Az egyetemi vezetők és felső kapcsolataik mindazt végigpróbálták, amit ilyenkor szoktak: volt megfélemlítés, voltak kifárasztási akciók, technikai nehézségeket támasztottak, és arra is kísérletet tettek, hogy – ha megakadályozni nem tudják – legalább kézbe vegyék a tanácskozást. Az utolsó héten közölték a diákokkal, hogy megtarthatják a rendezvényt, de semmiféle egyetemi helyiséget nem vehetnek igénybe. S ugyanakkor jelentkezett az Országos Béketanács a mentőövvel: már szerzett is termet – Csillebércen, egy órányira a városközponttól…

A szervezők nem fogadták el a Béketanács ajánlatát: mint a terem gazdája, a Béketanács rendező szervként léphetett volna fel, kisajátíthatta volna az összejövetelt és diktálhatta volna a szabályokat. Kibérelték hát a Fürst Sándor utcai zeneiskola hangversenytermét azzal, hogy ha innen is kitiltják a tanácskozást, mégiscsak a szakkollégium (igaz, kissé szűkös) Ménesi úti helyiségeiben tartják meg. Látván a diákok eltökéltségét, a hatóságok végül is beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és már csak annyit igyekeztek elérni, hogy a Béketanács meg a KISZ emberei legalább ott legyenek. A szervezők ebbe készséggel beleegyeztek; a fórum mindenki számára nyitott, hivatalos személyek számára is. Megszületett az új formula, amellyel alighanem még gyakran találkozunk a jövőben: a hatalom nem tilt, nem irányít, de jelen van.

A körülbelül 200-250 résztvevőnek mintegy a harmada volt külföldi. Egypáran Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Lengyelországból és az NDK-ból, a többiek Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból. A keletiek mint valamilyen független mozgalom résztvevői, a nyugatiak a szociáldemokrácia balközepétől a békemozgalom balszárnyáig terjedő spektrum színeit képviselték.

Az első nap témája: mit várhat Európa a Szovjetunióban zajló folyamatoktól. A vitaindító előadásokat Vitányi Iván szociológus, Mary Kaldor, az END (European Nuclear Disarmament, Európai Atomleszerelés) vezető aktivistája, Kis János, lapunk egyik szerkesztője, Vajda Mihály filozófus és Cornelius Castoriadis filozófus (Franciaország) tartották. A délutáni vita jobbára Vajda és Cornelius Castoriadis tézisei körül forgott; mindkettő, de kivált az utóbbi igen határozottan kétségbe vonta, hogy a gorbacsovi programnak esélyei lennének.

A második nap a lelkiismereti szolgálatmegtagadás ügyének tárgyalásával kezdődött. A témát Haraszti Miklós (Beszélő) vezette le, majd egy börtönt megjárt és matematikusi állásától megfosztott szolgálatmegtagadó, a bulányista irányzatú katolikus Merza József kapott szót. Ugyancsak személyes tapasztalatairól beszélt James Skelly, aki az amerikai haditengerészet tisztjeként megtagadta a szolgálatot, mikor Vietnamba kívánták vezényelni. Egyébként a lelkiismereti fegyverelutasítás joga volt az a kérdés, amelyben a legvilágosabb konszenzus alakult ki a 17 országból összejött, sokféle pártállást és világnézetet képviselő közönségen belül.

Az utolsó vitatéma: egy összeurópai demokratikus mozgalom esélyei és problémái. Az előadók Vásárhelyi Miklós sajtótörténész, Mient Jan Faber, a holland Egyházközi Béketanács tagja és Tomas Mastniak ljubjanai szociológus. A délutáni vita legnagyobb eseménye az volt, hogy megszólaltak maguk a rendezők, Orbán Viktor, Nagy Andor és társaik. A tanácskozás létrejöttének körülményeiről, a hatóságok elrettentési és kisajátítási kísérleteiről beszéltek, és arról, hogy mindent meg is tettek a szabad, egalitárius vita biztosításáért. Tisztelet érte!

A kétnapos tanácskozás végén a Network emberei beterjesztettek egy nyilatkozattervezetet, melyet a jelen voltak igen nagy része aláírt. A nyilatkozat számunkra legfontosabb része sürgeti Kelet-Európa demokratizálását, a civil társadalom megszerveződését.

Elősegítette-e a tanácskozás az európai baloldal és kelet-európai függetlenek közötti jobb megértést? Ebben nem vagyunk egészen bizonyosak. A kölcsönös félreértések végig a levegőben voltak. Különösen a szociáldemokrata és a zöldpárti küldötteken volt érezhető, hogy nem érzékelik, mennyire szűkösek a demokrácia mozgási lehetőségei térségünkben, s hogy az igazi partnernek mindenáron a hatalmat szeretnék tekinteni. Mások viszont sok érzékenységről tettek bizonyságot.

Néhány szó a találkozó hivatalos résztvevőiről. Az érdemi vitába a Béketanács és a KISZ funkcionáriusai meg sem próbáltak bekapcsolódni, minden szereplésük szomorúan defenzív volt. Annál aktívabbak voltak – főként Barabás Miklós, a Béketanács főtitkára –, amikor arról volt szó, hogy eljárásrendi okvetetlenkedéssel megakadályozzák közös állásfoglalások születését. Igen tanulságos, hogy mennyire fontosak a – valódi vagy kitalált – procedurális szabályok a hivatalosság képviselői számára, mihelyt olyan nyilvános eseménnyel kerülnek szembe, amelyet nem tartanak kézben. Barabás „mint a tanácskozás teljes jogú résztvevője” kikérte magának, hogy az elnöklő Mary Kaldor az ő megkérdezése nélkül (tehát antidemokratikus módon, elnöki szerepkörével visszaélve) ismertetett egy Kádár Jánosnak címzett levelet, mely a Magyarországon fogva tartott lelkiismereti fegyverelutasítók szabadon bocsátását követeli (a levelet a jelenlévők számottevő része aláírta). Ugyanígy a saját demokratikus jogaira hivatkozva tiltakozott Barabás az ellen, hogy a Network javasolta nyilatkozatot mint a tanácskozás zárónyilatkozatát fogadják el a résztvevők – abba azonban bele kellett törődnie, hogy az előcsarnokban ki-ki (demokratikus jogaival élve) aláírja.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon