Ludassy Mária, Vásárhelyi Miklós

Nyomtatóbarát változat

Vásárhelyi Miklós
E sírkőnél megfogadom…![SZJ]

Kedves Barátaim, tisztelt Gyülekezet!

Barátunk, bajtársunk és elvtársunk, Donáth Ferenc sírkövének avatására gyűltünk össze. Emlékének felidézése ünnepélyes, emelkedett és borongós gondolatokat ébresztett. Alig több, mint egy esztendeje távozott sorainkból, hogy azóta még inkább közöttünk legyen. A hétköznapok valósága lett Horatius nemes veretű hexametere: Non omnis moriar – Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem a jobb, sír se fedheti már: átnövök az Időn. Feri barátunk átnő az időn, s a mi szívünket büszkeség melegíti, fájdalom szorítja. A jelenben átérezzük jelenléte elmaradását.

A táj honos, s felelevenednek bennünk zord és komor késő őszi napok emlékei. Még nemrég együtt jártunk itt atyai jó barátunk, Haraszti Sándor emléktáblájánál, aztán elzarándokoltunk Bibó István sírjához az óbudai temetőbe, majd onnan ki Kőbányára, szemben egykori börtönünkkel, valahová messzire, a Köztemető elhagyott, elvadult zugába, hol jeltelen hantok alatt, vagy éppen egy-egy üreg jelezte gödörben porladnak mártírhalált halt testvéreink, bajtársaink temetetlen holttestei.

Máskor meg itt kószáltunk, ezen a vidéken. A sorsát tudó és az orvosi erőfeszítésekkel szemben – mint minden egyéb földi dologgal szemben – szkeptikus barát élete alkonyán szerette felkeresni fiatalsága színhelyeit, mint ezeket a dombokat is, hol legkedvesebb barátjával, Losonczy Gézával az illegalitás éveit töltötte. Ilyenkor szűkszavú, szófukar Feri barátunk megnyílt, és szokatlan könnyedséggel mesélt, anekdotázott, ami nála ritkán fordult elő, mert a súlyos mondanivaló nehezen tört felszínre.

Most, e bensőséges baráti összejövetelen azért elevenítem fel megismerkedésünk történetét, mert ez a történet Róla szól, de másról is. Közel ötven esztendeje, 1938 őszén estefele együtt sétáltunk Debrecenben az öreg Péterfián a Margit fürdői munkásotthon felé Szilágyi Józseffel és Benkő Károllyal. Mint általában világmegváltó peripatetikus kóborlásainkon, vitáztunk. Valamiről, ki tudja már, miről beszéltünk, de biztosan a lángpallosú forradalmároknak akkor oly nehezen emészthető népfrontpolitika valamely konkrét aspektusáról – szóval, nem tudtunk egymással zöldágra vergődni, amikor Szilágyi Jóska kimondta a szentenciát: De hiszen erről a Donáthnak az a véleménye, hogy… S ezzel a vita eldőlt. Csak másfél évtized múltán eszméltem rá, hogy e röpke pillanatban kifejezésre jutott attitűd mily végzetesen határozta meg későbbi sorsunkat. Én akkor még Donáthot személyesen nem is ismertem, a többiek csak futólag, de a fiatal pesti joggyakornok tekintélye, szava köreinkben megfellebbezhetetlen volt. Nem tudtuk, mi a helye a párthierarchiában, nem is firtattuk, de személyiségének varázsa a szeniorokon, Újhelyi Szilárdon, Zöld Sándoron, Kovács Kálmánon keresztül reánk is kisugárzott. Hamarosan személyesen is találkoztunk, és akkor megértettem, hogy ezt a presztízst nem cím, beosztás vagy valamilyen mesterséges céltudatossággal kimunkált mítosz élteti, hanem egyénisége, integritása, felkészültsége parancsol önkéntes tiszteletet és bizalmat személye iránt.

Ám az a megalapozott tekintély, amely az illegalitás éveiben elfogadható és természetes volt, 1945 után a visszájára fordult. Amit mi gyanútlanul a szükség diktálta kényszerűségnek véltünk és így fogadtunk el, az valójában tekintélyuralmi struktúrává torzult, a mindennapi gyakorlat rendje lett. Akkor a tekintély forrása már nem a kiválóság és a közösség bizalma, akarata volt, hanem ismeretlen íróasztaloknál titokzatos praktikákkal kifundált megbízatások. És a nyakunkra ültetett potentátok nem rendelkeztek egy Donáth Ferenc intellektuális és erkölcsi tekintélyével, nem megfontolt, szép szóval oktattak, hanem beleszoktattak a szellemi drillbe. Nem kiérdemelt tiszteletet vártak el, hanem megkövetelték a feltétlen engedelmességet. Ekkor ez lett a módi az egész mozgalomban. Az egykor igazak is elromlottak, mindannyian lesüllyedtünk.

Nekem Donáth Ferenc – a pártszabályzat nyelvén szólva – 1939-től legfelsőbb kapcsolatom volt. Az is maradt hosszú ideig. Amikor más közegben ténykedve már nem volt semmi dolgunk egymással, majd amikor börtönbe került, onnan kiszabadult, s még akkor is, amikor együtt ültünk a vádlottak padján. Ez természetesen már rég nem volt szervezeti, fegyelmi kötelék, hanem húszéves koromban belémgyökerezett lelki diszpozíció. Felnéztem rá, és a szintkülönbség távolságot iktatott közénk. Ez a kissé gátlásos kötelék fejlődött sírig tartó barátsággá a börtönben. Első közvetítőnk a téglafal volt: a szomszédos zárkából ébresztőtől takarodóig fáradhatatlanul kopogtunk egymásnak a Gyűjtő Kisfogházában. Aztán jött Vác, ahol kilencünket szorítottak egy cellába: Harasztit, Bibót, Donáthot, tábornokokat, ezredeseket. Itt ismertem meg az igazi Donáth Ferencet, itt szorítottam meg a kezet, amelyet utoljára már nem érinthettem, mert sebes volt, vérző, sajgott, fájt, s csak szemünkkel némán inthettünk egymásnak végső búcsút tavaly, azon a gyászos nyári délutánon.

Feri nagylelkű, jószívű, figyelmes, toleráns volt, s itt, a lélekben szabad rabemberek közösségében ismét kivívta bajtársai tiszteletét és szeretetét. Itt és utána évtizedekig az élet újabb meg újabb próbatételein bizonyította be, milyen tiszta szívvel – jó szándékkal sorolt be annak idején, ifjúkorában a kommunista mozgalomba. Akkor is egzisztenciáját, sőt létét kockáztatva küzdött egy eszményért, és a szocializmus víziójában egy emberséges világ reménye csillant fel benne. Fiatalsága hitével és idealizmusával harcolt kommunista elvtársaival és más indíttatású fiatal írókkal, tudósokkal, művészekkel együtt magasztos ideálokért. Mint később, a negyvenes években szerte a világon a hazafiak, partizánok, az ötvenes években felkelők, forradalmárok, a hatvanas évek lázadó fiataljai és a hetvenes esztendők nonkonformistái, alternatívjai, másként gondolkodói, napjainkban pedig az emberi jogok aktivistái, akik az egyéni, a lelkiismereti és a nemzeti szabadságjogokért küzdenek.

Csalódott teóriákban, dogmákban, mozgalmakban. Megvesszőztetett állhatatosságáért, megszenvedett tévedéseiért, kiközösítették, mert jobban szerette az igazságot, mint Caesart, büntették, gyalázták, rágalmazták, de a reménységet nem tudták kiölni belőle. Utolsó leheletéig vállalta a szolgálatot embertársaiért, népéért, nemzetéért. Azon a válságos napon, 1936. október 26-án mint a párt titkára ellenséges, izzó hangulatban egyedül állt ki a felkelt nép igaza mellett, nem törődve azzal, hogy a háborgó, fenyegető központi vezetőséggel szemben csak ketten vállaltak vele közösséget.

Nem engedett a félelemnek. Nem tűrte meg. Kiűzte magából. Megalázónak érezte. Sértette emberi méltóságát. A rettenthetetlenséget nem várta el mástól, de megkövetelte önmagától. S így lelt hitelre mértéktartása, bölcsessége, készsége az egyezségre is. Ez a férfias tántoríthatatlanság életének nagy tanulsága. Ez volt benne – Horatiusra utalva – a továbbélő jobb, a legjobb. Ne féljünk semmitől, csak a félelemtől, mert az megbénít és lealacsonyít. Csak lelkiismeretünkre hallgassunk, s annak kövessük parancsát. Fogadjuk ezt meg Donáth Ferenc sírjánál, és tiszteljük meg ezzel emlékét. Így nő át az időn a mi szeretett, igaz barátunk, akitől most nem szakadunk el, csak elköszönünk Tőle, majd újra meg újra visszatérünk e helyre, csendesen merengve a hant fölött és hozzád szállva a gondolat szárnyán.

E sírkőnél pedig a Nagy Imre-perek egyetlen magyarországi túlélőjeként, lelkiismeretem szavát követve, humanista, demokratikus és szocialista meggyőződéssel megfogadom, hogy minden törvényes lehetőséget fölhasználva megküzdök bajtársaim, a forradalom mártírjai és áldozatai erkölcsi és politikai rehabilitációjáért.

Ludassy Mária
Integritásunk megőrzésével

Nagyon nehéz egy hideg kődarab mellett Rólad szólani annak, aki számára oly sokfelé jelen van emléked – az akadémiai könyvtár előcsarnokától a Tündérszikláig, ahol is addig szónokoltam a szabadságjogokról, míg szabadon nem engedted Jimmy kutyádat, „aki” azonnal a szikla szélén termett, majd szívhez szóló nyüszítéssel adta tudtunkra, hogy visszamászni már nem mer, s nekünk kellett négykézláb lehozni őt, ékes bizonyságul, hogy a kelet-közép-európai foxik esetében a laissez faire politikája milyen veszedelmes következményekkel járhat; jelen való vagy a Reform és forradalom[SZJ] direkt demokráciáért lelkesedő fejezeteiben, már-már engem is meggyőzve, hogy a klasszikus szabadságintézmények mellőzése a népi forradalom bizonyos fázisában üdvös dolog – szóval majd’ mindenütt a morális és fizikai térben, csak épp itt nem, mert egy sírkővel nemigen tud mit kezdeni a halál utáni valamiben hinni nem tudó. Annál élőbb annak a halál előtti valakinek a képe, aki szomorúan jegyzi meg, hogy az emberek instrumentalizálását az ellenzék erkölcsi pozíciójában lehet a legkevésbé megengedni, majd megértő mosollyal hozzáteszi: persze lehet, hogy e nélkül meg egyáltalán nem lehet politikát csinálni; aki rezignáltan veszi tudomásul, hogy marxista meggyőződésével mennyire egyedül maradt fiatalabb elvbarátai körében, majd felcsillanó szemmel kezdi magyarázni, hogy a tulajdonra és a munkára vonatkozó marxi fejtegetések milyen kiválóan alkalmazhatók a ’70-es évekbeli erőszakolt tulajdonkoncentráció hatékonyságellenes következményeinek elemzésében… És látom őszinte megrendülésedet, majd a Nálad oly ritka indulatos reakciódat a pócspetri rendőrgyilkosság tényleges történelmi körülményeit felidéző dokumentumfilm[SZJ] megtekintése után: hisz már itt is, ahol tényleg agyonütöttek egy rendőrt az iskolák államosítása miatti népharag zűrzavarában, és ahol a „klerikális reakció” olyan sötét vala, mint a nagykönyvben meg van írva („azt fogják tanítani a gyermekeiteknek, hogy a majommal paráználkodtatok” – prédikálta a pap), mindazonáltal a fellépő ÁVO már mindazt produkálta, ami egy-két éven belül az egész nép megtöréséhez vezetett, s a kevés, igazán demokráciát, vagy legalább a sztálini modellnél egy kissé emberibb arculatú szocializmust akaró vezető kiirtását, vagy hosszú évekre való kiiktatását eredményezte; és mégis éreztem, hogy e film dokumentumai mélyen megbántottak, mivel azt a hited ingatták meg, hogy akkor még minden – vagy legalábbis majdnem minden – tiszta és egyértelmű volt. Csak hát Neked – a direkt népi akciók hívének – kellett a leginkább tudnod, hogy a nagybetűs Haladást sohasem szolgálhatja egy falu – akármilyen elmaradott – népességének félholtra verése, porig alázása. Ám kénytelen voltam belátni, hogy a legracionalistább ember számára is kell a hitnek és a reménynek valamely történelmi rezervátuma, melyet nem érhet el a kiábrándult kétely, s ezért volt olyan fontos számodra az a fél év, melyet még mentnek akartál tudni a következő korszak – a hivatalos történetírás által finomkodóan túlkapásnak és torzulásnak nevezett – történelmi tébolyától, mert ha ’48-at is átengedni kényszerülsz a népellenes rendőrterror dokumentumainak, akkor félő, hogy nem lehet megállni a történelmi visszaszámlálásban, és Bibóhoz hasonlóan már ’45 végén a magyar demokrácia válságát kell látnunk…

Azért folytatom Veled e síron túli polémiát, mert ez az egyetlen emlékem Rólad, midőn az értelmi belátás és az érzelmi elkötelezettség – hisztérikusabb nemzedékem számára oly példamutató – összhangját kevésbé kiegyensúlyozottnak éreztem Nálad, s mert annak az egyáltalán nem irracionális Hitnek a forrását keresem alakod felidézésekor, melyet – a csaknem kizárólag tragikus történelmi tapasztalatok, személyes szenvedések ellenére, melyeket nem enyhíthetett az a tudat, hogy a Gondviselés egykor majd ennek is megnyugtató értelmet ad – mindvégig megőriztél, sőt: betegágyadból is megpróbáltad ránk testálni. A Te szenvedésed belőlünk csak Ivan Karamazov-i istenkáromlást tudott kiváltani a providencia e justizmordja láttán, ám a Te csodálatos önfegyelmed belénk fojtotta ez értelmetlen háborgás hangját. Az a hit, melyről megemlékezni akarok, amúgy sem a jóbi kínok isteni kompenzációjának hiedelme, hanem a történelmi szenvedések által semmivé nem tehető végső társadalmi igazságszolgáltatás eljövetelének bizonyossága. Mert egyedül Te tudtad olyan magától értetődően mondani azt a százezerféle visszaélésre alkalmat adó szót, hogy nép, hitelesen szólani arról, amit csak fals antiliberális szirénhangon hallottam eleddig, hogy a népi igazságérzet elánja miként tette „fölöslegessé” a formális jogi eljárások huzavonáját (a földosztásról szólván), és csodás ifjonti hévvel írni a Bibó-emlékkönyvbéli tanulmányodban[SZJ] 1945 és 1956 közös elvű direkt demokratikus gyakorlatáról, arról, hogy a felkelt nép „nem leváltani, hanem elkergetni” akarja urait, s hogy a nép számára a demokrácia nem „csak népképviseletet”, hanem közvetlen népuralmat jelent. Miközben tudom, hogy kortársaim többsége beh megelégedne azzal, ha legalább leváltani lehetne uraikat, legalábbis a legbutábbakat és a legkorruptabbakat, s azzal, ha a parlament „csak” népképviselet lehetne addig is, amíg a területi és munkahelyi önkormányzat ideális demokráciáját meg nem teremti újra a parasztközösségek vagy a munkástanácsok két évig vagy csak két hétig tartó szép álma a társadalmi és nem állami tulajdonon alapuló demokratikus szocializmusról.

És nagyon hiányzol, hogy ezeket az ifjonti ideálokat valaki ébren tartsa közöttünk. Égető volt a hiányod az egy év előtti, a 30. évfordulóról megemlékező konferencia vitáiban – hiányzott higgadt hangod, a személyes élmény szenvedélyét az elméleti meggondoltsággal mindig párosítani képes közvetítő szereped, hogy amennyiben nemcsak a XVIII. századi angol moralisták eszméiben létezik az ideális pártatlan szemlélő, hanem megidézhető ezen eszményi álláspont a visszaemlékezések megítélésében is, akkor ne úgy tűnjék számára, hogy egyik elfogultság áll szemben egy másik (igaz, a hivatalosság és a hatalmi pozíció jóvoltából diszkreditált) elfogultsággal, hanem történelmi tények és mélyen megalapozott morális ítéletek hisztérikus hazugságokkal és a rossz lelkiismeret öncsalásaival. Azt azonban nem tudom, hogy Neked hiányzott volna-é az a nem sok jóval kecsegtető másfél évtized, mely az ezredfordulóig még hátravan a hátramaradóknak. Persze: be tudtad volna fejezni ’56-os tanulmányodat, melyen a fizikai lehetőségek határáig, sőt talán azon túl is dolgoztál. Utolsó kórházi látogatásom alkalmából történész barátainknak – szemmel láthatóan pokoli kínok közepette és irtózatos erőfeszítés árán – október 23. és 24. eseményeinek rekonstrukciójában segítettél, talán utolsó tiszta óráid egyikét e történelmi napok tényei tisztázásának áldozván. Majd amikor néhány percre egyedül maradtunk a történetírói autonómia és a betegi kiszolgáltatottság közti szűkre szabott időben, inkább ironikusan, mint keserűen közölted, hogy számodra vége. És mivel becsültük annyira egymást, hogy hülye hazugságokhoz nem folyamodtunk, azzal vigasztaltalak, hogy azért nem kilátástalanabb a helyzeted, mint amilyen az ország gazdasági állapota. És ekkor eltűnt arcodról az önnön helyzetelemzésedet kísérő félmosoly, és teljesen elkomorodva mondtad: „Iszonyú, hogy ennyire tönkretették ezt az országot!” S több fájdalom volt a hangodban, mint mikor saját testi kínjaid immár elviselhetetlen voltát jelezted – és csöppnyi elégtétel sem, hogy ők azok, akik csődbe juttatták gazdaságunkat. Én féltettelek volna az eljövendő évtizedtől, melynek végén, feltehetően, nem várható semmiféle megváltást hozó Második Eljövetel. Nem az anyagi megpróbáltatásoktól – e téren nemzedékednek már nem sok újat hozhat a húsz-harminc vagy hatvan százalékos infláció. Hanem attól, hogy a ius murmuranditól immár nem vezet a politikai filozófia királyi útja a ius resistendi felé[SZJ], és a társadalom tagjai a politikai hatalom helyett egymás ellen fordulva, egymásnak törlesztenek az évtizedesnek ígérkező relatív vagy abszolút nyomorodásért. A „csapjuk, be egymást gyerekek”, vagy filozofikusabban a bellum omnium contra omnes[SZJ] állapotának tapasztalatától félteném hitedet a Számodra nagybetűs Népben, melyre átvitted mindama csalhatatlansági posztulátumot, melyet a katolikusok a pápa számára tartanak fenn. Mert nincs kilátástalanabb helyzet, mint melyben a rendőrállam legkövetkezetesebb elvi ellenfele is legszívesebben rendőrért kiáltana – mert a másfél mázsás hentes üvöltözik a negyvenkilós nénikével, akit arrogánsan átvert, és egyáltalán – mindenütt az erősebb joga lett az egyetlen jogalkotó elv, s mert ilyenkor oly nagy a kísértés a hobbes-i megoldásra: hogy akkor már az is jobb, ha tényleg csak egyetlen jog van, a legerősebbé…

Ha ezt a korszakot, a talán még ilyen aszimmetrikus társadalmi szerződéssel sem végződő mindenki háborúja mindenki ellen állapotát, mégis morális integritásunk, erkölcsi-emberi ellenálló-képességünk valamelyes megőrzésével tudjuk átvészelni, azt nem kis mértékben a Te hajdani barátságod megtartó erejének, emberi tartásod és politico-morális hitvallásod ércnél maradandóbb emlékének köszönhetjük.

• Hírek