(Domány András)

Nyomtatóbarát változat

Borzasztóan fontos és borzasztó nehezen megközelíthető témához nyúlt F. Havas Gábor. Az elmúlt évek sajtóharcainak egyik legkárosabb következménye az, hogy szinte lehetetlenné vált a tisztességes szakmai vita és bírálat az újságírásban, hiszen az ember nem akar még látszólag sem egy platformra kerülni a Közakaratnak csúfolt egyesülettel vagy a Pesti Hírlappal. Most pedig, amikor embereket törvénytelenül rúgtak ki a rádióból (ezt immár egy még nem jogerős ítélet is megállapítja) és korábban a tévéből, amikor hazugságok és rágalmak tömegét szórták rájuk, az ember csaknem szégyelli, hogy csatlakozzék az őket piszkálókhoz, még ha egészen más megközelítésből is. Érzi ezt F. Havas Gábor is, nyilván ezért írt hosszú bevezetőt cikke elé a médiában történtek elítéléséről.

Mivel azonban mindezek ellenére fontosnak tartom a szakma színvonalát és becsületét is, mint ki nem rúgott rádiós újságíró szükségesnek érzem a reagálást. Először is Havas Gábornak teljesen igaza van a szabadidősport-alapítvánnyal kapcsolatos történetben. Azt hiszem, a téves hírek továbbélésének nem az az oka, hogy valaki szándékosan akar hamis információkat terjeszteni, vagy a kormánnyal szembeni elfogultságból úgy megörül egy bírálható esetnek, hogy tovább már oda se figyel. Inkább rendetlenségről, nemtörődömségről van szó – ami egyáltalán nem mentség! –, amit igen gyakran tapasztalok és morgok miatta. Sok kolléga nem törődik a tények, a kifejezések pontosságával, pedig enélkül a mégoly igaz értékelés vagy kommentár hitele is meginog. Az említett alapítvány ügyében egy pontatlanul leírt parlamenti bizottsági jelentés okozhatott félreértést – először valóban úgy lehetett érteni a szöveget, hogy fontos egészségügyi céloktól vesznek el pénzt –, de pillanatokon belül kiderült, hogy ez nem igaz. A tb-költségvetés módosításának vitájáról tudósítva én például ezt rögtön el is mondtam. Ám a „balhét” felröppentő lapok ezzel már nemigen foglalkoztak, és a legenda tovább élt. Hiba. Száz hasonlóra emlékszem az elmúlt évekből. Önmagunk és szakmánk érdekében nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit.

Ami az F. Havas-cikk másik gondolatát illeti, hogy tudniillik ki menynyire volt független és ellenálló, erre természetesen kizárólag a magam nevében szólok valamit, hiszen minden ember és életút különböző. Hogy akik most a demokráciát védik, azok annak idején, írtak az „új” Mozgó Világnak, arról bizonyosan eltér a véleményünk F. Havas Gáborral. Mégis felvetem: akkor nem olyan időket éltünk (1983-ban), amikor abban lehetett volna reménykedni, hogy egy politikai döntést visszavonnak. Akkoriban nem volt divat ilyesmivel bíróságra menni. Akik átvették a szerkesztést, azoknak sem az előző szerkesztőséghez, sem a tagjaival történtekhez nem volt közük – a dolog tehát nem olyan, mint Rapcsányi esete a 168 órával. Továbbá nem szokták emlegetni, hogy nem sokkal korábban Kulin Ferenc is pártmegbízatásból ült az ugyancsak politikai okokból leváltott előző főszerkesztő, Veress Miklós helyébe – hogy akkor miért nem volt bojkott, azt nem tudom. És ha Kulin javára írható, hogy a megbízást nyilvánvalóan nem teljesítve hamarosan szembekerült a felsőbbséggel, akkor ugyan miért nem ok a vitatott kezdet lassú „elfelejtésére”, hogy 11. éve működik egy folyóirat kiválóan és színvonalasan? Az új folyam legelső számában Baló Györggyel együtt társszerkesztője voltam annak a Nyers Rezső-interjúnak, amely miatt az alanyt és a szerzőket Kádár János személyesen hordta le a KB-ülésen. (Ezt akkoriban csak az illegális Beszélőben lehetett olvasni.) Ez azért szintén nem rossz kezdés…

Általánosságban pedig annak a híve vagyok, hogy világosan meg kell különböztetni a tényleges ellenállást, a meghurcoltatást, állásvesztést, időnkénti rendőri előállítást és pofont kockáztató kisszámú valódi ellenzéki tevékenységét a „rendszeren belüli” lázongástól és ellenállástól. Ismétlem, csak magamról szólok: én állandóan, minden fórumon (persze a műsorban és cikkekben nem vagy csak nagyon áttételesen, mert másra nem volt mód) tiltakoztam az ún. tájékoztatáspolitika hazug hülyeségei ellen, és számos konfliktusba kerültem az agit.-prop. osztály és a Tájékoztatási Hivatal főnökeivel. Voltak pillanatok, amikor ez kockázatosnak látszott, és felmerült bennem, hogy – párttisztségviselő létemre – kirúghatnak. Ám nem tették, és bár sok politikai főnök utált, végig a nagy tekintélyű Magyar Rádióban dolgozhattam elég tisztességes keresettel és szakmai megbecsülés mellett. Gazdasági műsorainkban régóta és következetesen támogattuk a piacgazdaságot, kimutattuk a KGST bajait és az állami nagyvállalatok többségének gyengeségét – ezzel a korabeli Tv-híradó bárgyú sikerpropagandáját is próbáltuk némileg ellensúlyozni –, de persze az állami szektor privatizálásáról nemcsak nem beszéltünk, de nem is gondoltunk rá. Én annak a rendszernek nem voltam ellenfele. Pontosabban számtalan vonásának ellenfele voltam, de sokáig el tudtam képzelni egy jól működő szocializmust. A politikusok zömét nem azért utáltam, mert kommunistaellenes lettem volna, hanem azért, mert úgy éreztem, rossz politikájukkal éppen ezt a szocializmust teszik lehetetlenné. Többpártrendszerről, demokratikus választásokról, a KGST és a Varsói Szerződés feloszlatásáról nemcsak azért nem szóltam, mert azt úgysem lehetett volna leadni, hanem nem is tartottam reálisnak és elképzelhetőnek. (A Társadalmi Szerződés nálam sokkal merészebb szerzői sem mentek el addig, ami nem sokkal később lehetségessé vált.) Továbbá egy jó darabig nem is helyeseltem ilyen változásokat, hiszen – és én igyekszem ezt sem elfelejteni – erősen doktriner ifjúból fokozatosan, élményeim hatására váltam a demokrácia és a szabadságjogok hívévé. Emiatt van is néhány olyan műsorom és írásom, amellyel ma nem értek egyet, de ezeket sem radírozom ki önnön történelmemből, mert nem csapom be magamat. Örülök, hogy nem sok ilyen van, és akár 15-20 év után megnézve azért ezekből is érződik a szándék tisztessége a néha korlátoltságig merev gondolkodás mögül.

Egyébként pedig annyira voltunk harcosok, amennyire lehetett, és ezt nem gúnyosan értem. Fontos volt, hogy soha ne álljunk meg jóval a fal előtt, hanem – fejjel neki nem menve – menjünk el egészen a falig, még ha valamelyik főnök fintorog is. És ahogy a fal elmozdult, a szorítás enyhült, a tisztességesebbje úgy igyekezett egyre előrébb lépni. Talán nem haragszanak meg a 168 óra szerkesztői a példáért: nagy érdemük a lakitelki tudósítás 1987-ben, de nyilván nem jutott eszükbe nem sokkal korábban, hogy tudósítót küldjenek az Európai Kulturális Fórummal párhuzamosan zajló nem hivatalos, avagy illegális rendezvényekre. Azt úgysem lehetett volna közölni, és esetleg a riportert is kirúgták volna. De ez, nem csökkenti azok érdemét, akik a változást felismerve, a keretek tágulását látva azonnal léptek. Sőt. Hiszen ezt nem mindenki tette meg, és nem lehetett a jövőbe látni, hogy mivé fejlődnek a dolgok.

Ilyesféle önértékelésre, az elmúlt évtizedek becsületes végiggondolására a legfiatalabbak kivételével mindenkinek szüksége van. Sok mindent büszkén vállalhatunk, de hamis és egyoldalú legendagyártásra nincs szükség. Nem könnyű ezt elkerülni, magamról is tudom – beszélgetések közben rajtakaptam magam, hogy Lakatos Ernővel és Bányász Rezsővel folytatott némely emelt hangú vitámat szinte úgy adtam elő, mint valami lánchídi csatát vagy Gyorskocsi utcai történetet. De időben rajtakaptam magam, hogy ezt nem szabad, noha az ilyen emelt hangú vitákat se sokan vállalták akkoriban, legkevésbé azok zöme, akiknek ma akkora a szájuk, és az egykori bátrabbakat gyalázzák. Mégsem ugyanaz.

Nem tudom, lesz-e valaha normális állapot, visszaállítható-e az emberi légkör az elmúlt hónapok lelkeket, idegeket próbáló eseményei után. De vágyom rá, hogy lehessen majd árnyaltan, igazan beszélni a múltról, és higgadtan megbírálni egymás szakmai hibáit akkor is, ha a nagy dolgokban egyetértünk. Nem tudom, eljutunk-e idáig. De köszönöm F. Havas Gábornak, hogy kiváltotta belőlem ezeket a gondolatokat.

• Visszabeszélő