Takács M. József

Nyomtatóbarát változat

Brüsszel e fenyegetés hatására a korábbiaknál engedékenyebb lett, jóllehet a francia kormány már a tárgyalások november 18-i újraindulásakor jelezte, hogy nem lesz hajlandó elfogadni az országa számára túlságosan kedvezőtlen alkut. Az amerikai delegáció viszont annak reményében lépett vissza egy keveset, hogy ezzel elősegítheti a GATT-egyezmény megkötését, s akkor a Bush-adminisztráció látványos sikerrel búcsúzhat híveitől.

Számháború…

Az egyezménnyel az EK elejét vette egy esetleges kereskedelmi háború kirobbanásának, ám közben több EK-tagállam – Belgium, Dánia, Németország, Nagy-Britannia – agrárszövetségeit tiltakozó akciók meghirdetésére késztette. A legtöbbet áldozni kényszerülő Franciaország parasztságának indulatait a megállapodás híre oly mértékben felkorbácsolta, hogy a francia agrárszervezetek vezetői országos parasztfelkelést helyeztek kilátásba, ha a szerződést – jelen formájában – ratifikálják.

Úgy tűnik, helytálló az az amerikai értékelés, miszerint a tárgyalások során az EK többet engedett, mint amennyit szeretett volna, az USA pedig kevesebbet nyert annál, mint amire vágyott. (Az amerikai farmerek például elsősorban azért nem elégedettek, mert az amerikai szója valószínűleg továbbra sem jelenhet meg az európai piacokon, az EK szubvencionált agrártermékeinek behozatala sem csökken a remélt mértékben (csak 21 százalékkal), s elégtelennek tartják a szubvenciók összegének kialkudott 36 százalékos lefaragását is. A legfőbb vesztes azonban mégiscsak az EK legnagyobb agrártermelője, Franciaország, ahol már az egyezmény megkötésének napján – máig nem szűnő – tiltakozó megmozdulások robbantak ki.

…és büfécsata

A francia parasztokat már az EK agrárpolitikájának májusi reformja aggodalommal töltötte el: ez is azt bizonyította számukra, hogy Franciaország nem képes hatékony érdekérvényesítésre a brüsszeli közös bizottságokban, hiszen a reform voltaképpen az állami szubvenciók és a termelés csökkentését jelentette. Nem véletlen, hogy a maastrichti szerződésről kiírt szeptemberi népszavazáson körükben kiemelkedően magas (70 százalékos) volt a nemmel szavazók aránya. A legbaljósabb előérzeteiket igazoló november 20-i megállapodásról értesülve haragjukat most több helyen is az EK zászlajának elégetésével fejezték ki.

Hasonló sorsra jutott a másik tárgyaló fél, az USA lobogója is, az Amerika-ellenes tüntetések hagyományos célpontjai, a McDonald’s-büfék pedig csaknem csatatérré váltak. A franciaországi hálózat már tavaly is elszenvedett néhány hasonló támadást. A francia őstermelők akkor a hagyományos francia receptek alapján készített ételek ingyenes osztogatásával zavarták meg a McDonald’s-üzletek forgalmát, a kampány célja azonban akkor még csak a francia étkezési szokások védelme volt. A mostani akciókkal viszont már az USA – szerintük egyoldalú előnyökre törekvő – kereskedelmi politikája ellen tiltakoznak: egyes helyeken ki is kényszerítették a számukra az USA európai jelenlétét szimbolizáló büfék ideiglenes bezárását.

A megélhetésüket féltő tömegek hotdog-ellenes dühét nem csillapította a McDonald’s vezetősége által kiadott közlemény sem, mely szerint a hálózat franciaországi éttermeiben kizárólag európai alapanyagokat használnak fel.

Traktorbarikád…

A helyzet csak annyiban változott, hogy az agrárvidékek lakossága azóta már nemcsak a McDonald’s éttermek forgalmát igyekszik megbénítani, hanem a közutakat is: traktorbarikádjaikkal (egyfajta gépesített Jacquerie-vel) próbálják minél keményebb lépésekre bírni kormányukat, s ebben immár a franciák többsége szolidáris velük.

A közel 1,7 millió termelőt képviselő agrárszövetségek Mitterrandhoz intézett levelükben azzal fenyegetőztek, hogy ha az EK-tagországok nem kezdenek haladéktalanul tárgyalásokat a közösség agrárpolitikájának újabb reformjáról, december 1-jétől feltartóztatják az összes amerikai, brit és holland terméket szállító teherautót, s rakományukat lefoglalják. (Az angolra és a hollandra azért dühösek, mert kormányaik elsőként nyilvánították ki „teljes megelégedésüket” a megállapodással kapcsolatban.)

Ezen ultimátum benyújtására azért került sor, mert bár Pierre Bérégovoy már november 21-én kijelentette, hogy kabinetje mindent el fog követni a francia gazdaság és a parasztság védelme érdekében, ám egyértelmű ígéretet nem tett a megállapodás megvétózására. (Erre egyébként az 1966-os luxembourgi egyezmény értelmében akkor van lehetőségük az egyes tagállamoknak, ha nemzeti érdekeiket súlyosan veszélyeztetve érzik.)

…és jövedelemkorlát

A szerződés – jelen formájában – valóban a franciák százezreinek létalapját veszélyeztetheti: jóllehet az agrárdolgozók az aktív lakosságnak csupán 6 százalékát teszik ki, de közvetve a franciák körülbelül 20 százalékának a jövedelme származik az agrárszektorból, s bár a mezőgazdaság a francia nemzeti összterméknek csak 3,6 százalékát termeli meg, az agrártermékek az egész export 16 százalékát teszik ki.

A francia statisztikai hivatal úgy véli, ha az állami szubvenciót a megállapodásban előírt mértékben csökkentik, 25-40 százalékos veszteség éri a zöldség- és bortermelő farmereket, akiket még a tervbe vett exportcsökkentés is sújtana, hiszen minden hatodik francia szőlősgazda USA-exportra termel. A gabonatermelők szövetsége (AGPB) által frissen publikált tanulmány szerzői megállapítják, hogy a következő évtizedben az EK gabonatermelése – a Világbank szakértői által korábban prognosztizált 40 százalékos növekedés helyett – az exportkorlátozás hatására csökkenni fog. Az EK a harmadik világ félé irányuló gabonaexportban eddig is jóval kisebb mértékben részesedett (1991–92-ben 14 százalékkal), mint az Egyesült Államok (43 százalék), most pedig további csökkenés várható. A legnagyobb veszteség azonban az olajos magvak termelésének korlátozásával érné a francia gazdaságot, hiszen az EK össztermelésének a felét Franciaország szállítja.

„Mini-Maastricht”?

Az EK-tagországok kormányai a jelek szerint arra számítottak, hogy Franciaország mindezek ellenére meghajol majd a többség akarata előtt. Ezen reményüket elsősorban arra alapozták, hogy Mitterrand az Európai Unió elkötelezett híve, s hogy az ellenzéki pártok tartózkodni fognak a szélsőséges megnyilvánulásoktól, hiszen nekik csak jó, ha az igencsak kényes agrárkérdést még a választások előtt rendezik. Egyrészt mert akkor – biztosnak vélt győzelmük után – nekik már nem kell bajlódniuk vele, másrészt pedig így később minden felelősséget a baloldalra lehet hárítani.

Az ellenzék azonban más taktikát választott. Egyrészt a helyzet dramatizálásával igyekezett lejáratni a kormányt (Jacques Chirac egyenesen mezőgazdasági Münchent emlegetett), másrészt az első pillanattól fogva azt követelte, hogy Franciaország haladéktalanul éljen vétójogával. Úgy számíthattak, hogy mivel e beláthatatlan következményekkel járó lépést a kormány várhatóan nem teszi meg, s akkor az ellenzék tűnhet az agrárérdekek legkövetkezetesebb képviselőjének.

E belpolitikai csapda elkerülése (és a közvélemény bizalmának elnyerése) érdekében Pierre Bérégovoy végül a Nemzetgyűlés segítségét kérte a végleges kormányzati álláspont kialakításához, s „nemzeti összefogás”-t sürgetett. A Nemzetgyűlés november 25–26-i ülésén – miközben az épület előtt többezres tüntető tömeg gyűlt össze – a miniszterelnök kijelentette: nem kívánja az ellenzéktől, hogy bizalmat szavazzon a kormány egész politikájának, csak a GATT-tárgyalásokon követendő francia stratégiára kell igent mondania. A kormány deklaráció tervezetében sürgette az EK külügy- és mezőgazdasági miniszterei értekezletének rendkívüli összehívását, s hangsúlyozta, hogy Franciaország csak az EK tavaszi agrárreformjával tökéletes összhangban álló megállapodást hajlandó elfogadni.

Az ellenzék nehéz helyzetbe került: a pártpolitikai megfontolásokat nem részesíthette előnyben a nemzeti érdekek rovására, néhány hónappal a választások előtt nem idegeníthette el magától az agrárvidékek lakosságát, ugyanakkor súlyos presztízsveszteséget jelentett volna számára a kormány támogatásának vállalása is. Csak egyet tehetett: ellenjavaslatot nyújtott be. A deklarációban szerintük egyértelműen ki kell mondani, hogy a tárgyalások kudarca esetén Franciaország élni fog vétójogával. Mivel azonban a Nemzetgyűlés ügyrendi szabályzata a kormány tervezetének biztosított elsőbbséget, a képviselőknek erről kellett szavazniuk november 26-án. Ezt a nyilatkozattervezetet végül a Nemzetgyűlés el is fogadta – a szocialisták és a kommunisták támogatásának köszönhetően. Igaz, csak kis többséggel, de ezzel Pierre Bérégovoy mégis megnyerte e belpolitikai játszma első menetét. Az egyik legnagyobb francia parasztszövetség, a CNJA szóvivője is elégedetten nyilatkozott az állásfoglalásról, s bírálta a jobboldalt, amiért az elutasította a kormány „nemzeti összefogás”-t szorgalmazó felhívását. Az ellenzék azzal vigasztalódhatott, hogy a vita és a szavazás során mindvégig sikerült elkerülni, hogy az agrárkérdés – afféle mini-Maastrichtként – megbontsa az RPR–UDR–UDC-szövetség egységét. Az is nyilvánvaló, hogy a szocialista kormány még korántsem ünnepelhet: hamarosan nemzetközi fórumokon kell újabb csatákat vívnia.

• Külföld