Skip to main content

Nadrágba bújt (atom)felhő?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

K. I. [Kiss Ilona]: „Visszaszerezhetjük szláv identitásunkat”


Ukrajna függetlenné válásának másnapján Jelcin jóformán még szóba sem akart állni az ukránokkal: a diplomáciai elismerést pedig különösen kemény feltételekhez kötötte, a hét végén viszont már minden további nélkül aláírta az ukrán–orosz–belorusz paktumot. Mi történt a két időpont között? Mit jelent a második breszti béke Oroszország számára? – Ezt kérdeztük a Beszélő puccs-gyanús időkben immár megszokott Fehér Ház-beli hírforrásunktól, Oleg Rumjancevtől, az orosz parlament alkotmányügyi bizottságának elnökétől.

– A breszti paktum elsősorban megnemtámadási szerződés.



„Ma boxerrel kell kiigazítani a világ fejét.”

Vlagyimir Majakovszkij, 1915

Amikor az elmúlt héten Gorbacsov elnöki hivatala utoljára nekiveselkedett, hogy egy „mindenkinek tetsző” szövetségi szerződéstervezetet készítsen, olyan laza konföderáció kerekedett ki belőle, hogy a legkényesebb ízlést is kielégíthette. „Ennél puhább már csak a nadrágba bújt felhő lehet” – fogalmazott Majakovszkijt idézve Mihail Szergejevics az árubemutatón, ám a „részfejedelemségek” urainak akkor már se nadrágban, se nadrág nélkül nem kellett a központ. A novo-ogarjevói folyamatnak végleg befellegzett. Az ukrajnai példa nagyon ragadósnak bizonyult: a belorusz ellenzék ultimátumot intézett a köztársaság vezetőjéhez, Sztanyiszlav Suskevicshez, hogy ha hozzájárul a gorbacsovi szövetségi szerződés aláírásához, „államellenes cselekménynek” fogják nyilvánítani.

A hét végén tehát megszűnt a régi unió, megalakult az új, a hét elején azonban már mindenkit az izgatott, miként, milyen kompromisszumok révén forrasztható egységbe e kettő. A közvetlen tét valóban az „atomfelhő” elhárítása, de legalább olyan fontos kérdésnek tűnik, miként teremthető újra az az állam mint intézményi keret, amelyen belül a birodalmi jogfolytonosság megőrizhető (ld. keretes anyagunkat). Ezt egyelőre Gorbacsov személye biztosítja, aki továbbra sem hajlandó lemondani elnöki posztjáról, s nála van az atomfegyver kulcsa is. Bár olyan hírek is hallatszottak Kravcsuk kijelentésére hivatkozva, hogy az egykori szovjet atomarzenált már a breszti hármak ellenőrzik. Ezt kevéssé valószínűsíti az a tény, hogy kedd estig Nazarbajev – a helyzet másik kulcsfigurája – nem állt át nyíltan a hármas államközösség tagjaihoz, holott mint negyedik atomhatalom, ő aztán különösképp nem egyezne bele, hogy az atomellenőrzés nélküle történjen. Mindenesetre kedden a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságot sebtében átnevezte Kazahsztánná – s ezzel burkoltan függetlenné nyilvánította: „soha ilyen problematikus nem volt a szövetségi szerződés aláírása. Kazahsztánnak mindenféle fordulatra fel kell készülnie. Önálló életre készülünk, de híve vagyok az integrációs folyamatnak” – mondta kedden, elnöki esküjének letétele után. Gorbacsov még számít rá, s közben megpróbálja a szovjet legfelsőbb tanáccsal érvényteleníttetni a breszti paktumot. Keddi sajtótájékoztatóján azonban már engedett merev elutasító álláspontjából: a breszti egyezményt aláíró hármak – a puccsista tábornokokkal ellentétben – a válságból való kilábalást szorgalmazzák, hangzott az új káderlap szövege. Gorbacsov mintha azt sejtené, hogy a birodalmi centrum nem vész el, csak némileg átalakulva, áthelyeződik. A benne megtestesülő állameszme, a „hódító állam” szlavofil gyökerű klasszikus mintája azonban mintha csak most éledne újra igazán. Az augusztusi tábornoki puccsot követő Jelcin-puccs ellentmondásokhoz vezetett, mert nem tudott kitörni az orosz birodalmi gondolkodás keretei közül, s ezért nemcsak Gorbacsovval került szembe, hanem az ukránokkal is. Hogy ezt az ellentmondást föloldhassa, ki kellett egyeznie az ukránokkal, amihez kapóra jött a szláv gondolat, s ezzel 3 beloruszkérdés is lekerülhet a napirendről. Az államkeret egyelőre tehát marad, de újabb ideológiaváltás kíséri: a proletár internacionalizmus helyébe lépő orosz gondolatot a jelek szerint most a szláv gondolat váltja fel.




Nem csoda, hogy a percenként változó álláspontok közepette a magyar külügyérek „nem láthatták” előre a Szovjetunió megszűnését, s így az Antall-csapat valóban kis híján csak egy barátságos meccsre ment Gorbacsovhoz Moszkvába. A szovjet tévé egyik szemleírója mindenesetre kaján megjegyzéssel konstatálta élcsapatunk igyekezetét, Für Lajos szavait idézve, aki az alábbiakat nyilatkozta az egyik tárgyalás után: „a magyar függetlenség ára az, hogy katonailag egyedül maradtunk. Egyetlen kiút van: szerződést kötni mindenkivel, akivel csak lehet. A NATO-val, az angyallal, az ördöggel”. Vajon kire gondolt, amikor az utóbbit emlegette? – kérdezi a szovjet kommentátor, miközben a képernyőn már a szlovák kormányfő látható: Jan Carnogursky az új uniót mint a szláv barátság megtestesítőjét köszönti.

A megszűnő szovjet birodalom helyén tehát a mai jelek szerint nem a háború előtti orosz birodalom restaurációja fog végbemenni, hanem egy szláv  vagy legalábbis Nazarbajev beleegyezése esetén – szláv központú birodalom. Amelynek lényegét egyébként leghívebben a mi Jeszenszky Gézánk sejtette meg legelőször. Igaz, nem szándékosan.

Amikor vasárnap este a magyar televízióban a breszti béke hirtelen-váratlan hírét kellett magyaráznia, az ukrán nemzeti kultúra önállóságára, történeti hagyományaira utalva a Kijevi Ruszt említette a „szakértők” fölényes mosolyával. Nos, Ukrajna fővárosa ma valóban Kijev, de ezzel meg is szűnik az analógia, hiszen az IX–X. század fordulóján létrejött Kijevi Rusz éppenséggel a különféle szláv népcsoportokat foglalta egységes államkeretbe. (Az ukránok etnikai elkülönülése nagyjából a XIV. századtól kezdődik, önálló nemzeti törekvések és „nemzettudat” csak a XVIII–XIX. századtól jelentenek komoly történelmi tényezőt.) Ha külügyminiszterünk történészként  finoman szólva – nem is jeleskedett, tévedését akár politikai próféciának is tekinthetjük. A breszti szerződés előképét ugyanis valóban épp a Kijevi Ruszban, a szláv közösséget hangsúlyozó államalakulatban találhatjuk meg.

Ezúton ajánljuk külügyminiszterünk figyelmébe, máris üsse föl az orosz történelemkönyvet a „Zavaros Idők”-fejezetnél.















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon