K. I. [Kiss Ilona]

Vissza a főcikkhez →

Ukrajna függetlenné válásának másnapján Jelcin jóformán még szóba sem akart állni az ukránokkal: a diplomáciai elismerést pedig különösen kemény feltételekhez kötötte, a hét végén viszont már minden további nélkül aláírta az ukrán–orosz–belorusz paktumot. Mi történt a két időpont között? Mit jelent a második breszti béke Oroszország számára? – Ezt kérdeztük a Beszélő puccs-gyanús időkben immár megszokott Fehér Ház-beli hírforrásunktól, Oleg Rumjancevtől, az orosz parlament alkotmányügyi bizottságának elnökétől.

– A breszti paktum elsősorban megnemtámadási szerződés. Az utóbbi időben valóban konfliktushelyzet alakult ki Ukrajna és Oroszország között: kereskedelmi háború, vámháború, sajtóháború, pszichológiai hadviselés kezdett kibontakozni, ami akár fegyveres összetűzésbe is torkollhatott volna. Tisztázatlan volt a két ország jogi státusa: Ukrajna kategorikusan megtagadta, hogy aláírja a szerződést a Gorbacsov által elképzelt Szuverén Államok Szövetségéről, Oroszország viszont továbbra is részt vett a novo-ogarjevói folyamatban. Ennek az áldatlan állapotnak a végére kellett pontot tenni egy olyan szövetség keretei közt, amelyben a három szláv állam a teljes függetlenség elismerése mellett lép egymással kapcsolatba. E talán túlságosan is nagy sietve tető alá hozott paktum tehát így is az első lépés a „jugoszláv forgatókönyv” elkerülése felé.

A második pozitív vonás: javult Oroszország geopolitikai helyzete. Oroszország ugyanis lassan egyedül maradt a Gorbacsov-féle unióban a muzulmán államokkal szemben, ami – a muzulmán lakosság egyre növekvő lélekszámát figyelembe véve – hihetetlenül rossz geopolitikai helyzetbe sodorhatott volna bennünket. E paktum révén visszaszerezhetjük szláv identitásunkat, föléleszthetjük szláv történelmi gyökereinket. S az egyszerű embereket ez hallatlanul nagy örömmel tölti el. A múlt vasárnap, amikor Ukrajna a népszavazáson kinyilvánította függetlenségét, mindenki úgy érezte: Ukrajna Oroszország ellensége lett.

A pozitívumok túlsúlyban vannak, de számosak a negatívumok is. Először is: ez az egyezmény a független államok közösségét feltételezi, ám Oroszország a másik két állammal ellentétben még nem nyilvánította függetlennek magát. Tisztán jogi szempontból tehát Oroszország ma még a régi Szovjetunió örökösének, jogfolytonos utódjának tekinthető. A most aláírt breszti szerződés értelmében azonban nem Oroszország, hanem az egyelőre három tagból álló államközösség lesz a Szovjetunió jogutódja. Ami a vagyon- és tehermegosztásnál beláthatatlan következményekkel jár.

A másik negatívum az, hogy ebben a dokumentumban egyértelműen nyomon követhető az a szándék, hogy az aláíró államok egyszer s mindenkorra megszabaduljanak Gorbacsovtól s az általa megtestesített központi politikai hatalomtól. Én úgy vélem, ez súlyos hiba. Gorbacsov ugyanis igen nagy befolyással rendelkezik bel- és külföldön egyaránt, személye bizonyos értelemben stabilitási tényezőt jelent. Ezt a lépést Gorbacsovval együtt kellett volna megtennünk, nem pedig ellene irányítanunk.

A harmadik negatív mozzanat reméljük, csupán homályos megfogalmazásból fakad: a szerződéshez nemcsak a volt Szovjetunió tagjai csatlakozhatnak, hanem más államok is. Hogy melyek ezek a „más” államok? Nem tudni. Talán az orosz autonóm területek a tatár, a csecsen vagy épp az önállóságot épp most megszavazó Ingus Köztársaság? Ha erről van szó, akkor a szerződés egyenesen uszításnak számít! Az Oroszországi Föderáció, azaz a történelmi Oroszország ugyanis az autonómiák elvesztése következtében teljesen szétesett: az autonómiák népessége mindössze a lakosság 18 százalékát teszi ki, ezzel szemben a kommunista hatalom megengedhetetlen bőkezűséggel Oroszország területének 51 százalékát juttatta nekik. És most, ha ezek az egykori autonómiák végleg leválva, független államként lépnének be az államközösségbe, Oroszország végleg elveszítené eredeti területének több mint felét.

• Külföld