Nyomtatóbarát változat
Lakatos Andrásnak
Ez az esszé József Attila Jön a vihar… kezdetű, 1937 tavaszán íródott versét próbálja értelmezni, mégpedig két menetben. Először önmagában olvasom, majd a költő bűnverseinek összefüggésében. A Jön a vihar...-t hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mintha csak tapogatódzás volna, első nekifutás, hisz több sora más, ismertebb versekben talál – vélnénk – igazi helyére. Az első olvasás, azt remélem, meg fogja mutatni, hogy ezek itt is a helyükön vannak már: a Jön a vihar... tökéletes vers, másutt is visszatérő motívumai a későbbi előfordulásokkal egyenrangú jelentést hordoznak.
Más versekkel együtt olvasva azonban olyan rétegeit fedezzük föl, melyekről egyébként csak homályos sejtéseink lehetnek.
Nem azokat a verseket fogom segítségül hívni, melyekben a Jön a vihar… egy-egy motívuma megváltozott összefüggésben, módosult jelentéssel újra feltűnik (Hazám, Költőnk és kora). Ez az egybevetés is érdekes lehet, gondolom, hisz sokat elmond a költőről, hogy különböző verseiben milyen változatos tartalommal képes feltölteni ugyanazt a motívumot.
A versek megértését azonban nem okvetlenül segíti. Az értelmezésnek ahhoz a verscsaládhoz érdemes fordulnia, melynek darabjai valóban összefüggnek egymással, s ez a Jön a vihar… esetében a bűnversek családja.
Pedig első pillantásra nem is tudjuk eldönteni, valóban a bűnversek közé tartozik-e. Gondolatilag jóval kevésbé rétegzettnek látszik a többinél. Ha ezeket egy kör kerületén belül képzeljük el, oly módon, hogy minél centrálisabb szerepet játszik bennük a bűn problémája, annál közelebb kerülnek a középponthoz, akkor a Jön a vihar…-t legföljebb a kör kerületére tennénk. A centrális bűnversekre támaszkodó értelmezése azonban közelebb húzza a középponthoz, és – nekem úgy tűnik – nem várt mélységekbe világít be.
Az alábbi kísérlet nem hagyatkozik az életművön kívüli – biográfiai, pszichológiai, hatástörténeti – ismeretekre; a könyvtárnyi József Attila-irodalomra sem reflektál. Az én József Attilámat értelmezi. Abban is, hogy a Jön a vihar… felidézésekor nem igazodik szigorú következetességgel a kritikai kiadáshoz, hanem itt-ott a régi, Cserépfalvi-féle változatot veszi át, nem azért, mintha kétségeim lennének Stoll Béla szövegrekonstrukciójának filológiai pontosságát illetően, hanem mert ez az enyém. A vers olvasatát ezek az apró eltérések nem befolyásolják.
S akkor most lássuk, mit mutat a Jön a vihar… önmagában olvasva.
„Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.
Almaszirmok – még ép a roncs ág –
igyekszenek, hogy szállni bontsák
kis lepkeszárnyuk – mily bolondság!
S ameddig az a lanka nyúl,
minden kis fűszál lekonyúl,
fél, hogy örökre alkonyúl.
Borzongásuk a nem remélt vád –
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana”.
A vers világa időben körülhatárolt: pár röpke perc egy tavaszi nap vélhetően könnyű, szellős, verőfényes órái és egy mindent elsöprő vihar között. Az ábrázolt táj most épp a senki földje: a nap már visszavonta sugarait, a vihar serege még nem szállta meg a kiürített terepet. Valahol messze „villámok szelnek át az égen”, a mennydörgés azonban még nem ért ide. Az égszakadás közeledtére elnémul a természet; a tökéletes csöndben még a jázminok reszketését is meghallani.
Ez a vihar nem fog megkönnyebbülést hozni. A fellegek „haragos bírák”-ként tornyosulnak a táj fölé; arra készülnek, hogy teljes hatalmukkal lesújtsanak a védtelen, kiszolgáltatott élővilágra. Az almafa ága még ép, de oly biztosan el lesz roncsolva, hogy szinte roncs máris („még ép a roncs ág”). A kissé távolabb elterülő lankán a fűszálak valóságos halálfélelemben lapulnak a földhöz: „minden kis fűszál lekonyúl, / fél, hogy örökre alkonyúl.”
A szöveg alapján nem lehet eldönteni, vajon a világvége eljöveteléről tudósít-e a gyönge kis fűszálak remegése, vagy csak saját semmisségük megérzéséről. Az almaszirmok mindenesetre nem a végre készülődnek, hanem a megújulásra: „igyekszenek, hogy szállni bontsák / kis lepkeszárnyuk”. Amire a költő csak legyint: „mily bolondság!”. De az odavetett megjegyzés szólhat az élet céltalanságának is, nem okvetlenül a pusztulás bizonyosságát fejezi ki.
Mindez odakünn zajlik, a természetben, a külső történések azonban elválaszthatatlanok a belső eseményektől. A villámok úgy szelnek át az égen, „mint fájó fejen a kinok”, és az sincs eldöntve, vajon a „haragos bírák feketében” a fenyegetően gyülekező fellegeket személyesítik-e meg, vagy a költő lelkében készülnek lesújtani. Az első két strófa nem tart távolságot a tájon eluralgó félelem s a költőt rabul ejtő, meghatározatlan tartalmú szorongás közt. A külső és a belső világot ugyanazok az érzések járják át; a kettő egyazon lírai valóság két különböző vetülete.
Amikor azonban a költő megpillantja a riadtan lapuló, gyönge kis fűszálakat, egyszer csak eltávolítja magát a külvilágtól, hogy annak szemszögéből tekintsen vissza önmagára. Bár „e kicsinyek” ugyanattól remegnek, mint ő maga, észre kell vennie, hogy mégsem ugyanúgy. Szelíd belenyugvással hajolnak meg a sors előtt, s e megadó gesztusból szemrehányás olvasható ki:
„Borzongásuk a nem remélt vád –,
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át”
Amikor a költő eljut oda, hogy kihallja a vádló üzenetet – „fájdalmad szerényen éld át” – a szinte tökéletesen néma táj neszezéséből, a vers emocionális fordulatot vesz. A félelem és reszketés hangulatát a kiengesztelődésé veszi át. Ez a fordulat nem előrefelé mutat, a viharon túlra, és nem is hátrafelé, a viharfelhők összetorlódása előtti állapot irányába. A lírai epizódot átélő ember háttal áll a múltnak, a fenyegető vihar felé fordul, és látóhatára nem terjed túl a közelgő égszakadáson.
A vers nemcsak azt lebegteti, hogy jön-e hajnal a viharos alkonyatra, hanem azt is, hogy a költő fel tud-e nőni a riadtan meglapuló kis fűszálak intelméhez. Az utolsó szó az intelemé, az utolsó sorok felszólító módban („éld át”, „legyen”) és feltételes módban („hallana”, „vallana”) hangzanak el. De ezt szinte észre se vesszük; átadjuk magunkat „a nem remélt vád” hangulatának. Vele ringatózunk az idők végezetéig.
Itt, az utolsó szakasz végén különös értelmet nyer a választott versforma, a hármas rím. Az ismétlődés folytán a megtalált békesség mind csöndesebb hangjai az örökkévalóságba csengenek ki. Vég nélkül közelítenek az égszakadás drámai pontjához. Csak közelítenek hozzá, soha nem érik el. A vers a fájdalommal való megbékélés egyre halkuló, szelíd dallamával zárul.
Eddig a Jön a vihar…, egymagában olvasva.
„Borzongásuk a nem remélt vád”, mondja a vers fordulatot hozó kulcssora. Miért vádol a gyönge kis fűszálak remegése? És miért nem remélt a vád? Miféle fájdalomról beszél? És mire int? Nem biztos, hogy ezekre a kérdésekre választ kell kapnunk. A vers úgy is jelentésteli, kerek egész, ha olvasata mindezt meghagyja sejtelmes lebegésben. Nem kell többet tudnunk a költő fájdalmáról ahhoz, hogy együtt ringatózzunk lágy dallamával.
Nem kell, de lehet. Csak oda kell fordulnunk a rokon versekhez.
A képzeletbeli kör középpontjához legközelebb az 1935-ben keletkezett szonetteket találjuk (Légy ostoba, Én nem tudtam, Boldog hazug…, Mint gyermek…), továbbá A bűnt, ugyancsak 1935-ből, valamint az 1935–36-ból hátramaradt töredéket, mely az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból címet viseli (ez utóbbi a Cserépfalvi-féle kiadásokban Jelenet címmel szerepel; a rövidség kedvéért én is így fogom emlegetni).
A legsokatmondóbb és – részben befejezetlensége okán – legtalányosabb ezek közül a Jelenet. Mielőtt értelmezésébe belevágnék, egy személyes vonatkozású megjegyzést kell tennem. Vagy negyven évvel ezelőtt Petri György írt egy soha nem publikált elemzést e töredékben maradt versről; ennek hatása alatt kezdtem el tűnődni azon, mi is a bűnösség motívumának szerepe József Attila költészetében. Petri esszéje tudomásom szerint kézen-közön elveszett. Részleteire ma már nem emlékszem, ám ez nem jelenti, hogy az itt következő értelmezési kísérlet ne volna nagyon is sokkal adósa. Ha egyszer előkerül, ki fog derülni, mi az, ami az alábbiakból egyenest onnan származik.
A Jelenet három szereplője a Vádló, a Bíró és a főalak, akit a vers hol Bűnösként, hol Vádlottként nevez meg. Az utóbbiról minden kételyt kizáró módon eldönthető, hogy azonos a költővel: „Anyád meghalt tizenhat éve / – ezt meg kell állapitani –”, mondja neki a Bíró, épp tizenhat évvel Pőcze Borbála halála után.
A Bűnöst nem a vád citálta a törvény elé; ő maga jelentkezik, hogy fejére olvassák bűneit:
„Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.”
A dolgok rendje szerint most a bűntett bevallásának kellene következnie. Ám a vallomás arról szól csupán, hogy a bűn kimondhatatlan – pontosabban szólva maga a bűnös ember nem bírja kimondani:
„Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.”
Vajon miért bevallhatatlanabb ez a bűn minden más bűnnél? Azt gondolnánk, talán azért, mert az elkövetett tettnél nincs szörnyűségesebb. Ám a Bűnös csak akkor némulna el tettének iszonyatos terhe alatt, ha tudná, mit cselekedett. Csakhogy nem tudja. Bűnös voltának egyetlen számára is hozzáférhető bizonyítéka maga a bűntudat. Azt szeretné, ha felvilágosítanák bűntudata okáról, mert sejtelme sincs róla, mit követett el, és mikor.
„Amit kivántok, lehetetlen.
Hisz emlékezni sincs időm,”
kiált föl a jelenet egy későbbi pontján, ám ezúttal már Vádlottként. A vers elején még Bűnösként kéri a vádhatóságot, hogy olvassa fejére vétkét:
„Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.”
Csakhogy a Vádló megtagadja a segítséget. A kérésre dühödt tirádával válaszol, amit az abszurdig fokoz, hogy az államügyész ornátusában, a Bűnös iránt érzett undor és megvetés hangján veti oda: az óhaj képtelen és sértő, neki aztán semmi dolga a bűnnel.
„Én legyek bünének tudója –
Mit motyog a reménytelen!
Én csak a bűnöst ismerem,
ki szemét lesüti s kitolja!”
Ez az igazságszolgáltatás perverziójának tűnik föl, és valamilyen értelemben az is. De nem abban az értelemben, mintha a Vádló lelketlen bürokrata volna, aki az elé kerülő nyomorultat bűnösnek nyilvánítja, akár vannak terhelő bizonyítékok, akár nincsenek. A Bűnös nem azt kéri, hogy ne vádolják bűnösséggel, ha egyszer nincs bűne. Azért könyörög, hogy mondják meg, mi a bűne, hisz úgy érzi, van. S a Vádló nem azt feleli, hogy a vádhoz nem szükségesek tények, hanem azt, hogy nem emelhet vádat, mert ami a Bűnöst nem hagyja nyugodni, az nem tartozik a tények világához:
„Mit vall be? Amit mind tudunk már –
iramló fényt a tengeren,
De bűne íze (rengve lenn)
fogai s ínye között bujkál!”
A tengerfelszín és a tengermély szembeállítása a fizikai világ történései és a lélek mélyén zajló események közti feszültségre utal. A Bűnös azt kívánja, hogy tettét – a külvilághoz tartozó tényt – tárják föl előtte. A Vádló azonban a bűn ízére – a bűnös érzületre – tereli a szót. Ez a manőver kétféleképpen érthető. Vagy arra utal, hogy a tettet nem rossz következményei, hanem rossz indítékai – az áldozat sorsa iránti közöny vagy az ártó szándék – teszik bűnössé. Vagy arra, hogy nincs is bűntett; a kérelmező csupán lelkében bűnös: vágyai, félelmei és fantáziálásai teszik vétkessé.
A Bíró talán az utóbbi értelmezés felé hajlik. Az ő válasza is elutasító, noha tárgyilagosan, sőt jóindulatúan hangzik:
„Míg eleven bizonyság nincsen,
míg itt nem illan fürge tény,
bár szánlak, fiam, nincs remény,
a bíróság föl kell hogy mentsen.”
A Bűnös/Vádlott azonban mintha nem így gondolná. Kétségbeesett jajkiáltása nem vétkes vágyakra, hanem vétkes cselekedetekre utal:
„Óh, nem lehet ilyen kegyetlen
törvény a tűzön, a vizen!
A bűnt, mely elnémit, hiszen
így ujra el kéne követnem!”
Mégsem tekinthetjük bizonyosnak, hogy a lelkében viharzó érzések mögött külső cselekedetek lappanganak. Ha nem emlékszik a tettre, honnan tudja egyáltalán, hogy elkövette?
Vessünk egy pillantást A bűn című versre; ez is arról szól, hogy a költő bűnösnek tudja magát, és kétségbeesetten keresi a bűnét. Egy ponton kijelenti, hogy megtalálta, s hogy összehívja ismerőseit, és vallomást tesz nekik.
„Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt,
egy alvadt éjszakán.”
Valóban hinné, hogy embert ölt? Az az én, akinek lelkiállapotáról a vers beszámol, minden bizonnyal hiszi. („Öltem.”, „elnéztem, amint vére folyt”.) De az elbeszélő én finoman érzékelteti, hogy rálát önmagára; tudatában van, hogy mindez csak a lázas képzelet műve. („Nem tudom / kit, talán az apám –”)
A Jelenet is ebbe az irányba tart. Végső kétségbeesésében a Bűnös/Vádlott anyját szeretné tanúnak szólítani. Nem mentőtanúnak, azt hiszem, hanem a vád tanújának. Azt várnánk, talán gyerekkorának traumatikus eseményét idézi föl, mint egy másik versében:
„…e halott fényü istentelenségben
szivdobogással ringatom magam,
kit más-gyötörte anyám azért vert meg,
mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek,
jól tudva már, hogy minden oda van.”
(Boldog hazug…)
A Vádló látszólag elfogadja a felkínált megoldást. Noha korábban nem volt hajlandó bűntettről beszélni, most kegyetlen szarkazmussal vágja a Bűnös/Vádlott szemébe, hogy az elképzelhető legnagyobb bűnt követte el anyja ellen.
„Im – anyját falta föl magzatja
vonítva s mohón e cseléd.
Két kézzel tépte emlejét,
ahogy most önmagát szaggatja.”
Ám ha a kérelmezőnek ez a bűne, akkor a Bűn nem a közönséges bűncselekmények családjába tartozik. Nem olyasmi, amit az emberi társadalom tilalmazhatna, aminek az elkövetésétől büntetéssel riaszthatna el. A csecsemő semmiért nem tehető felelőssé. Az pedig, hogy anyjából táplálkozik, elválaszthatatlan része a nemzedékek cserélődésének, amin át az emberiség fenntartja magát. Ha bűnről van szó egyáltalán, akkor ennek az ember egzisztenciális állapotához tartozó ősbűnnek kell lennie, amitől az egyén nem szabadulhat. Nem lehet megbánnia, levezekelnie, jóvátennie, nem lehet mindent újra kezdve kizárnia életéből.
A Jelenet itt megszakad; a Bíró még belekezd a Vádló szavait visszhangzó monológjába, de már nem fejezi be. Nem tudhatjuk, mi lett volna a vers lezárása. A fennmaradt részlet azonban egyértelmű konklúzióhoz tart. A bűnösség terhe alól nincs feloldozás.
De miért nincs vajon? S egyáltalán, miért van szüksége a Bűnösnek arra, hogy legyen bevallható tette? Miért ne vallhatná be bűnös vágyait és gondolatait? A Jelenet erről nagyon keveset árul el, de azért sejtet valamit. Az ügyész vágja a Bűnös (ekkor már Vádlott) szemébe, felháborodástól remegő hangon:
„Arcátlan szenvedő! Nem átalsz
rettegni kínod örömét.
A tengerfenék gyönyörét.
Süt a nap és te éjszakát vallsz.”
Az első három sor könnyen értelmezhető. Az „arcátlan szenvedő” belsőleg meghasonlott személyiség. Egyfelől vonzza a vétkes érzések édessége. Másfelől retteg vétkes érzéseitől. Ahogy majd 1937 elején írja: „űzi egymást a bosszuállás / vágya s a lelkiismeret” (Ős patkány…).
A negyedik sor azonban más irányt vesz. A vétkes érzések a tengerfenék sötétjében burjánzanak; a Bűnös azonban a felszínt elárasztó napfénnyel sem tud megbékélni. Éjszakát vall, ahol mások világosságot látnak. A többi embernek is lehetnek vétkes érzései – de az ő vétkes érzései másmilyenek. Amitől ő retteg, a többi emberből nem vált ki rettegést, és ez kiközösíti:
„Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ igy is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.”
(Nagyon fáj)
Amit a költő nem szégyell kitalálni, valóban bűnnek számít („a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék, / én nem tehetem; elpusztítalak.” – …aki szeretni gyáva vagy). De csak azért nem szégyelli, mert már amúgyis a kitaszítottság állapotában van, akárha bűnös volna.
Félelmei és kényszerképzetei taszítják ki az emberek közösségéből. Nem remélheti, hogy visszafogadják, ha nyíltan vall róluk. Ellenkezőleg, így csupán véglegessé tenné kirekesztettségét. Bomlott elméjűnek néznék, s ez jóvátehetetlenül stigmatizálná.
Bűncselekedetet azonban olyan ember is elkövet, akit a többiek épeszűnek ismernek el. Mivel elkövette, immár nem azonos vele; mintegy levált róla, kívül került rajta. A bűnbánat révén erkölcsileg is eltávolíthatja magától: ez a cselekedet nem én vagyok, nem vállalok közösséget vele. A bűntett elkövetőjének van visszaútja az emberek közé.
Legalábbis így gondolja a Bűnös; ezért könyörög, hogy olvassanak fejére valamit, amit tett. A Jelenet arról szól, hogy a kérés nem teljesülhet. Ha a vers ezzel zárulna le, súlyos lelki szenvedések feldolgozásaként olvashatnánk. Ám itt nem ér véget. A szenvedő hős személyes fájdalma világnézeti problémává növekszik. A Bűnös nemcsak azért nem nyerhet feloldozást, mert nincs bűncselekmény, amit megbánhatna. Akkor sem volna megváltás a számára, ha lenne bűne. Ezt a Bíró mondja ki azelőtt, hogy a Vádlott tanúnak hívja édesanyját.
„Látlak fiam s nem csal a látszat.
Szemedben könnycsepp ég – hazudsz.
Bánod a bűnt – megbánni tudsz,
így jelzel a cinkos világnak.”
Ha ezt úgy kellene érteni, hogy a Bűnös tanúsíthatna őszinte megbánást, de nem teszi, az ítélet elmarasztaló volna, azonban magában foglalná a megigazulás lehetőségét. A Bíró szavai attól igazán lesújtóak, hogy nem engedik meg ezt az olvasatot. A megbánás nem lehet őszinte, szükségszerűen hamis:
„Ammiatt az ember bánkódik,
mit nem tett, vagy nem tehetett,
de a bünt nem bánhatja meg,
mert az igazság megbántódik.”
Ezzel voltaképp a Bűnös is tisztában van. Megelőlegezve a Tudod, hogy nincs bocsánat sorait („Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat”) így panaszkodik: „Végtelen semmi vár tudom jól / s nem bocsánat.” Nem létezik magasabb instancia, melyhez bűnbocsánatért lehetne folyamodni. Ezért folyamodik a Bűnös a földi igazságszolgáltatáshoz, az egyedüli e világi instanciához, mely bűnnel kapcsolatos ügyekben ítélkezni hivatott. Csakhogy abban az ügyben, melyet oda cipel, az igazságszolgáltatás nem illetékes.
Ha magasabb erkölcsi instancia híján nincs büntetés és megbocsátás, akkor erkölcsi kötelmek sincsenek. Nincs különbség bűnös és ártatlan cselekedet közt, hisz nincs, aki a jó és a rossz közti határt minden ember számára érvényes módon kimérje. A bűnbánat azért lehetetlen, mert az istentől elhagyott világ értékmentes, erkölcsileg közömbös világ. A bűnversek nyitányát közvetlenül megelőző hatalmas világnézeti költemény, az 1934-ben született Eszmélet X. strófája döbbenetes tárgyilagossággal mondja ki ezt a következtetést.
„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”
Az első két sor nyilvánvalóan a „Nincsen apám, se anyám” témáját variálja. A parafrázis azonban egyszersmind szembeállítás. A Tiszta szívvel hangja a hetyke törvényenkívüliségé. A költő kívül helyezi magát az erkölcsön, melynek tilalmaival a társadalom gúzsba kötné, mert az erkölcs álságos, hazug. Elvárja tőle, hogy szeresse szüleit, kötődjön hazájához, tisztelje a magántulajdont és az emberi életet. De közben tűri, hogy mindazok, akikkel szemben kötelességeket róna rá, hagyják éhen halni őt. Hát persze, hogy aki ebben a helyzetben találja magát, az ördöggel is lepaktál.
Az Eszmélet idézett strófája más és súlyosabb dolgokról szól. Nem kamaszos dac árad belőle, hanem a felnőtt ember megfontolt nyugalma. Nem a – kollektív cselekvés útján felszámolható vagy legalább mérsékelhető – társadalmi igazságtalanság ellen tiltakozik, hanem azt az – emberi cselekvéssel nem befolyásolható – egzisztenciális alapkörülményt állapítja meg, hogy a mindenség felől nézve érzelmi és erkölcsi kötődéseink semmisek, miként az élet röpke pillanata is semmis a halál utáni űr örökkévalóságához képest.
A Tiszta szívvel lázadásán már túl, a bűnversek végső kétségbeesésén még innen vagyunk. Az Eszmélet már minden gondolati elemet feldolgoz, melyekkel a következő évek költészete viaskodik, de világképét még lírai egyensúlyban tudja tartani. Lépésről lépésre haladva, kíméletlen következetességgel számol le minden illúzióval, hogy a XII. strófa egy kozmikussá növesztett képben fogja mégis értelmes szintézisbe az értékmentes, holt mindenséget és az emberközpontú világot:
„Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.”
Az éj végtelen, a nappalok végesek. Ám vég nélkül ismétlődnek, egymás után villantva fel fényüket. S az elkülönült felvillanásokat összeköti, hogy minden fülke-fényben áll és figyel valaki, méghozzá mindenütt ugyanaz a személy: a költő. A külső sötétséget figyeli a belső fény felől. Amit néz: hideg és értelmetlen. De egy eleven és eszes lény nyugtatja rajta a tekintetét. A mindenség nemcsak önmagában létezik, hanem egy értelmes lény számára, s ily módon értelmet nyer maga is. A X. strófa kívülről, a holt univerzum felől pillant az emberi világra, hűvös nyugalommal szögezi le, hogy innen nézve semmi értelme annak, ami az emberi világon belül értelmesnek tűnik. A XII. strófa azonban megfordítja a látószöget. A költő belülről, a nappali fényt árasztó emberi világ felől szemléli az univerzum éjszakáját, és pillantása a mindenségre is értelmet vetít.
A felnőtt, minden gyermeki illúziótól megszabadult ember világképét végső soron maga a költő tartja egyensúlyban felnőtté vált, önmagában és a világon belüli helyében biztos személyiségével – azzal, ahogy hallgatagon áll és figyel.
Borulékony egyensúly ez: az egész univerzum rendje függ egyetlen ember személyes integritásától. Nem sokkal az Eszmélet megszületése után eltűnt a fülke-fényekből a magabiztos nyugalommal szemlélődő férfi. Az Eszmélet világképe cserepeire hullott.
Most egyszeriben úgy tűnik föl, hogy a „meglett ember”-nek tulajdonított álláspont nem értelmes világszemlélet, hanem maga a nihil:
„Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.”
(A bűn)
Ez a „jól érzem magam” nem egészen őszinte. A költő nem lubickol a semmiben, hanem bűnösnek érzi magát, noha nincs bűne. Vagy ha van, nem ismeri. S nem érheti be azzal, hogy ha nem ismeri, akkor bizonyára nincs is. Meg kell ismernie, mert be kell vallania. Addig nem nyugodhat, míg meg nem találja: „Mint fösvény eltünt aranyát, / e bűnt keresem én;” Előbb-utóbb megleli, s akkor nyomban meg is gyónja – nem a papjának, hisz „Én istent nem hiszek”, hanem ismerőseinek. Embertársaitól vár elfogadást („ki él, segít nekem”). Feszülten figyel, keresi a zavart tekintetek közt azt az egyet, mely együttérzéssel fordul felé:
„Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen…”
A bűn kétségkívül a legbizakodóbb a bűnösség problémájával küszködő versek sorában; a mese akadályt nem ismerő könnyedségével iramlik a feloldozásig:
„Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én feloldozom magam;
ki él, segít nekem.”
Nem biztos azonban, hogy ezek az erős önbizalomra utaló szavak betű szerint olvasandók. Mielőtt elhangzanának, a vers különös fordulatot vesz:
„Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.”
Akinek a bűne gyerekes és együgyű, még nem „meglett ember”, még nem nőtt föl a világhoz. És mégis, a világ lesz kicsi hozzá képest, ő pedig türelmes, jóindulatú nevelőjeként engedi játszani. Felnőtt szemmel nézve ez nem lehetséges. A gyermeki képzeletben azonban igen. A mesebeli fordulat világossá teszi, hogy a vers felívelő második része gyermeki vágyakat vetít rá a valóságra. A gyermek hiszi, hogy a világ kicsi lesz, mert azt szeretné, hogy ő maga nagy és erős legyen (noha kicsi és védtelen), a világ pedig kicsi és játékos (noha riasztóan nagy). Egyáltalán nem biztos, hogy a „majd én feloldozom magam” kijelentés nem ugyanezt az ábrándot folytatja. Nyitva marad a kérdés, vajon a felnőtt ember magabiztos elhatározásáról tudósít-e, vagy a szorongó kisgyerek vágyakozásáról.
Ugyanilyen kétértelmű A bűnnel egy időben keletkezett Légy ostoba végkicsengése:
„jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.”
Ez így felszabadítóan hangzanék; csakhogy a vers arról szól, hogy a szép szabadság, a jóság és a béke csak ostobaság:
„Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság…
[…]
… A jóság és a béke
csak ostobaság.”
De te csak légy ostoba, s akkor „jó leszel, erős, békés és szabad”. Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy egy magát nagyon is gyengének érző, szorongó ember fütyörészik a sötétben.
Van a versnek egy zaklatott képsora, mely visszatér a később keletkezett Kiáltozásban; érdemes összevetni a két változatot:
„…Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.”
(Légy ostoba)
„Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit sem hiszek s nagyon
félek a büntetéstől.”
(Kiáltozás)
Az ember mindkét változatban rabja eszméinek, de csak a második variáns mondja ki, hogy az eszmék hatalma – az igazság belátásának kényszere – miért kétségbeejtő: azért, mert teljes és visszavonhatatlan hitetlenség következik belőle. A „semmit sem hiszek” nihilizmusáért meg kell fizetni; a költő érzi ezt, nagyon fél a büntetéstől. De mi a hitetlenség ára, és mivel kell fizetni érte? Nézzük csak, mivel biztatja magát a Légy ostoba szerzője:
„...Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.”
Ez a biztatás legföljebb az emberi közösségen kívüli lét ígéretével kecsegtet. Nincs benne semmi reményt keltő. A nihil ugyanúgy elválaszt a többi embertől, mint a bevallatlan bűn, márpedig éppen ez József Attila alapvető emberi problémája.
Ráadásul a nihilizmus álláspontján csak az maradhat meg, aki el tudja némítani magában a lelkiismeret hangját. A költő azonban – akárcsak Dosztojevszkij regényhőse – csupán hitegeti magát azzal, hogy mindegy neki, okkal szólják-e meg. Magába néz, és elborzad attól, amit lát:
„Én ugy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is – mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem…
[…]
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.”
(Én nem tudtam)
Szívébe rejtett késztetései nemcsak a külvilág konvenciói szerint bűnösek: ő maga sem képes másként, mint lelkifurdalással gondolni rájuk. Nem élhet, ha a megbánáshoz nem sikerül eljutnia – és nem sikerül:
„oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
Világot hamvasztottam el szivemben,
és nincs jó szó, mely megríkasson engem”.
(Mint gyermek…)
De ha a magánnyal és a háborgó lelkiismerettel együtt tudna is élni valahogy, a nihilizmusnál akkor sem állhatna meg. Az Én nem tudtam… című vers még ezzel a sóhajjal zárul:
„bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül”.
Ha mindenki bűnös, akkor a tárgytalan bűntudattal viaskodó költő nem magányos. Csakhogy abban az értelemben, ahogyan ő érzi bűnösnek magát, a normális többség nem bűnös. Ám a következő évek költészetébe a bűn egy egészen más, vaskosan reális értelemben is betör. A már idézett Kiáltozásban a büntetés eszközeként a náci kommandókat felidéző, „kifent rohamkés” jelenik meg, az Ős patkány…-ban maguk a csillagok is „Rozsdás, durva / vastőrökül” vannak a költő lelkébe szúrva (s micsoda szadizmussal! hányszor egymás után!).
A barbárság eluralgásának rémképe a következő két évben társul a nihilizmus veszélyességének felismeréséhez. Ha nincs szilárd erkölcsi támpont, mit lehetne szembeszegezni az „ordas eszmék”, a „táborokba gyűlt bitangok” barbár fenyegetésével?
Az 1935-ben keletkezett bűnversek a mélypont – a félelem és reszketés – állapotát rögzítik. A még hátra lévő két év a kétségbeesett keresésé és kapaszkodásé.
Az izoláció elől az elementáris férfi-nő kapcsolathoz menekülne a költő; a nemek közti vonzódáshoz, melynek nincs szüksége hitre, mert a muszáj erejével kényszeríti összekapaszkodásra az emberpárokat. Ekkor válik a szerelem az értelmes élethez szükséges jók egyikéből „a legutolsó menedék”-ké.
„Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
míg el nem fehérül a száj is.”
(Nagyon fáj)
A „semmit sem hiszek” okozta rettegés Isten keresésére sarkall; kell valaki, aki bosszúló haragjával és kegyével a jóság felé terelgesse az embereket:
„ha százszor nincsen, akkor is
Istenre bizom a világot.”
(Csak most értem meg az apámat…)
Az isten-toposz profánul játékos kezelése ekkor fordul át az „Ijessz meg engem, Istenem” könyörgésébe (Bukj föl az árból).
De talán az új barbársággal való szembenézés teszi a legnagyobb s – ha szabad ezt mondani – legtermékenyebb hatást József Attila költészetére. Arra kényszeríti a költőt, hogy még egy utolsó erőfeszítéssel újra felépítse széthullott világszemléletét. Ennek a vállalkozásnak az Ars poetica a csúcspontja:
„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!”
A szellem és a szerelem az ember meghatározó képességei és egyben vezérlő ideáljai; abban az értelemben szülik meg, hogy ők teszik – általuk teszi magát – emberré. Csak úgy lehet ember, hogy a lényegét konstituáló eszmények szerint él; számára tehát ezek az ideálok elkerülhetetlen föladatot jelentenek, s a megvalósításukra való törekvés értelmes vállalkozás – akkor is az, ha tudja, hogy céljainak sora egy ponton véget ér, s utána a „végtelen semmi” következik. („Az én szivem sokat csatangolt, / de most már okul és tanul. / Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanúl.”) Azért lehet naggyá, mert ezek a képességek benne lappanganak, és irányt szabnak önépítésének, melynek során kifejlesztheti magában őket.
Az Ars poetica is az érett felnőttkor világképét vázolja föl, de itt nem az meglett ember, „akinek / szívében nincs se anyja, apja”. Az meglett ember, aki tudja, hogy a szellem és a szerelem révén teheti naggyá magát. Nincs szüksége túlvilági hatalmakra a jó és a rossz megkülönböztetéséhez. Eltévelyedhet, hisz „még nem nagy”: bár megvan benne a nagysághoz szükséges képzelőerő, még nem tanulta meg, hogy felnőttként bánjon ezzel a tehetségével. Még nem vette birtokba önmagát: tehát „szertelen”. Mindazonáltal nincs a morális distinkciók iránti közömbösségre vagy a felismert rosszhoz való bűnös vonzódásra ítélve.
Fodor Géza 1994-ben megjelent Varázsfuvola-elemzése hívta föl rá a figyelmemet: a „képzeli, hát szertelen” fordulat úgy is érthető, hogy mivel az ember nagynak képzeli magát, noha nem az, ezért zabolátlan és féktelen, rászorul arra, hogy két szülője kordában tartsa. Kézenfekvőbb azonban úgy érteni – és ez a vonzóbb olvasata –, hogy „az önnön nagyságára vonatkozó képzelőereje termékeny belső késztetést ad az embernek, mely veszélyes ugyan, de ígéretes is – csak arra van szükség, hogy két szülője jótékonyan terelgesse”.
Így hát az Ars poetica túl van az Eszmélet végső szaván. Világképe mindazonáltal nem kevésbé ingatag, mint az Eszméleté. Akárcsak ott, itt is kettős a cél: megalkotni a felnőtt fejjel vállalható, értelmes világszemléletet, és személy szerint felnőni ehhez a világszemlélethez. Akárcsak ott, itt is a költő személyisége szavatolja a költői világkép hitelességét: „s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok”, hangsúlyozza az egyik vers. „Én mondom: Még nem nagy az ember.” (kiemelés itt és a következő két szakaszban tőlem – K. J.), szögezi le erős nyomatékkal a másik:
„Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött”
De míg az Eszméletben a megbillent gondolati egyensúlyt a költő szilárd nyugalma stabilizálja, az Ars poetica gondolatilag szilárdabb építményét épp a költő személyes bizonytalansága billenti föl.
Erre viszont Várady Szabolcs mutatott rá egy történetesen ugyancsak 1994-ben megjelent rövid esszében. Az Ars poetica nemcsak arról tudósít, amit mond. „Nem lógok a mesék tején”, jelenti ki, tehát „férfi vagyok, nemes és konok” (…aki szeretni gyáva vagy). Ám közben a „Nincs alku” ultimátumára az „én hadd legyek boldog!” rimánkodásnak ható fordulata következik. „A tudásnak teszek panaszt” úgy hangzik, mint olyasvalaminek a felnőtt nyelvre fordítása, hogy „megmondalak a tanító bácsinak A „testvéri tankok” beígérése arra emlékeztet, amikor a kisfiú nagy és erős bátyjával fenyegetőzik. A költő felnőttnek szeretné tudni magát, aki biztos lábbal áll a helyén, de valójában kiszolgáltatott gyerek, ide-oda dobálja a forgószél.
Ezért a bűn is tovább kísérti, mindhalálig. A pokol tüzénél gyötrelmesebb büntetésnek érzi, hogy nem találja bűnét, tehát ártatlannak kell vélnie magát:
„És verje bosszúd, vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.”
(Bukj föl az árból)
Többet látunk-e meg a Jön a vihar… jelentéséből a bűnversek megvilágításában? Igen, azt hiszem, közelebb férkőzhetünk a vers fordulópontján elhangzó „nem remélt vád” értelméhez, s így az egész verset pontosabban értjük.
Feltehetőleg nem a véletlen sodorta egyazon versbe a „haragos bírák” alakját és a „vád” fordulatát. Ha nem is úgy, mint a Jelenetben, itt is a költő pöre zajlik. Akárcsak ott, a költő itt is arról beszél, hogy szeretné, ha végre megvádolnák. De amit ott hiába kért, most elnyeri. Mégiscsak elhangzik a vád, melyben már nem bizakodott. Ez a „nem remélt” jelző egyik jelentése. Így olvasva a Jön a vihar… egyenes ágon folytatja a korábbi bűnverseket. További jelentésrétegei azonban mintegy szembeállítják velük.
A Jelenetben a Vádló a törvényszéki pulpitusról mennydörög alá, a Bíró oldaláról. Onnan várja a Bűnös a vádat – mindhiába. Most viszont onnan kapja meg, ahonnan nem várta. A gyönge kis fűszálak nem a magasból szólnak hozzá, hanem a mélyből. Nem a „haragos bírákkal” együtt sújtanak le: maguk is remegve várják a vihar csapásait. Nem fulminálnak, hanem borzongásuk alig hallható, szelíd hangján intenek. Ez a „nem remélt” jelző második jelentésrétege.
Ám a legfontosabb a harmadik. A Jelenet azt kutatta, miben áll a bűn, melynél fogva a kérelmező eltávolíthatná magától kínzó bűntudatát. Erről a fűszálak nem beszélhetnek; ők ugyanúgy a vihar ítéletére várnak, mint a költő. „Borzongásuk a nem remélt vád.” A kérdés, hogy miféle bűntett vállalása segíthetne hozzá a szenvedéstől való szabaduláshoz, itt tárgytalanná válik, mert a fűszálak nem szabadulást ígérnek. Üzenetük arról szól, hogyan kell a szenvedéssel együtt élni.
Gyötrődsz, és fájdalmad szerénytelenül nagyra növeszted. Menekülnél előle, s közben elsodor és maga alá temet. Ne menekülj. Éld át a fájdalmad. De szerényen éld át: úgy, hogy közben megőrzöd tartásodat. Hangja oly szelíden szóljon, hogy legkisebb társaid is magukra ismerjenek benne. Ha ez sikerül, már le is fejtetted magadról a magány burkát. Egy leszel a többiekkel.
A Jön a vihar… ugyanarról szól, mint a centrális bűnversek, de megközelítése egészen más, mint amazoké, s épp ez teszi kitüntetetten fontossá a tárgytalan bűntudat kínjával küszködő versek sorában. Olyan lehetőséget mutat föl, mellyel – maga is sejteti – a költő már nem tud élni. Nem hagy kétséget afelől, hogy a megtalált békesség ideiglenes. És mégis a megbékélés varázslatos hangjaival zárul:
„s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.”
Állítsuk meg mi is az időt ott, ahol egy végtelenségig tartó pillanatra a költőnek is sikerült feltartóztatnia.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 41 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét