Skip to main content

Nincs közönség – be kell zárni a Nemzeti Színházat!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Idegen színház

El kell szigetelni a magyar társadalomtól az SZDSZ kemény magját – adta ki Boros úr az ukázt az MDF apparátcsikjainak a hét végén. Idegenek tőlünk, mondta, jelentőségteljesen elhallgatva, kik értendők itt „mi” alatt. Az őszülő fegyverkereskedők? Fene tudja, de nem is érdekes! Gyermekkorom szockuruc filmjében, a Rákóczi hadnagyában meséli el egy derék vitéz, hogyan kerített be egyedül egy kisebb labanc csapatot. Ott bizony irgalmatlanul kinevetik őt társai. Én azonban már látom lelki szemeim előtt, hogy az MDF megmaradt rongyosai hogyan szigetelik el azt az egymillió embert, aki az SZDSZ-re szavazott. Úgyhogy jobb lesz félni, mint megijedni!

Persze, Boros arra számít, hogy szövetségesei akadtak. Beszélni ugyan már beszélnek, de valahogy még nem értik egymást. Mert miközben mordályaikkal a kormányban lévő labancokat célozzák, leleményes Orbán Viktor kieszelte, hogy az elszigetelés legjobb módja mégiscsak az lenne, ha az SZDSZ-t betapasztanák a kormányba. „Dögöljenek meg ott, ahol vannak” – gondolhatta szívében, s lelkének indulatja rögvest racionális formát talált. Csak azt tudnám, hogyan lesz belőle miniszterelnök, ha olyan jól sikerül a szabad demokratákat „beszigetelni” a kormányba, hogy esetleg több cikluson keresztül ott maradnak.

Egy alakot azonban mindenképpen szeretne az eszes fideszes is kormányon kívül látni: Fodor Gábort. A kivételezésnek csakis elvi okai vannak: én sem szeretem, ha valaki fél méterrel fölém magasodik. De az MSZP soraiba se csak kosárlabdázókat válogattak, mert ott is egyre több játékosnak támad kedve egy kis Fodor-vadászatra. Igyekezetük hiábavaló: ebben a műfajban verhetetlen Fekete Rapid György. Most azt állítja, hogy az Aczél-korszak tér vissza, mert a művelődési miniszternek volt mersze megszólítani híres és zseniális Ablonczy urat (remélem, e titulusokért nem jelent föl). Fodor, úgymond, meg akarja szüntetni a nemzeti intézményeket, imigyen adva jelét idegenségének.

Itt szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy történeti hagyományainknak már a reformkorban sem csak az képezte részét, hogy színházat emeltek a nemzetnek, hanem arra is ügyeltek, hogy e színház révén ne „kompromittálják nemzetünket”, amint ez rejtvényszövegünkben olvasható. Szerzője (1820–1879) Kossuth híve, a reformkor irodalmi életének jellegzetes s ma is vitatott alakja, a Pesti Hírlapban az újdonsági és művészeti rovatot vezette. Hosszabb ideig Petőfi barátja, majd csúnyán összevesznek. „No, baszom apám istenét, amilyen alávaló gazember, éppen olyan gyáva is vagy” – írja róla a költő. Ez bizony nem hízelgő: ám érdemes figyelni: Petőfi nem tekinti idegennek egykori barátját, ékes szavai éppenséggel a nemzettest részévé emelik ellenfelét. Mert a nemzeti hagyomány már csak ilyen: roppant eltérő álláspontok is megférnek kereteiben.

Aki pedig választani akar közöttük, az menjen el helyettes államtitkárnak az Orbán Viktor vezette MDF-kormányba!

Nincs közönség – be kell zárni a Nemzeti Színházat!


„Midőn a színházba léptem, már akkor Kotzebue embergyűlölője… ugyancsak philosophiált és moralizált a színpadon. Na – gondolám – jó étvágyat ezen száraz, hosszura nyujtott szellemi mákos csikhoz, mellytől a legéberebb is kénytelen legalább egy-két perczre elaludni; s mivel már a szinpadtól kevés mulatságot reméltem, a nézőkben véltem föltalálni éldeletnek szentelt estvéli óráim gyönyörét. Leültem hát, és nyaktekercsként forgatám fejemet jobbra-ballra, tüled-hozád, előre-hátra, s ime, valódi közönség helyett majd mindenütt csak ürességet, szomorú, homályos ürt valék szerencsétlen megpillantani. Az egész színház egy nagyszerű ásitáshoz, vagy inkább egy epedő, bágyadt sohajhoz hasonlita, a benne pislogó kevés ember egy-egy kialudni akaró mécsesre emlékeztetett…

Rajtam azonban nem vett erőt Morpheusz altató hatalma, hanem inkább a szégyenlet legelevenebb tüze ragadá meg idegeimet afölött, hogy egy országos intézetben, nemzetem szinházában, hazám fővárosában kell illy halotti gyászjelenet tanujának lennem. Ez aztán a valódi szomorujáték még akkor is, midőn a legvigabb mű adatik isten- és embertől elhagyott színpadunkon…

Kérdem én már most komolyan: vajjon ezen maroknyi nép miatt érdemes-e a nemzetnek fővárosunkban szinházat tartania, és illy számba sem vehető nézőség mellett el van-e csak némileg is érve a szinházalapitó törvénynek magas célja? (…) Már pedig közönség nélkül szinházat nagy költséggel tartani, naponként nyitni és bezárni, szinészeket igazgatni, fizetni és játszatni – valódi nevetség, rettentő satyra, sőt nálunk, mivel az intézet országos, nemzetünk compromittálásával történő bohókás komédia. (…)

Ha nekem közönség nélküli szinházat kellene igazgatnom, vagy ha én szinész volnék, s joggal igényelhetném a müvészi koszorút, s mind emellett is üres falaknak kellene játszanom – megütne a guta bánatomban, s még a másvilágon sem akarnám hallani csak hirét is egykori vezérkedésem vagy müvészkedésemnek, melly közönség nélkül rosszabb, mint a hal élete szárazon. (…)

Mindebből tehát minden józan eszü ember, s minden, nemzete becsületét szivén viselő magyar hazafi azt kénytelen következtetni, hogy ha közönségünk nincs: be kell zárni szinházunkat. És is igy gondolkozom, s legbuzgóbban pártolom ezt a jelen körülmények közt, tehát föltételesen. Mert azért, hogy most nincs, s még eddigelé nem volt közönsége szinházunknak, korántsem következés, miként a mostaniaknál célszerübb eszközökkel ne lehetne csinálni.”

???

























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon