[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Merj ostobának lenni!


Az „Apropó, halál” című műsor témáját az újjáéledés és a reinkarnáció felöl közelítette meg. Tényleg, ki mást is lehetne megkérdezni a halálról, ha nem egy halottat. Ráadásul ez egy ilyen ország. Itt meghalni sem lehet csak úgy. Mindjárt utánakiabálnak az embernek. S ha valaki már végképp nagy baromságot kiabál, rögtön tévéműsort szerveznek köré. Sokszor elég, ha csak egy vasalót tapasztunk a hasunkra, máskor „pantomimsebészként” kell bohóckodnunk. Nem baj, megéri a fáradságot. Mindig akad egy ártatlan tekintetű, ízig-vérig tájékozatlan műsorvezető. Mert ez már ilyen türelmes ország: a hülyeséghez való jog mindenkit megillet. Merj tudni, adta ki egykor Kant a felvilágosodás jelszavát. No, nem is látjuk a havert a tévében sose. Pedig nincs csatorna szerte a világon, ahol ennyi csodadoktort és sarlatánt látni, mint a magyar közszolgálatin.

Áradnak is hozzánk a szélhámosok. Most például echte germán hozott a sarki kölcsönzőből egy kazettát, melyen egyenesen a túlvilágról láthattunk üzenetet. Kepes András pedig mindent megtett, hogy olyannyira ostobának látszódjék, amennyire csak tud. Igaz profi, mert ez olyan könnyedén sikerült neki, mintha mindig ezt csinálná! Kérdését, hogy a technikai fejlődés elősegíti-e majd a kommunikációt a túlvilággal, még a német prof. is megütődve utasította vissza. Szép! De a legszebb mégis az volt, amikor a derék pszichológus, akit a „hivatalos tudomány” (pfuj, pfuj! Apage Satanas!) képviseletében kényszerítettek a kamerák elé, folyamatosan bocsánatot kért, amiért ő mindezt nem hiszi el. S a csúcsra akkor ért, amikor kicsúszott a száján: ő itt az „advocatus diaboli” (az ördög ügyvédje). Médiumgéniuszaink így szép lassan elérik, hogy a tudomány a gonosz képviselője legyen, szemben a népboldogító fekete mágiával. S miközben a tudós, akinek hozzáértését évtizedek óta nyilvános szakmai közvélemény ellenőrzi, szabadkozásra kényszerül, elég, ha valaki kiírja, hogy ő az Aszklépiosz Központ munkatársa, s máris dugják a mikrofont az orra alá. Nem baj, ha összevissza beszél, a nép veszi, mint a cukrot. A műsorvezető meg sütkérezhet a tolerancia fényében: ő itt aztán minden véleménynek teret adott.

Amúgy tanulságos műsor volt. A képhibás túlvilági pasi irgalmatlan közhelyeket üzent „ideátra”. Ezért a semmitmondásért kár volt a szalagot pazarolni. Úgy látszik, „ott” sem lesz okosabb senki. Mindig is gondoltam: nem érdemes meghalni.

Kisbali László
Hermes Trismegistos Intézet
Magia Naturalis Osztály

Nincs semmi újság


„Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia. (1827–1848)

Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.

A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön, megfésülködött.

Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.

Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.

Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.

Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.

Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.

Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.

Klórozzák. (…)

Hát mi újság még, érdeklődött a fiatalasszony.

Nincs semmi különös, mondták neki.

Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.

– Nem fog maga megázni? – kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos.

Nem számít, mondta Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt.

Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike.

Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné.

Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.

Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbot-készítő kisiparos.

Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.

– Hát meséljenek már valamit! – nézett rájuk a föltámadott.

– Mit meséljünk? – mondta az öreg nénike. – Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.

– Nem történt a szabadságharc óta semmi?

– Mindig történik valami – legyintett a kisiparos. De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.

– Ez van! – tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált autójához.

Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.

– A viszontlátásra – mondta, és leereszkedett a gödörbe.

A horgászbot-készítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.

– Minden jót! – szólt le a fiatalasszonynak.

– Mi történt? – kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. – Csak nem mászott vissza a sírba?

– De visszamászott – csóválta a fejét a nénike. Pedig milyen jól eldiskuráltunk.”

???

• Ki beszél?