Skip to main content

Nogea badavar

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


(Nogea badavar – héber kifejezés, jelentése: „érdekelt.” Aki elfogult egy perben akár anyagi indokból, akár családi kapcsolat, akár szeretet vagy gyűlölet miatt, az a perben érdekeltnek tekintendő, és ezért nem alkalmas a tanúskodásra. Ugyancsak nem lehet bíró sem az, akivel szemben alapos gyanú merül fel, hogy valami indokból nogea badavar.)

Jóm Kippur ünnepe a Tóra parancsa: a hetedik hónap 10. napján legyen az engesztelés napja. Mivel nincs kötve történelmi eseményhez, még jobban kidomborodik vallási jellege. Ez az a nap, amikor az élet és a halál könyve nyitva áll Isten előtt, és ítélete megpecsételésének félelme hatja át a gyarló halandót.

Erev Jóm Kippurkor mindenkinek bocsánatot kell kérnie embertársaitól még akkor is, ha nem emlékszik rá, hogy megbántotta volna. S persze annál inkább, ha tudatában van annak, hogy megsértette. A ki nem engesztelődés súlyos bűn, jámbor ember nem őriz meg szívében sem haragot, sem gyűlölséget. Nem keverendő ez össze a keresztényi gyónással, nem Isten feloldozását kell kérni bűneinkért, hanem egymásét.

Az idén Jóm Kippur ünnepe szeptember 29-re esett. A helyhatósági választások előtti napra, a kampánycsendre. Kiváló alkalom, hogy ki-ki számot vessen az elmúlt időszakkal, önmaga cselekedeteivel, nézeteivel, terveivel.

Mint városunk helyhatósági testületének egyik képviselőjelöltje magam is számot voltam kénytelen vetni magammal, vajon nem található-e kivetnivaló a múltamban, gonosz szándék az elképzeléseimben.

A választások második fordulója végeztével a városházán hirdettek eredményt. Könnyűnek találtattam, de a liberális ellenzék azért nélkülem is elsöprő győzelmet aratott.

Hazafelé tartva a sötét utcán egy középkorú asszony lépett elém. Gúnyos félmosollyal gratulált a vereségemhez, majd hozzátette: nem gondolhattam komolyan, hogy ebben a rendes, keresztény magyar városban egy ilyen mocskos zsidót fognak képviselőül választani.

És akkor megtettem azt, amit nem lett volna szabad, pedig soha senkit nem voltam képes eddig megütni. Nem fogom elfelejteni.

De most bocsánatot kérek az asszonytól a pofonért. Nem azért, mert elcsattant: ott, akkor talán az volt a megfelelő válasz. Azért kérem a bocsánatát, mert ezt a pofont nem neki kellett volna kapnia.

Huszonhat éve élem a hol némán, hol hangosabban – mostanában igencsak harsányan – gyűlölt vagy megvetett (vallási? etnikai?) kisebbség életét, huszonhat éve nap mint nap szembesülök azzal, hogy nem magamért, hanem származásomért ítélnek meg, huszonhat éve nem tudok mit válaszolni a kirekesztésre és a megalázó jóindulatra („de te persze más vagy”), és huszonhat éve próbálok észérvekkel válaszolni arra, amire nem lehet. Huszonhat éve a legváratlanabb helyzetekben kerül elő kisebbségi létem: a sajátomként szeretett erdélyi fiaim és lányaim megriadva elhúzódnak egy pillanatra (kisebbség a kisebbségtől), gyermekkori barátságok bomlottak fel, szerelmek szakadtak meg. A tanítóképző főiskolán, ahová jártam, valóban „frakcióztunk” is néhányan: összeterelt bennünket a kirekesztettség, a megvetés. Ugyanazon a főiskolán, évekkel később pedig újra, pedig hát az már a magasan kvalifikált emberek tanfolyama, de még itt is. És én még mindig nem tudok erre mit mondani.

Bocsánatot kérek tehát a szentendrei asszonytól: az indulatom ettől az utolsó csepptől robbant ki. A pofont a volt gyermekkori barátok, az eltaszító szerelmek, a megvető évfolyamtársak, a zsinagóga előtt biciklilánccal váró suhancok, a szájukat gúnyosan elhúzó, hátam mögött összesúgó tantestületi kollégák, vélt hűvös intelligenciájuk teljes tudatában tetszelgő tanfolyamtársak kellett volna kapják.

Egyvalamire azonban jó volt ez az incidens. Hogy megértsem: elég volt. A családomért, a kislányomért, a barátaimért, magamért – soha többé nem fog összeszorulni a gyomrom a visszafojtott, ki nem mondott válaszoktól. Soha többé nem fogok diszkréten elsomfordálni a várható összeütközések elől. Soha többé nem fogom súgni a hovatartozásomat és soha többé nem fogok bizonytalan szorongást érezni gyakorolható emberi jogaim okán.

A bocsánatkéréssel tiszta lappal indulok. Nem őrzök sem haragot, sem gyűlölséget. De soha többé nem vagyok hajlandó félni.

(a nem félés jegyében)




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon