Skip to main content

[Olvasói levél és szerkesztőségi válasz]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Upor Péter: A 93/479/90. számú ügyirat (Beszélő, 21. szám)


Tisztelt Szerkesztőség!

Érdeklődéssel olvastam lapjuk 1991. május 25-i számában a 73 479/90. számú ügyirat című írást.

Nagyon jó érzés, hogy helyet adtak lapjukban a több százezer volt politikai üldözött közül egy sorsportrénak, ami valóban különleges fordulatokkal, sorscsapásokkal bővelkedik. Sajnos ennél sokkal tragikusabb emberi sorsok tízezrei rajzolódnak ki a hivatalhoz érkezett kárpótlási igényekből. Nehéz nap mint nap olvasni őket, s egyben a tudatában élni, hogy igazán az ő sorsukon segíteni már nem lehet, ami ügyükben történhet – anyagi vonatkozásban is – legfeljebb az utólagos emberi szolidaritás jele lehet.

Tóth Benedek sorsa és ügye is nem kevés vívódást okozott azoknak, akik a jogszabályokat és a méltányosságot együtt mérlegelve – egyáltalán nem megfellebbezhetetlen verdiktként – a cikk befejező soraiként leírt állásfoglalást a sérelmét szenvedett igénylőnek küldték.

A szerkesztés és a tálalás így valóban hatásos. Sőt mi több, pontos is. Egy hiányérzete támad legalábbis néhány olvasónak: hogy vajon a befejező sorokként idézett állásfoglalás dolgában is oly tüzetes volt-e a tájékozódás, mint az előző sorokban. Erre a magunk részéről nem találtunk meggyőző magyarázatot. Azon kívül, hogy az –up– név alatt író honfitársunk a jelek szerint nem tartotta fontosnak, hogy az ihletet adó állásfoglalás dolgában nálunk is tájékozódjék. Erről – őt idézve – nekünk is annyi a véleményünk, hogy: „No comment.”

Dr. Tütős Sándor
Kárpótlási Hivatal elnöke

Tisztelt Elnök Úr!

Leveléből számomra kiderült, hogy Tóth Benedeknek miért kellett fél évig várnia a Kárpótlási Hivatal válaszára. Ön azt írja: Tóth Benedek sorsa és ügye nem kevés vívódást okozott… Azonban még mindig nem derült ki, hogy erről a vívódásról a hivatal miért csak egy hétsoros semmitmondó levélben tájékoztatta az érintettet.

Sajnos, leveléből azt sem tudhatjuk meg, hogy miért döntöttek úgy. Abban a reményben, hogy döntésük valóban nem megfellebbezhetetlen verdikt, tisztelettel egy honfitársa:


Upor Péter




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon