Skip to main content

[Olvasói levél]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Eörsi László: Egy felkelő kálváriája (Beszélő, 1991. 18. szám)


Az Önök munkatársa a 21. számban újabb alaptalan vádakkal illette meg szövetségünket, ezért a következőket hozzuk végső helyreigazításként a Beszélő tudomására:

1. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége – mint nevéből is kitűnik – csakis a politikai foglyok, meghurcoltak, tehát a kommunista rendszer áldozatainak érdekvédelmével foglalkozik. Mindazok, akik az 1945–63 közötti évek nemzeti ellenállásában áldozatok, meghurcoltak voltak, Szövetségünk teljes jogú tagjai lehetnek, feltétel csupán az, hogy politikai és erkölcsi feddhetetlenségüket igazolják.

2. Ne vesse Ön, kedves Eörsi László a mi szövetségünk szemére, hogy az 1963 utáni ügyekben nem tudunk eljárni, hiszen mi is tudjuk, hogy az ez utáni években több mint 2000 politikai elítélt sínylődött Kádár János börtöneiben.

Az 1962 utáni évek politikai perei véletlenül elkerülték a törvényhozók figyelmét. Az 1990. évi XXVI. és az 1989. évi XXXVI. törvény, melyet a magyar Országgyűlés törvénybe iktatott, ugyanis nem teszi lehetővé, hogy az 1963 utáni politikai elítéltek rehabilitációt nyerjenek. Jelenleg a bíróságok e törvény alapján nem is adják ki a rehabilitációhoz szükséges semmisségi határozatokat. Tehát nem az MPFSZ bűnös abban, hogy Vizi Imre 8 börtönbüntetése közül az egyik politikai indíttatású volt. (Székesfehérvári Megyei Bíróság Bf. 374/1975/3. sz. „Folytatólagosan nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette miatt 1 év hat hónapi” börtönbüntetést szenvedett.) A törvény alapján nem kaphatja meg a ma már nevetségesnek tűnő 500 + 250 Ft/hó nyugdíj-kiegészítést, összesen havi 750 Ft-ot.

Vizi Imrét nem az MPFSZ zárja ki az anyagi rehabilitációból, hanem a T. Ház által megalkotott törvény.

Nagyon örülne szövetségünk, ha Ön ugyanolyan vehemenciával küzdene a még élő több mint 100 000 bebörtönzött állampolgár tisztességes anyagi kárpótlásáért, mint ahányszor tollat ragadott Vizi Imre 8 börtönbüntetése miatt az MPFSZ rágalmazására.

Az SZDSZ Jogvédő Szolgálatának ezúton felajánljuk az MPFSZ Etikai Bizottságának birtokában lévő Vizi Imrére vonatkozó iratokat, és kérjük, döntsék el a további 7 bírósági ítéletet (lopás, orgazdaság, súlyos testi sértés stb.) közül melyik politikai, melyik közbűntényes.

Visszatérve a törvényhozói munkához. Mintha késlekedne a 300, bitófán kivégzett 1956-os mártír árváinak, özvegyeinek megígért kártérítés. Egy szó sem hallik az 1945 és 1956 közötti sokezer kivégzett, agyonvert és megkínzott rehabilitálásáról, egy pisszenést sem hallunk az 1963 utáni 2000 politikai elítélt ügyének rendezésére.

Talán ez a több ezer politikai ügyből meghurcolt, tönkretett, bebörtönzött és meggyilkolt bajtársunk ügyében is lehetne néhány szót ejteni a Beszélő hasábjain és esetleg a magyar törvényhozásban is.

A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Elnöksége nevében:




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon