Duray Miklós

Nyomtatóbarát változat

Valószínűleg 2001 júniusában olyan törvényt fogad el az Országgyűlés, amilyen még soha sem volt a magyar jogrendben, és amihez csak hasonló – de nagyon távolról hasonlító – létezik néhány más államban. A különböző idegen állampolgárságú magyarok készülő magyarországi jogi kodifikálását egymás között státustörvénynek nevezzük, de hivatalosan „a szomszédos államokban élő magyarokról” szóló törvény nevet viseli.

Lássuk, miért kapta a készülő törvény a műhelymunka során a státustörvény elnevezést? Amikor a Szlovákiával és a Romániával kötendő alapszerződések tárgyalása folyt 1995-ben, és előrelátható volt, hogy végrehajtásukra aligha lehet rákényszeríteni Szlovákia és Románia kormányát (a végrehajtás számonkérését csak elméleti lehetőségként tartalmazzák ezek az alapszerződések), az ún. magyar–magyar kapcsolatok akkor még nem hivatalos, nem kormányzati keretben kialakuló elképzelése új irányt vett – meg kell teremteni az alapszerződéseket kiegészítő és várható negatív hatásukat ellensúlyozó jogi normát. Ennek következményeként is fogalmaztuk meg azt az igényt, amely szlogenként felkerült a pólókra: magyar vagyok, nem turista. Azaz szűnjön meg az az állapot, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárságával nem rendelkező magyar, főleg a trianoni határokon túli szülőföldjén élő magyar ugyanolyan (sőt eljárásilag még mostohább) bánásmódban részesüljön Magyarországon, mint egy bárhonnan jött idegen vagy akár egy magyargyűlölő külföldi. A maival rokonítható elképzelést már 1996-ban megfogalmaztuk: meg kell határozni a külföldi magyarok jogállását Magyarországon. A jogállás latin eredetű kifejezéssel státust jelent.

Egy nemzet külföldön, más állampolgárként élő részeiről különböző államokban léteznek jogi előírások. Horvátországban, Szlovákiában, Németországban és a volt gyarmatbirodalmak anyaországaiban is kezelik ezt a kérdést. A kérdés kezelésének az óhaja és megvalósítása tehát nem példátlan, talán csak a magyarság XX. századi sorsa az. Éppen ez utóbbi tény miatt nem egyszerű üggyel állunk szemben. Ha más miatt nem, de amiatt biztosan, hogy a mögöttünk lévő évszázadban több ízben is válhattak magyarok külföldivé akaratuk ellenére úgy, hogy átlépte őket az államhatár, vagy a politikai változások miatt és az erőszak elől kellett menekülniük.

Éppen a magyarság helyzetének a XX. században kialakult szerencsétlen sajátossága, minden ellenvetést vagy magyarázatot fölülmúlva, elégséges ok egy ilyen törvény meghozatalára. Nyilvánvaló, hogy a nemzetnek ez a sajátos helyzete arra is elégséges okot szolgáltat, hogy a Magyarországgal szomszédos országoknak a magyarellenességgel kívülről vagy bévülről motivált politikai köreiből már a törvényjavaslat is elutasítást, bírálatot vagy fenntartásokat váltson ki. Hiszen a magyarság megsegítésére alakult magyarországi közalapítványok és szervezetek is, a szomszédos államok hírszerzői tevékenységének figyelmében állnak. Az Illyés Közalapítványt például a szlovákiai katonai hírszerzés is megfigyeli. De az 1996 júliusában megrendezett első magyar–magyar csúcstalálkozó teljes, szó szerinti hanganyagát is megszerezték a szomszédos országok kémszervezetei. A magyar diplomácia, a magyar politikusok ugyan tájékoztathatják és tájékoztatják is a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tevékenységéről és a készülő törvényről a szomszédos országok diplomatáit, politikusait, azok mégis negatívan fognak viszonyulni mindehhez, ha az ilyen megnyilvánulásuk belpolitikai haszonnal járhat.

A szomszéd országok politikai köreiből (sőt a hivatalban lévő vagy exminiszterelnökeitől) elhangzott harcos vagy mérsékelt vélemények már most értékelhetők és értelmezhetők. Az elutasító, a fenntartásokat kifejező vagy dühödt megnyilvánulások egy része abból ered, hogy évtizedeken keresztül – a második világháborútól számítva negyvenöt éven át – elszoktak attól, hogy Magyarországon kormányszinten nyilatkoztassák ki a különböző államokban élő magyar nemzetrészek összetartozását, illetve ahhoz voltak hozzászokva, hogy ha ennek a csíráját észlelték, a proletár internacionalizmus és a kizárólagos belügyek doktrínája szellemében könnyen elfojthatták. És attól is elszoktak, hogy a különböző államokban élő magyarok túlnyomó többsége a magyar-magyar összetartozással nyíltan, természetesen és közösségi keretek között egyetért. Az ellenvélemények másik csoportja már komolyabb okokra vezethető vissza. A Magyarországgal szomszédos államok némelyike az etnokratikus nemzetállam korszakát éli, vagy ilyen hagyományokkal viaskodik. Emellett tény, hogy mindegyik szomszédos államban, a számbeli többségben élő nemzet tagjainak egy jelentős része, közösségként is, az ott élő magyarok rovására jutott többletjavakhoz a magyar adófizetők kárára, vagy úgy általában a magyarok számlájára azáltal, hogy szervezetten kiszorították a magyarokat a közéletből, gazdasági életből, a hatalomból és mindenből. Ez folyik mintegy nyolcvan éve. A státustörvény teremtene először lehetőséget arra, hogy egy csöppnyi kárpótláshoz jussanak ezek a szerencsétlen, kisemmizett magyar tömegek, mintegy hárommilliónyi, önhibáján kívül külföldivé vált magyar. A törvényadta lehetőségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, mintsem más. A veszteségek pótlására ugyanis Magyarország 2001. évi teljes költségvetésének a tízszerese sem lenne elegendő, nem az egy százaléka, amibe kerül majd a státustörvény végrehajtása. Etnobizniszről beszélni ilyen körülmények között kimondottan nevetséges. Viszont mindazok, akik a magyarok rovására nyerészkedtek és nyerészkednek a szomszédos államokban, a státustörvény hallatán attól kezdtek félni, hogy hatására esetleg az anyagi vagy etnikai jellegű térhódítási lehetőségük mérséklődik. Netán a törvény hatására a még nem teljesen asszimiláltak ismét visszamagyarosodhatnak. Ennek a lehetőségét nem is kevesen rémképként élik meg a Magyarországgal szomszédos országokban. Egy ilyen háttérrel arra hivatkozni a törvénytervezettel szemben, hogy figyelembe kell venni a szomszédos államok érzékenységét, az ott élő magyarok számára szintén érzelmeket sértő megjegyzés.

Mint említettük, a törvény szükségességét a magyar nemzet Trianon után kialakult sajátos helyzete magyarázza a legegyértelműbben. Ezért logikus, hogy az eredeti elképzelés, miszerint szülessen törvény a külföldi magyarok magyarországi jogállásáról, fokozatosan módosult. Egyrészt kedvezménytörvénnyé szelídült, ami nemzetközileg könnyebben értelmezhető. Másrészt gazdagodott a szülőföldön is igényelhető támogatások elemével. A törvénytervezetben foglalt elképzelés szerint a szülőföldi támogatás felülmúlja a Magyarországon élvezhető kedvezményeket és jogosultságokat. Szövegszerűen azonban az utóbbival többet foglalkozik a tervezet, mint a szülőföldön igényelhető támogatásokkal. A szülőföldi támogatások működtetéséről szóló alacsonyabb rendű jogszabályok kidolgozásánál majd azt kell figyelembe venni, hogy a támogatás felhasználási módja ne ütközzön az adott ország törvényeibe, illetve elkerülhető legyen, hogy az adott ország törvényhozása vagy végrehajtó hatalma csapdát állítson a támogatottak elé. Ennek érdekében akár menet közben is módosítani kell majd a végrehajtási utasításokat.

A tervezet legvitatottabb és legtöbb változáson átesett része a törvény személyi hatályára vonatkozó meghatározás. Az eredeti elképzelés szerint a státustörvény mindenkire vonatkozott volna, aki magyarnak vallja magát, nem él Magyarországon, és nincs magyar állampolgársága. A személyi hatállyal kapcsolatos első változás 2000 tavaszán következett be. Eszerint a volt emigrációra, azaz a nyugati magyarokra nem vonatkozna a törvény. Ez logikus módosulása volt a jogalanyok körének, hiszen azok, akik Magyarországról emigráltak, visszaszerezhetik a magyar állampolgárságot, illetve az ’56-osok azt törvényileg soha nem vesztették el. Eszerint a törvény jogalanyaivá a Trianonban, illetve az 1947-es párizsi békeszerződés által elszakított magyarok, azok leszármazottai és családtagjai válhattak volna. Ez azt jelentette volna, hogy mindazok, akik a szülőföldjükkel, illetve lakóhelyükkel együtt váltak külföldivé, a törvény hatálya alá tartoztak volna. Némi érzelmi aláfestéssel ezt úgy határozhatnánk meg, hogy azok a magyarok, akiket a nemzetközi jog megfosztott a hazájuktól, a törvény következtében az egyéb külföldiekhez képest kevésbé lennének idegenek Magyarországon. Azaz az 1920-ban és 1947-ben a békeszerződések által egy csapásra kialakult jogi idegenség magyar és magyar között, a törvény következtében mérséklődne.

A törvénytervezetnek a parlamentben beterjesztett szövege ugyan tartalmazza ezt az eredeti szándékot, de mivel 1992-től számítva megváltozott a Magyarországgal szomszédos államok területi státusa, ezért az 1920-as és az 1947-es állapot szerinti szomszédos állam a törvényjavaslat beterjesztésének idején már nem létezett. Ezért a volt Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia egész területén erőszakkal széttelepített vagy különböző kényszerek hatására széttelepült magyarokra nem terjed ki a törvény hatálya. Így a Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Csehország, a balti államok stb. területére került magyarokra nem fog vonatkozni a törvény. Az ezeken a területeken élő magyarok száma kb. 60 ezerre tehető, közülük mintegy harmincezren élnek Csehországban. Kiszorulnak a törvény hatálya alól a szomszédos országokból emigrált magyarok, és a Jugoszláviából elmenekült magyar tömegek is. Ezek száma mintegy 200 ezerre tehető. E két csoportnak nincs esélye a magyar állampolgárság visszaszerzésére sem, mert elődeiknek 1920-ban le kellett mondaniuk róla, hacsak a magyar Országgyűlés nem kap észbe, és nem módosítja gyorsan az állampolgárságról szóló törvényt.

A törvénytervezetnek tehát a személyi hatályra vonatkozó része bírálható leginkább. Ezen túlmenően egyelőre nem lehet felelősségteljesen meghatározni, hogy mi lesz a törvény gyenge pontja. Annyit azonban tudunk, hogy az eddigi helyzethez képest két nagy előnyt jelent a törvény. Törvénybe foglalja az eddigi támogatások rendszerét. A jelenleg külön-külön és összehangolatlanul működő közalapítványok és támogatások ezután áttekinthetőbbek lesznek. A másik előnye, hogy egyáltalán megszületik a magyar jogtörténet első törvénye az államhatárokkal elválasztott nemzetrészekről – nyolcvankét évvel Trianon után. Hatálybalépését követően fog kiderülni, hogy mit kell a jövőben módosítani benne. Reméljük, lesz elegendő politikai akarat és szolidaritásérzés a magyar Országgyűlés padsoraiban helyet foglaló képviselőkben, hogy nemcsak megszavazzák ezt az első ilyen törvényt, de ha kell, majd javítják is.

• Játéktér