Skip to main content

Széll Jenő (1912–1994)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Divatjamúlt magyar férfiútól búcsúzunk. Ahhoz az egykor kommunista értelmiségi csoporthoz tartozott, amely a harmincas évek legelején fordult szembe a Horthy-rendszerrel, és az ötvenes évek első felében a Rákosi-rendszerrel. Olyan embertől, aki gyűlölt minden diktatúrát, és aki megjárta a diktatúrák börtöneit. Olyan embertől, aki „a kommunisták által meggyötört kommunisták tragédiáját” valóban erkölcsi és politikai skizofréniaként élte meg, és akinek „érzelgős ömlengését” a rendszerváltozás előestéjén egyes szerzők „már megunták”, mások pedig legszívesebben kitörölnék a magyar történelem lapjairól.

Széll Jenő 1912. június 13-án született Budapesten, bár apai ágon alföldi, elszegényedett református kisnemes. Ifjúkorának gondolkodásbeli és magatartásbeli fordulatát a Bartók körül zajló viták váltották ki: „Én a fiatalság lázadása következtében mellé álltam, megismertem, és amikor a mozgalomba kerültem, akkor ez már egészen természetes volt” – mondotta az Oral History Archivum számára készített interjújában.

A nagy gazdasági világválság idején Sallai és Fürst kivégzése az akkor már egyetemista Széllt és barátait az illegális kommunista pártba vitte. Az egyetemi akciók törvényszerűen vezettek a lebukáshoz, és így a börtönbe. Széll, mint annyian, leginkább itt ismerkedett meg „a” párttal. Börtönévei után Franciaországban és Ausztriában talált menedéket. A harmincas évek végén azonban hazatért, kitanulta a textilvegyészetet, Pápán dolgozott, és természetesen ismét kapcsolatba került az illegális mozgalommal.

1945 után pártalkalmazott, majd pályájának csúcsán bukaresti követ, aki – mint erről már okmányok tanúskodnak – minden igyekezetével azon van, hogy kapcsolatba kerüljön az erdélyi magyarság képviselőivel. Nem csoda, hogy nacionalizmus vádjával leváltják, és vezeklésül rábízzák a Népművészeti Intézet megszervezését. Ez életének fénykora, amikor otthont és szervezeti keretet teremt a magyar népzenének és a társművészeteknek, egzisztenciát biztosít háttérbe szorított íróknak, költőknek és „egyéb komédiásoknak”.

Mint megannyi elvbarátjánál, nála is Nagy Imre 1953-as programja segítette elő, hogy felismerje: nem csupán túlkapásokról, egyes hibás intézkedésekről, tévedésekről van szó, hanem egy bűnös rendszer cinikus gaztetteiről is.

A damaszkuszi utat végigjárta: vállalta az értelmiségiek nevezetes memorandumának aláírását 1955-ben, aktívan küzdött a törvénytelenségek jóvátételéért, és a forradalom kitörése után régi barátjával, Szilágyi Józseffel először Nagy Imre titkárságán dolgozott, majd kinevezése után a Szabad Kossuth Rádió kormánybiztosaként.

Csak jóval Nagy Imre kivégzése után, 1959 februárjában tartóztatták le, szinte utolsóként. Addig a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom elnevezésű, értelmiségieket tömörítő csoport tevékenységében vett részt – noha tudatában volt annak, hogy a restaurálódott diktatúra és a megszállás körülményei között nincs reális lehetőség az ellenállásra. Amikor a Mérei-perben öt évi börtönnel sújtotta a hírhedt Vida-tanács, a büntetés nem is annyira „cselekvőségének” szólt, mint inkább jelezte az egykor volt kommunista és baloldali értelmiségieknek, hogy a megtorlásnak nincsen vége. Az ítélet Széll – a vizsgálati időszakban tanúsított – intranzigens magatartását sújtotta: nem volt hajlandó bűnösségét elismerni.

Szerencsém a bajban úgy hozta, hogy vádlott-társam, akivel azonban csak a per során ismerkedtem meg, az ítélet után első cellatársam lett. Nehéz visszaidézni, hogy mi mindenre tanított – a lelki erő visszanyerésének módszerétől a börtönélet gyakorlatáig; hogy a kisfogház monotóniáját értelmet adó renddé lehet és kell változtatni, hogy a zárkát nem a smasszerek kedvéért kell felmosni, hogy az értelmetlennek látszó munkát a magunk érdekében kell elvégezni… Széll – mint ezt rabtársainak százai tanúsítják – rendíthetetlen jó kedélyével, végeérhetetlen viccmesélési talentumával börtönben és szabadon a reményt testesítette meg.

Szabadulása után természetesen munkanélküli volt, németből és franciából fordított (Böll: Magukra maradtak című regényén még a nevét sem engedték feltüntetni). Rövid ideig a Könyvvilág szerkesztője, ám erejének teljében, hatvanadik születésnapján azonnal nyugdíjazták.

A forradalom 30. évfordulóján fiatalos lelkesedéssel vett részt az 1956-tal foglalkozó első tudományos igényű tanácskozáson. Előadásában, s ez – akkor még és már – újszerű volt, megállapította, hogy „a forradalom az újabb kori magyar történelemnek nem múló epizódja volt, hanem európai perspektívában is korszakalkotó eseménye”. Előadását a mindannyiunkat feszítő szónoki kérdéssel zárta: „Miféle barbár istenség rítusa diktálja még ma is, hogy Nagy Imre teste, akárcsak a forradalom többi kivégzett mártírjának teste, távol a temetőtől, ismeretlen, eltitkolt helyen porladjon?” Alig három esztendővel később – mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja – részt vett az 1989. június 16-i gyászszertartás előkészítésében. Széll Jenőt 1994. január 27-én, délelőtt fél 12 órakor kísérjük utolsó útjára a Kerepesi temetőben.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon