Skip to main content

Tejfoggal kőbe…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kalmár jön, Őry marad


Egy hajszálon múlt, hogy a Liga nem esett szét, és a két rivális, Őry Csaba és Kalmár Béla ma nem különböző Liga-konföderációk vezetőjeként tárgyal egymással.

Januári fagy

Időzített bombaként ketyegett a januárban, a földcsuszamlásszerű III. küldöttgyűlésen megválasztott vezetőség alatt, hogy néhány tisztségviselőt nem kellő szavazati aránnyal választottak meg. A Liga Tanács e tagjai voltak az úgynevezett „illegitim” vezetők. Ehhez hozzájárult, hogy az alapszabály szinte végrehajthatatlanul bonyolultan határozta meg a Liga testületeinek összetételét. A Liga Tanács fele-fele arányban választott, illetve a legtöbb tag után fizető szervezetek úgynevezett delegált képviselőiből állt, de hogy ki fizet a legtöbb tag után, azt már csak a magyar pénzkezelési és -átutalási viszonyok miatt sem lehetett teljes bizonyossággal megállapítani. Az állandósuló legitimitási és mandátumviták éppen a tb-választási kampány kellős közepén tépázták meg a Ligát. Ekkor a Liga Tanács úgy döntött: ezeket a problémákat jegelik a választások utánig.

A társadalombiztosítási választások után sem olvadt fel a fagy. A választási eredmények aláásták a Liga önképét. Le kellett mondani arról az – eredeti elképzelések szerint az egész szakszervezeti mozgalmat átstrukturáló – igényről, amely hosszú ideig a Ligát lelkes mozgalmárrá tette. A januári küldöttgyűlésen is amiatt bírálták sokan a vezetést, mert választási párt módjára működött, és csak a nagypolitikára figyelt. A tisztségviselő-váltásban, amelyet a megerősödött szövetségek kényszerítettek ki, ez az alulról felvetődő vélemény tükröződött (Beszélő, 1993. 5. szám). A mostani, rendkívüli küldöttgyűlésen is hallhattuk: a küldöttek mind szigorúbb munkáltatói intézkedésekkel számolhatnak – többen egyenesen a munkaügyi bíróságról futottak be Verőcére. Számukra a szakszervezeti felelősségvállalás sohasem a nagypolitizálást jelentette.

Kalmár jön

Mivel januárban, Őry Csaba győzelmét látva, a régi vezetők önként kivonultak a vezetésből, Őry megpróbálta integrálni őket. Az elnökké választott Őry, némiképp magára vonva támogatói neheztelését, látványosan elnöki-tanácsadónak kérte fel Kalmár Bélát. Kalmár már akkor ott volt az elnökjelöltek között, de visszalépett Horn Gábor javára. (Most, a verőcei ülésen sem Horn Gábor, sem Forgács Pál egykori Liga-elnök nem volt jelen.) Az elnöki tanácsadó fokozatosan bekapcsolódott a gyakorlati munkába, részt vállalt a szakszervezeti kampányban és a szakértői tevékenységben. De igazából csak akkor nyílt számára tér, amikor csapata, amely főleg megyei szövetségekből és a pedagógusokból állt, egy júniusi testületi ülésen kiverekedte a rendkívüli küldöttgyűlés összehívását.

Néhány hétre rá „a munkavállalók közös jelöltjeként” Őry a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet genfi konferenciáján vett részt, itthon pedig megkezdődött a sajtóháború. „Kalmár jön, Őry megy?” – tette fel egy cikke címében a talányos kérdést a Népszava. Ekkor úgy látszott, még Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke is bekapcsolódik a belharcba – nemhiába volt Kalmár a Liga mellett az ő tanácsadója is.

Kik a puccsisták?

A rendkívüli küldöttgyűlés első óráiban a megcsontosodott táborok között kemény taktikai összecsapásokra került sor. Felborzolta a kedélyeket, hogy a Népszabadság aznapi cikke „puccsistáknak” kiáltotta ki Kalmárékat. Ugyanakkor sokan a januári Őry-választást tekintették „puccsnak”. Vérre menő vita bontakozott ki ügyrendi kérdéseken, így a belharcokban tájékozatlanabb küldöttek nem értették, miért támad rájuk az egyik vagy a másik tábor, valahányszor jó szándékú javaslatokkal álltak elő. A napirendi vitában Őry csapata ért el gyors sikert: elfogadtatta, hogy a küldöttgyűlés csak az „illegitim” tisztségviselőket választja újra, ami egyet jelentett Őry megerősítésével.

De ez az eredmény tiszavirág-életűnek bizonyult, a másik tábor ellentámadásba ment át. Követelték az elnök lemondását, de Őry nem mondott le, bár többször „felajánlotta mandátumát a küldöttgyűlésnek”, egyszerre jelezve hajthatatlanságát a saját tábora felé, illetve kompromisszumkészségét az őt leváltani kívánó küldöttek előtt. A róka fogta csuka helyzeten a Kalmár-csapat akkor tudott felülkerekedni, amikor Őry Csaba elnöki beszámolóját egy szavazat híján a küldöttgyűlés nem fogadta el. Kalmár jól szervezte meg táborát, és ennek a munkának a gyümölcse éjszakára beérni látszott. Tovább csökkentette Őry esélyeit, hogy a Liga alapszabályát értelmező jogászi érvelés az általános tisztújítás mellett tette le a voksot. Ekkor az Őry-tábor egy része azt a taktikát fontolgatta, hogy kivonul, így lehetetlenné teszi az érvényes szavazást.

Fordul a kocka

Éjszakára úgy látszott, hogy Őry veszít a két nagyjából azonos támogatottságú tábor küzdelmében. Világossá vált, hogy ha nincs személyi megoldás, a Liga könnyen széteshet. A kiábrándult küldöttek öt éve folytatott szakszervezeti harcaik megcsúfolását látták a kialakult patthelyzetben. Ezekhez a terméketlen vitákhoz már nem adjuk a nevünket – ebben mindkét tábor közkatonái egyetértettek.

Míg Őry és Kalmár megpróbálkozott a kiegyezéssel, többen azt vetették fel, hogy harmadik személyt kell találni. Soós Gábor és Pétervári András alelnökök neve került szóba. De ezekről a javaslatokról is kiderült, hogy céljuk nem más, mint hogy megosszák a másik fél szavazótáborát.

Másnap a küldöttek már nem fogadták el a különalkukat. Ugyanúgy elvetették az Őry javasolta elnök-főtitkári rendszert, mint a Kalmár javasolta társelnökséget. Választani kellett, és végül Őry 54,9, Kalmár 40,6, Pétervári 3,9 százalékot szerzett a titkos szavazáson. Kalmár Bélát alelnöknek választották, mert a fő kérdés eldőlte után a két tábornak ki kellett egyeznie egymással. A régi alelnökök közül Hadházy Ágnes és Pétervári András újra megkapta a bizalmat, negyediknek pedig Gaskó István, a Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezetének elnöke vált Liga-alelnökké, jórészt annak köszönhetően, hogy szakszervezete 21 százalékos eredményt ért el az üzemitanács-választásokon.

A személyi kérdések rendezése után a küldöttgyűlés egységesen utasította el a pótköltségvetést, ami a kiadott állásfoglalás szerint a terheket úgy hárítja a munkavállalókra, hogy feladja inflációellenes és gazdaságélénkítő programját. Mindezt vasárnap sajtótájékoztatón mondta el Őry Csaba elnök és az alelnöktársak körében helyet foglaló Kalmár Béla. A tökéletes összhangba némi mellékzönge vegyült, amikor Kalmár kijelentette, hogy az újraválasztott – immár nem delegált – Liga Tanácsban az ő támogatói vannak többségben. De e támogatók között nemcsak belharcostársai találhatók meg, hanem azok is, akik a Liga szétesésének megakadályozása érdekében álltak mögé. Mert a küldöttgyűlésen a józanabb álláspontot megfogalmazók győzedelmeskedtek. Azok, akik továbbra is bíznak az alulról szerveződő, független szakszervezetekben.






























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon