Skip to main content

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Engedje meg, hogy az ön által szerkesztett, általam nagyrabecsült BESZELŐ 1991. június 15-i számában „Igazodj” címmel írt cikkre - amelyben én személy szerint mint a Fővárosi Közgyűlés Egészségügyi és Sportbizottság SZDSZ-es elnöke több ízben megszólíttattam – röviden reflektáljak.

Összefoglalva: az írás azzal vádol, hogy mint SZDSZ-es bizottsági elnök hogy terjeszthettem a Fővárosi Közgyűlés elé azt a megjelent határozati javaslatot, amiben egyes fővárosi kórházak nevüket kívánták megváltoztatni.

Szeretném az Ön és a BESZÉLŐ olvasóinak a tudomására hozni, hogy a fővárosi kórházak orvos-igazgatói levélben keresték meg az Egészségügyi és Sportbizottságot, amelyben bejelentették igényüket kórházuk nevének megváltoztatására. Mivel nem kívántunk egyes kórházakat ebből a névváltoztatási lehetőségből kizárni, ezért a Főpolgármesteri Hivatal levélben fordult minden kórházhoz, hogy kívánnak-e a névváltoztatás lehetőségével élni. A kórházak közül 9 jelentette be névváltoztatási igényét, s valóban több kórház neve elé a „Szent” név került.

Az Egészségügyi és Sportbizottság kötelessége, hogy az önkormányzati törvény alapján ezeket az igényeket a Fővárosi Közgyűlés elé terjessze attól függetlenül, hogy az elnök milyen pártot képvisel.

A kórházak névváltoztatásával kapcsolatban természetesen lehet egyéni véleménye mindenkinek, így nekem is, de az én feladatom mint a bizottság elnökének az, hogy a bizottság határozatát végrehajtsam.

Arra vonatkozólag, hogy a hierarchizált orvosi kar hogyan igazodik egyes politikai áramlatokhoz, a véleményem nem tér el a cikk írójáétól, azzal a kiegészítéssel, hogy ezért elsősorban nem az orvosi kar a felelős, hanem azok a hatalmi rendszerek, amelyek ilyen kiszolgáltatott, megalázott helyzetbe hozták a magyar orvosokat.

Budapest, 1991. június 14.

Üdvözlettel:

Szolnoki Andrea
elnök



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon