Skip to main content

Tisztelt Szerkesztőség!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A régi jó kommunista gyakorlatra kísértetiesen hasonlító módszerrel élve a Beszélő szerkesztősége megfelelő, nagybetűs használati utasítással – a szegény olvasókat eligazító megjegyzésekkel – látta el a lapban megjelent interjúmat (1991. 44. szám, nov. 2., 16–17. lap), mint ahogy régen is legfeljebb obligát ledorongoló-helyretévő mellékletekkel együtt jelenhetett meg valamilyen ellenvéleményt is tartalmazó írás a hivatalos sajtóban. Világos természetesen, hogy a sajtószabadság korában egy pártközlöny olyan megjegyzéseket fűz a közölt anyaghoz, amilyeneket akar. Kérdés azonban, hogy ha kérnek valakit interjú adására, akkor ildomos-e annak a szövegéből – s minden értesítés nélkül – fontos részeket kihúzni, s így mintegy tallózni belőle. Főleg akkor, ha az illető éppen azért készíti el írásban a válaszokat (ha már a véleményét kérdezték, s nem vitaestre invitálták), hogy elkerülje az ilyesmit. S éppen mivel a pártlap vitaellenfeléről van szó – mint kiderült –, tudtam volna elképzelni az aggályosán precíz közlést, az utolsó vesszőig. Így ugyanis – többek között – természetszerűleg támadható vélemények megtámogatását szolgáló konkrét adalékok maradtak ki – olvasók sokasága előtt enyhén manipuláltan tüntetve fel a felkért interjúalanyt. Egyébként ilyen esetben a kihagyásnak is van jele: három pont zárójelben (…). S címbeli utalás: „részletek” egy interjúból, így elfogadhatóbb a – ugyan ki kételkedne – terjedelmi okok miatti megrövidítés, bár ez is csak akkor, ha előre tudatják velem. Még szerencse, hogy a maradék részek nagyjából pontosan jelentek meg – köszönhetően előrelátásomnak.

Önkényességükből fakadó mulasztásukat nyilván nem kívánják pótolni. Végül is egy lap független szerkesztői megítélésük szerint döntenek erről-arról. Például, hogy számtanversenyt kezdenek a parlamenti kivonulások mennyiségéről. Ha jól emlékszem, egyszer a médiaalelnökök kinevezési ügyének kezdetekor, máskor pedig, amikor Békesi László mint elnök maradt egyedül az ellenzék tagjai közül bent – tehát ennyiszer távozott az ellenzék bizottsági ülésekről; s ez több, mint az elismert egy eset. Ráadásul, mivel „ellenzéki” kivonulásokról írtam (tessék visszalapozni): én – a külügyminiszterrel kapcsolatos botrányon kívül – beszámítom még a „természetes szövetséges” Fidesz tavaly június 4-i kicsörtetését az összparlamenti trianoni megemlékezés elől vagy az MSZP távollétét is a szakszervezeti törvény plenáris tárgyalásakor, illetve megszavazásakor. No persze nem ez a lényeg – hiszen egy dolog a számtanóra és más dolog a modor.

Várom levelemre az újabb viszontválaszt, hiszen egy stílusos pártközlöny nyilvánvaló kötelessége, hogy még olvasói leveleket is kommentáljon, vagyis hogy fenntartsa magának az utolsó – helyretevő – szó jogát. Remélem, hogy – bár ezt a megnyilatkozást már nem kérték, mint az interjút – ezúttal nem csonkítják meg a szövegemet mindennemű értesítés vagy jelzés nélkül. Talán előzőleg is ez lett volna a liberális megoldás, hogy ne mondjam: európai illem.

Tisztelettel:








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon