–langmár–

Nyomtatóbarát változat

Hosszú évek óta úton-útfélen hallani, hogy minél decentralizáltabb a pénzek és egyéb erőforrások fölhasználása, az annál hatékonyabb. A gazdasági rendszer változásával ezt a dogmát is felül kell vizsgálni.

E hasábokon sokszor írtunk már a költségvetési intézmények elképesztően növekvő betétállományáról. A deficit finanszírozására fölvett, drága hitelek nagyobb része tavaly ugyanis a költségvetési intézmények megtakarításait finanszírozta. (Ami után általában nem fizetnek piaci kamatot.)

Pedig tavaly elsősorban a Pénzügyminisztériumnak köszönhetően, nem kevés harc után, sikerült elérni, hogy a költségvetési intézmények negyedévenkénti finanszírozását havonkéntire változtassák. Vagyis már nem a negyedévre tervezett kiadásokra kapták meg előre a pénzeket, hanem csak a havonkéntire. Ettől – okkal – azt várták, hogy csökken az egyes minisztériumoknál, intézményeknél szabadon lévő pénz, ez pedig csökkenti a költségvetés likviditási gondjait, így olcsóbb lesz a költségvetés finanszírozása.

Ehelyett tavaly 27 milliárdról (november végéig) 63 milliárdra nőtt a költségvetési szervek betétállománya. Az ugrásban minden bizonnyal döntő szerepet játszik a saját bevételek növekedése, amelyet a költségvetési alkuk során rendszeresen „alulterveznek”, így növelve az egyes intézmények önálló döntési lehetőségeit. De ez a 63 milliárd forint több milliárd forintjába kerül az országnak, s lehetetlenné teszi, hogy tisztán lássuk, milyen helyzetben vannak a költségvetési intézmények.

Tudomásunk szerint csak a Honvédelmi Minisztérium és Belügyminisztérium együttesen 12 milliárdos betétállománnyal rendelkezett 1991 novemberében. Ezenkívül jelentős mennyiségű értékpapírral is rendelkeztek, de ennek nagyságáról a legkülönbözőbb becsléseket lehet hallani, néhány százmillió forinttól a két-három milliárdig. A két tárca tehát 13-15 milliárd forint, teljesen szabad pénzeszközzel rendelkezett: a költségvetés tárgyalásának idején talán ez nem lett volna haszontalan információ.

Hivatalosan persze az érintett tárcák tagadják mindezt. S egyelőre talán magunk sem közöltük volna ezt az adatot, ha az egyik illetékes hadügyér nem azzal az érvvel zárkózik el az adatok közlésétől, hogy az szerinte nem tartozik a közvéleményre. Valóban, mi közünk van ahhoz, hogy mire költik az adóbevételek tízmilliárdjait? (Az adatok pontosságáról való vita pedig tisztázható, ha rendszeresen közlik az adatokat.)

A mai havonkénti finanszírozást tehát nagy ellenállást legyűrve sikerült bevezetni. Pedig a modern államháztartási rendszert ismerő szakemberek szerint még ez a gyakorlatunk ismeretlen a piacgazdaságokban.

Ott az utólagos finanszírozás az általános, és számla ellenében történik. Ez nem érinti egy intézmény rendelkezési jogát egy adott keret fölhasználására. Példaként idézzünk egy angliai szakmai útról szóló beszámolóból: „A központi költségvetés pénzét az Angol Nemzeti Bank kezdi. A Pénzügyminisztérium a minisztériumokon keresztül finanszírozza meg a költségvetésben jóváhagyott pénzeket. A pénzellátás szükséglet szerint történik, a béreket kivéve, lényegében az utólagos finanszírozás jellemző. A Pénzügyminisztérium minden esetben csak az Állami Számvevőszék ellenjegyzésével vehet fel pénzt a Nemzeti Bankból, s ez a pénz egy – nevezzük úgy, hogy – központi pénzalapon keresztül biztosítja a minisztériumok, a helyi önkormányzatok, illetve a minisztériumok alá tartozó intézmények, feladatok finanszírozását. A költségvetési intézményeknek benyújtott számlákat megegyezés szerint általában 30 napon belül egyenlítik ki a központi pénzalapon keresztül. A minisztérium mindezekre egy nappal előbb kapja meg a pénzt a számlakiegyenlítés előtt.”

Egy ilyenfajta rendszerben, ahol számlákra, s az adott intézmények keretének határáig finanszírozzák a kiadásokat, sokkal kisebb a lehetősége, hogy egy minisztérium átláthatatlanul kezelhesse a pénzeket, s ne lehessen tudni, hogy éppen mennyi szabad forrása van. Ma Magyarországon – bár a Pénzügyminisztériumban jó néhányan szeretnék – nincs remény arra, hogy egy ilyen rendszert bevezessenek…

• gazdaság