Skip to main content

Új reformkor vagy…?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Beszélő ez évi 11. számában Tamás Gáspár Miklós barátom rövid írást tett közzé a választásokról. Nagy port kavart cikke arról szól, hogy miért indokolt a szabad demokratákra szavazni. Bár a cikkel, mint alább kiderül, magamnak is bajom van, alapeszméjét könnyű úgy összefoglalnom, hogy a liberális demokrácia bármely híve habozás nélkül egyetérthessen vele. Ezzel kezdeném.

Az első szabad választás az MDF és az SZDSZ között dől el. Mindkét párt híve a többpártrendszernek és a parlamentarizmusnak. A többpárti parlament azonban önmagában még nem biztosíték a modern, nyugati értelemben vett demokráciára. Ahhoz sok más egyéb is kell: szükség van hozzá arra, hogy a mindenkori parlamenti ellenzéket szilárd jogok, kiváltságok illessék meg (például fontos parlamenti bizottságok vezetését fenn kell tartani a számára); szükség van hozzá arra, hogy a kormánytöbbség ne vonhassa pártirányítás alá a tömegtájékoztatást, hanem a sajtó valóban szabad és független legyen; végezetül szükség van a demokráciához arra is, hogy a parlamenten kívüli politikai, kulturális, vallási, etnikai vagy más kisebbségek megfelelő védelmet élvezzenek, s a nemzet egyenrangú alkotórészeiként, szabadon élhessék a maguk életét. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, hiába lesz választott, többpárti parlamentünk, a többségi párt vagy pártkoalíció mindenki mást kirekesztve gyakorolhatja a hatalmat, az ellenzék páriahelyzetbe szorul, a tömegtájékoztatás az uralkodó pártok szócsöve marad, és bármely kisebbség ki lehet szolgáltatva a mindenkori hatalomgyakorlók önzésének és előítéleteinek.

A szabad demokraták valódi, liberális demokráciát akarnak, megfelelő kiváltságokat élvező parlamenti ellenzékkel, a pártpolitikától elszigetelt, önálló tömegtájékoztatással és a politikai, világnézeti, kulturális, etnikai vagy életformabeli kisebbségeket védelmező jogokkal. Mi nem egyszerűen többpártrendszert akarunk, de a polgárok világnézeti, politikai és egyéb pluralizmusát tiszteletben tartó, semleges államot, toleranciát és biztosított parlamenti váltógazdaságot is.

Az elmúlt másfél év tapasztalatai komoly kétségeket ébresztenek aziránt, hogy az MDF is így értelmezi-e a demokráciát. Sajnálatos, hogy az Ellenzéki Kerekasztal szó szerinti jegyzőkönyvei a mai napig nem kerülhettek nyilvánosságra, mert kitűnnék belőlük, hogy az államfő megválasztása körüli vitában a szabad demokraták mennyi közvetítő, kompromisszumos megoldással próbálkoztak, s hogy a Fórum küldöttsége bizony az SZDSZ–Fidesz kisebbség állandó leszavaztatására, kiszorítására játszott, kompromisszum keresése helyett. A rádiót és a televíziót felügyelő kuratórium ügye joggal ébreszt olyan aggályokat, hogy a Fórum, kormányra kerülése esetén, megkísérli majd közvetlen irányítása alá vonni a tömegtájékoztatást. Az olyan választási röplapok pedig, melyek szerint „Magyar = MDF”; a szabad demokraták a „nemzeti célokkal… nehezen tudnak azonosulni” vagy „a kommunisták után ne másik materialista párt kerüljön hatalomra”, joggal ébresztenek félelmet azokban, akik nem az MDF párthívei, és így a majdani MDF-kormány szemében nem számítanak magyarnak, vagy amelyeket az MDF materialistaként bélyegez meg. S nem is beszéltem arról az ijesztő rágalomhadjáratról, melyet a Fórum lapjaiban és röpiratain az SZDSZ képviselőjelöltjei és országos vezetői ellen folytat. (A Magyar Fórum – főszerkesztője, Csurka István – legutolsó számában csupán szerény személyemről három olyan becsületsértő hazugság jelent meg, melyek polgári peres eljárást kívánnak.)

Úgyhogy azt gondolom, jó lelkiismerettel mondhatjuk a liberális demokráciára áhítozó választópolgároknak, hogy szavazzanak az SZDSZ-re.

Elismerem, ez így – ha igaz is – nem túlzottan lendületes. TGM tolla kétségkívül alkalmasabb az olvasó érzelmeinek és képzeletének mozgósítására, mint az enyém. Mégis, kétlem, hogy ezúttal szerencsésen nyúlt a feladathoz. Kezdjük a címadó hasonlaton: „…vagy új Horthy-korszak.” Való igaz, a Horthy-korszak parlamentjeit éppen az jellemezte, amitől a szabad demokraták tartanak: az államhatalommal azonos kormánytöbbség és minden politikai befolyástól megfosztott páriaellenzék. Való igaz, a Horthy-korszak jellegzetes példája volt a parlamentáris díszletekkel ékesített tekintélyuralomnak. Való igaz, a Horthy-korszakot a történelmi egyházak és az állam összefonódása, a vallási kisebbségekkel és a nem hívőkkel szembeni intolerancia jellemezte. Való igaz, az SZDSZ réges-rég meghirdette, hogy nemcsak az utolsó negyven évvel áll szemben, hanem a Trianon utáni egész hetven esztendőhöz képest kíván nemzeti újrakezdést, míg az MDF ebben távorról sem volt ilyen egyértelmű. Az esetleges MDF-többségű parlament azonban, már csak alkotmányjogi különbségek okán is, nem az Egységes Párt uralta parlament megfelelője volna. A sajtószabadság korlátai sem lennének hasonlíthatók az akkoriakhoz. Nem hinném, hogy komolyan kellene tartani olyanfajta osztálydiktatúrától, mint a két világháború közötti volt, mely csendőri kérdésként kezelte a proletariátust, mint osztályközösséget, és megalázó cselédsorban tartotta a mezőgazdasági munkásságot. Egyszóval: véleményem szerint nem helyes új Horthy-korszakkal fenyegetni a választókat, mert ezzel olyan képzettársításokat indítunk el bennük, melyeket az MDF tagjainak többsége okkal sérelmez, s amelyekben a külső szemlélő sem ismer rá a Fórumra.

Talán még ennél is szerencsétlenebbnek találom a cikk befejező fordulatait: „Szavazzatok ránk, akik nem kedvelitek Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna–Fekete-tenger csatorna huszadik századát…Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.” Ha nem gondoljuk azt, hogy az MDF a kényszermunkatáborok, a megsemmisítő táborok huszadik századát készül visszahozni – márpedig TGM egész biztosan nem gondol ilyesmit –, akkor nem világos, miért kell mindenkinek az SZDSZ-re szavaznia, aki az ilyesmit nem kedveli. Ha nem gondoljuk azt – márpedig TGM egész biztosan nem gondolja –, hogy minden Mucsa, ami a mi műveltségünktől és kulturális ízlésünktől különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni. Nekünk érdekünk és erkölcsi kötelességünk hozzásegíteni a szavazópolgárt, hogy azon az alapon válasszon köztünk és a Fórum között, amiben valóban különbözünk.

Nem tudom, hány szabad demokrata olvasóban ötlik fel a kérdés: annyi durva rágalom, annyi személyes becsületsértés után, amit az SZDSZ vezetői és tagjai (TGM legkivált) a Fórumtól elszenvedtek ebben a kampányban, méltányos-e nyilvánosan vitába szállnom TGM barátommal, aki mégiscsak egy képviselhető politikai gondolatot fogalmazott meg, bár nem minden tekintetben védhető módon. Célszerű-e vitába szállnom vele, noha teljes joggal az SZDSZ egyik legnevesebb vezetője, fontos képviselőjelöltje, nekem pedig személyes jó barátom. Én azonban azt hiszem – és erre más szabad demokraták már korábban figyelmeztettek –, hogy nem azzal teszünk jót az SZDSZ-nek, ha engedjük magunkra kényszeríteni a választási kampány más pártok által diktált, nem éppen erkölcsös logikáját. Az SZDSZ önmagával is vitatkozó párt, az igazság kimondásához ragaszkodó párt – ebből menti az erejét. Nem tékozolhatjuk el ezt a legnagyobb kincsünket pár ezrelék szavazat kedvéért.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon