Vajna János

Nyomtatóbarát változat

I.



Fultontól Aspenig



Talán merő véletlen, hogy Churchill is, Thatcher is külföldön mondta el pályájának minden valószínűség szerint legfontosabb külpolitikai beszédét. De talán mégsem véletlen, s erre a feltevésre ad alapot az a tény, hogy a külföld, ahol a XX. századi Anglia két kimagasló konzervatív politikusa távlatos, korszakhatárt jelölő szónoklatát tartotta egy és ugyanaz: az Amerikai Egyesült Államok, a Nyugat vezető hatalma, a legfontosabb ország a beszédek középpontjában álló gondolatok elterjesztése, a cselekvés területére való átvitele szempontjából.

A két beszéd másként is összecseng. Mintegy keresztrímként. Churchill 1946-os fultoni beszéde azt véste a hallgatók – és az egész világ agyába –, hogy fölbomlott a Hitler és vazallusai elleni összefogás, hogy füstbe ment a remény, amely szerint a Wermacht főerőit visszaűző szövetséges szovjet hatalom, a népei helytállásából fakadó győzelem új legitimációjának, erkölcsi tőkéjének birtokában más, befelé emberbarátibb, kifelé együttműködőbb politikába kezd. Akkoriban még meglehetősen általános volt ez az elképzelés a Szovjetunióval kapcsolatban. A Kaliforniából Európába visszatérő Thomas Mann, hátratekintve a háború időszakára, ezt írja a naplójába: „Morálisan jó időszak volt.” Egyértelmű helyzet. Ami az életet szolgálta, az mind az egyik oldalon állt, ami gonosz, az mind a másikon.

Csak lassan terjedt el a fölismerés, hogy e „morálisan jó” időszak nem zárja ki Katyint. Az emberek – egyszerűek és kevésbé egyszerűek – csak vonakodva és nehezen akarták elhinni, hogy Sztálin fölújította (vagy talán abba sem hagyta) a 30-as évek terrorját, és a még így-úgy igazolható védelmi stratégiát offenzív célokkal – és szemfényvesztő békeszólamokkal – kombinálva, máris terjeszkedő politikába kezdett.

Churchill Fultonban tudatosította, hogy kitört a hidegháború. Thatcher 44 évvel később, a coloradói Aspenben kifejtette, hogy véget ért a hidegháború, de ezt nem elég tudomásul venni. E tényből le kell vonni a következtetéseket; Közép-Európa meg a Szovjetuniót is magában foglaló Kelet-Európa országait be kell fogadni a Nyugat nemzetközi szervezeteibe és pénzügyi intézményeibe.

E követelések már régóta, szinte Gorbacsov fellépése óta, benne vannak a levegőben. De fő szószólójuk eddig nem az angol kormányfő volt, hanem a nyugatnémet külügyminiszter, aki elsőként javasolta, hogy „fogjuk szaván Gorbacsovot”, mert elsőként érezte meg, hogy ez az út vezet Közép-Európa függetlenné válásához, ez az út visz közelebb a németek egyesüléséhez. És Genschernek éppen eme elsőség miatt volt rossz sajtója Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Ázsiója csak akkor nőtt meg az angolszász országokban, amikor kiderült, hogy a szovjet reform folyamata egyúttal a szovjet gyöngeség felszínre kerülését is jelenti, vagyis, hogy a német egységhez való szovjet hozzájárulásnak sem Németország semlegesítése, sem a Bismarck nyomdokaiba lépő orosz szövetség felújítása nem feltétele (bár e tekintetben nem oszlott el minden gyanú).

De nem egyformán. A washingtoni és a londoni szemlélet mindinkább eltér egymástól. Az amerikai vezetők teljes mértékben támogatják Németország európai hegemóniáját, és főleg az új egyesült német állam NATO-tagságát, mert a NATO fölértékelődése az Egyesült Államok folytatódó európai befolyásának fő biztosítéka. Különben is az Egyesült Államoknak már nem Anglia, hanem az NSZK a fő európai partnere. Ez látható, legkésőbben a szovjet SS 20-as rakéták telepítésére adott nyugati válasz óta. De időközben a kapcsolat jellege megváltozott. Már nem az a fő tartalma, hogy ellensúlyozza a terjeszkedés folytatásához új kiindulási pontokat kereső szovjet katonapolitikát, hanem a transzatlanti szálak erősítése, az Egyesült Államok és az NSZK különleges kapcsolataira épülő amerikai „kültagság” az Európai Közösségben.

De megváltozott az amerikai–brit különleges kapcsolat is. Miben változott? Abban, hogy már semmi különleges nincs benne. Ezt hosszabb ideig eltakarta, hogy Reagant személyes barátság fűzi Thatcherhez, jóllehet az ő elnöksége idején teljesedett be a brit szövetség második helyre szorulása a német szövetség mögé. Viszont az egységes Németország európai hegemóniájának kilátása, az amerikai–brit szövetség lazulása szemléletváltozást idézett elő a brit konzervatívok vezető csoportjában: Közép- és Kelet-Európa fontosságának új módon való megközelítését. Amikor Churchill Fultonban a szószékre lépett, az Egyesült Államokat nemcsak a demokrácia védelmére szólította fel, hanem – a hagyományos egyensúlypolitika szempontjai alapján – közös cselekvésre is a terjeszkedő szovjet hatalommal szemben. Ebben a koncepcióban benne volt a németek talpraállítása is, hallgatólagosan, de egyértelműen. Most Thatcher az oroszok és a közép-európaiak talpraállításának szószólójává szegődött, de nemcsak azért, hogy a demokrácia győzelmét megszilárdítsa ebben az övezetben. Hanem azért is, hogy segítsenek ellensúlyozni a német hegemóniát. Ez ugyancsak nem ellentétes a jól bevált angol tradíciókkal. S hogy zászlóbontó beszédét mért épp Amerikában mondta el? Mert a németeket teljesen és jóindulatúan támogató amerikai vezetéssel szemben az amerikai közvéleményben – akár az angol közvéleményben – még elevenen élnek a múlt reflexei. Még emlékeznek, és ezért nem csodálkoznak a lemondatott brit kereskedelmi miniszter kemény szavain, vagy azon, hogy a brit kormányfő rezidenciáján, Chequersben titkos tanácskozást tartottak. Titkos, de utóbb mégis nyilvánosságra hozott tanácskozást, amelyre Margaret Thatcher pszichológusokat és politológusokat hívott meg, annak megvitatására, hogy az igen üdvös és igen mutatós németországi változások ellenére, elképzelhető-e, hogy újra kiszabadul a palackból a szellem. Az a szellem, amely 1933-ban a felszínre tört. Azok a „sötét és vad szenvedélyek”, amelyek Churchillel szólva „Európa legnagyobb, legszolgálatkészebb, legkönyörtelenebb, legellentmondásosabb és legbalvégzetűbb népét” jellemezték.

Erre a kérdésfeltevésre, amelyet a németek érthetően súlyos sértésnek tekintenek, csak a jövő ad választ. A jelek biztatóak: a németek többsége megszenvedte és lelkileg földolgozta a múltat; a születőben lévő német állam, amely inkább a rajnai és nem a porosz hagyományokra épül, messzemenő autonómiával bíró tartományokból összetevődő államszövetség és nem centralizált állam lesz. Ez a decentralizált államalakulat pedig része lesz a szuverenitás jelentős részét elkívánó európai összefogásnak.

De az is igaz, a biztató jelek még nem tények. E tanulságos, de határozott tanulságok nélküli történet megkívánja még egy következtetés levonását. Korunk a regionális önkormányzatok kialakulásának és a nagy, nemzetek fölötti integrációk létrejövetelének kora. De sem a régiók, sem az integrációk nem tudták még háttérbe szorítani a hagyományos, évszázadokon át bevált egyensúlypolitikát. A második és harmadik hatalom óhaját a szövetkezésre, a pillanatnyilag első, a pillanatnyilag legerősebb ellen.

II.

Bonntól Berlinig

Az örökös meglepetésekkel szolgáló német helyzetben újabb fordulat következett be. A múlt héten még úgy volt, hogy az össznémet választásokat előrehozzák október 14-ére. Nem ez történt: visszatértek a december 2-ai időponthoz. De még így sem az eredeti dátumhoz; márciusig ugyanis arról volt szó, hogy decemberben csak a Bundestag, azaz a nyugatnémet parlament tagjait választják újjá, a keletnémet választásokat külön és később, valamikor 1991-ben rendezik meg.

De márciusban a szociáldemokraták győztek két tartományi választáson, és ennek nyomán fölmerült a rémkép, hogy a Kohl vezette koalíció alulmaradhat decemberben. E veszély elhárítására összevonták az NSZK és az NDK választását (az ellenkező de Maiziere keletnémet miniszterelnök Amerikában volt, miközben elfogadtatták a javaslatot a keletnémet CDU parlamenti frakciójával), mert úgy vélték, hogy a keletnémet CDU többsége ellensúlyozza a nyugatnémet CDU esetleges visszaesését.

Nyitva maradt azonban a kérdés, hogy az NDK-ban a nyugatnémet, vagy az új, demokratikus, de az NSZK-étól így is különböző keletnémet játékszabályok szerint válasszanak-e. Vagyis: hogy csupán az a párt jusson be a parlamentbe, amelyik megkapta a szavazatok legalább 5 százalékát úgy, mint az NSZK-ban, avagy 3 százalék legyen a küszöb, mint idáig az NDK-ban. Nagy érdekek forogtak kockán, s a vitában egymás mellé kerültek a szociáldemokraták meg a liberálisok, a másik oldalon pedig a többséget alkotó kereszténydemokraták a kommunisták utódpártjával.

Hogy miért? A magyarázat egyszerű: ha elég a három százalék, Gysi és Modrow pártja 20,25 mandátumot szerez, ha 5 százalék a limit, kiszorul a parlamentből. Ezt tudják választói is, ezért szavazataikat eleve a szociáldemokratákra adnák, vagyis az ellenzéki szavazatok szétforgácsolása helyett a CDU nagy riválisát erősítenék. Némi huzavona után megszületett a salamoni döntés: 5 százalék a határ, de ezegyszer kivételesen szabad a pártoknak társulni. Az esélytelen kispárt, a folt megtalálhatja a zsákját, ha tudja. A magukat most szocialistának nevező kommunistákat ez aligha boldogítja, de a szélsőjobboldaliak menedéke, a bajor CSU keletnémet lerakata, a DSU föllélegezhet; hátára veszi a CDU. A Honecker-rezsim elleni rohamot vezető alternatív mozgalmak a nyugat-németországi zöldekkel fognak össze. Illetve fognának, mert az új választási rend – erről még szó lesz –, nincs elfogadva.

Utóbb kiderült: nem lett volna muszáj úgy sietni a választás előbbre hozásával. A kancellár tekintélye ismét megnövekedett, különösen a Gorbacsovnál tett látogatás után. Elérte, hogy a Szovjetunió elfogadja a két német állam egyesülésének tényét, az egyesülés erőltetett menetét és formáját: az NDK tartományokra bontását és e tartományoknak az NSZK-ba való beolvadását. Sőt, még azt is – ez a legfontosabb eredmény –, hogy Gorbacsov beleegyezzék a leendő Németország NATO-tagságába. Ezek után az amerikai Time magazin Mr. Unity-nak nevezte el a kancellárt, Owen volt brit külügyminiszter pedig azt mondta rá – kicsit ironikusan, termetére is célozva –, hogy „minden tekintetben hatalmas figurává nőtt”. De egyébként elnémult a Kohl pályafutását végigkísérő irónia, a mulatás a politikába tévedt provinciális nyárspolgáron, akiben magára ismerhet a legszimplább, legátlagosabb választó is. A színvonalas Die Zeit szembeállította a kancellárt a köztiszteletben álló köztársasági elnökkel, a nemzet lelkiismeretének tartott Weizsackerrel, és azt állította sajnálkozva, de egyértelműen, hogy Kohl jobban megértette az idők szavát, mint „a két német állam összenövéséért és nem összepréseléséért”, a sebzett lelkületű keletnémetek kíméléséért szót emelő köztársasági elnök.

Más síkon folyik, de a kancellári és a két meglévő államból valamilyen új állam létrehozását szorgalmazó elnöki szemlélet szembenállásának elágazása az országos vita, ami Christa Wolf körül folyik. A kitűnő keletnémet írónő személye jelképessé nőtt: a Honecker-rezsimmel egykor együttélő, aztán e rezsim megbuktatását vezető, majd a rezsim bukása után az NDK-nak, vagy maradványainak valamilyen formában való fönnmaradását kívánó értelmiség jelképe lett. A tét nagy: az intellektuális morálról van szó, jegyzi meg a Die Zeit.

Folyik egy másfajta szópárbaj is. Ennek csak annyiban van köze az előbbihez, hogy az a fél, amelyik biztosan csepüli az értelmiség „illúzionizmusát”, azt is mondja: vissza kell adni a javarészt Nyugat-Németországban élő örökösöknek a száz hektáron felüli nagybirtokot, amelyeket elvettek tőlük a földosztáskor. Meg kell szüntetni a lakbéremelésre kimondott korlátokat, különben a háztulajdonos meggondolja, hogy egyáltalán visszavegye-e régi, lepusztult tulajdonát. Ezzel szemben, akik azt mondják: megtörtént, ami történt; a történelmi fejlődés következményeit jobb úgy hagyni, ahogy vannak, még nem bizonyos, hogy fölmentik Christa Wolfot is.

A régi vagyonok visszaadása körüli szembeállást élesebbé teszi, hogy nem valósult meg a jóslat, amely szerint küszöbön áll a keletnémet gazdasági csoda. Ez a jóslat döntötte el a CDU javára a keletnémet választásokat. De a csoda várat magára, a küszöbön a pánik áll. Az NDK mezőgazdasága katasztrofális helyzetbe került, az ipari termelés majd 10 százalékkal csökkent a második negyedben, a munkanélküliség rohamosan emelkedik, az állam kasszája kiürült, mind nehezebben tudják finanszírozni a szociális kiadásokat, a betegsegélyezést, a nyugdíjat, a munkanélküli segélyt, Bonn-nak ismét segíteni kellene. De erre még nem szánta rá magát. Másrészt a nyugatnémet pénzügyminiszter nem mer kirukkolni az új költségvetéssel, homályban akarja hagyni, hogy a vártnál jóval nagyobb egyesülési költségek miatt valószínűleg fel kell emelni az adót.

Más szóval: újból fordul a kocka. Vagy legalábbis: a kancellár fél, hogy újból fordulhat. Talán ismét túlságosan fél. A Der Spiegel közölte közvélemény-kutatás szerint a nyugatnémetek háromnegyed része Kohlra adná a szavazatát, ha most választanának. De a kancellár nem akarja szerencsecsillagának menetét a véletlenre bízni. A minap Salzburg melletti nyaralójába idézte de Maiziere keletnémet miniszterelnököt, és másnap ez állt vastag betűkkel a Frankfurter Allgemeine Zeitung címoldalán: „Kohl és de Maiziere október 14-én akarják a választást”. De hiába akarták. A kezdeményezést (amire már csak mint de Maiziere kezdeményezésére hajlandók emlékezni) lefújták. Az össznémet választások új időpontja: a régi december 2.

A választásokat kétféle módon lehetett volna előbbre hozni. Az egyik az lett volna, hogy Kohl leszavaztatja magát a saját pártjával, aztán nyomban megbízzák új kormányalakítással. De ez nem ment. A köztársasági elnök jelezte, hogy nem partner. A másik: a parlament kétharmados többséggel hozzájárul a választási előírások módosításához, az időpont előrehozásához. De ezúttal a szociáldemokraták – akik nélkül nincs kétharmados többség – tagadták meg az együttműködést. Azt mondták: az egyesülés időpontjának közelebb hozása jó gondolat. De ehhez nincs szükség választásra. Arra volna szükség, hogy a kormány fejtse ki, „mit akar tenni az NDK-ban fenyegető szociális katasztrófa elhárítására”. A kancellár azonban hallgatott. Fedezékbe vonulva hallgatta Lafontainének, a szociáldemokraták kancellárjelöltjének támadását. A beszédtől még valami más is elvette a kedvét: a pénteki vita előtti éjszakán a kelet-berlini parlament megtagadta jóváhagyását a nyugatnémet választási rendszer átvételéhez.

• Külföld