Szilágyiné Zimay Judit

Nyomtatóbarát változat

Jelenleg teljes fogalomzavar uralja a mai becslések szerint is több száz milliárd forintos fejlesztési szükséglet finanszírozásával kapcsolatos – eddig publikált – elgondolásokat. Miközben imamalom módjára ismételgetik, hogy a kiállítás megrendezhető „kizárólag vállalkozási alapon”, ehhez hol egy „ezredfordulós Marshall-terv”-et, hol koncessziót tartanak szükségesnek. Az utóbbi – mint korábban hallható volt – „a gyors modernizálás kulcsa”, amiért fizetni ugyan kell, „de nem okvetlenül pénzzel”!? Jellemző módon, teljesen keveredik, összemosódik a szóhasználatban a működőtőke bevonásával kapcsolatos szándék, illetve lehetőség, a különféle bel- és külföldi forrásokból történő finanszírozással (utóbbiba természetszerűleg beleértve a hitelt). Ennek köszönhető, hogy pl. az idegenforgalmi fejlesztések „vállalkozási alapon” való megvalósításához az Országos Idegenforgalmi Hivatal már 500 millió dolláros kormányhitel felvételét tartja szükségesnek.

Véleményem szerint a kormánynak és a parlamentnek csak akkor volna szabad a világkiállításról döntést hoznia, ha a világkiállítást megvalósítani szándékozók, illetve az előkészítést végző szervek és személyek nemcsak azt tárják fel, milyen fejlesztési szükségletet involvál a világkiállítás, hanem végre azt is bemutatják, milyen belső és külső forrásokkal lehetséges a kitűzött célt megvalósítani.

Véleményem szerint a kormányprogramban szereplő sok egyéb, a világkiállításnál jóval fontosabb célkitűzés, feladat megvalósíthatóságát, sorrendiségét, illetve finanszírozásának módját a világkiállítással kapcsolatos kormányzati döntés meghozatala előtt kellene megvizsgálni. A vizsgálat eredménye nagy valószínűséggel tovább szűkítené a mozgásteret. A finanszírozhatóság szempontjából kiemelt jelentőségű annak megítélése, hogy a különböző beruházások együttesen és külön-külön milyen mértékben és milyen időbeli megoszlásban terhelnék az állami költségvetést és a folyó fizetési mérleget. Tehát a felülvizsgálat semmi esetre sem szűkíthető le egyfajta minimálprogram kidolgozására, sőt a felülvizsgálat épp attól kapna tartalmat, hogy végre azt a kérdést is körbejárják, megrendezhető-e egyáltalán a világkiállítás, illetve mivel járna egy esetleges visszalépés. Egyáltalán nem rendhagyó eset, hogy egy város, illetve ország kezdeményezett világkiállítás megrendezésétől valamiért eláll. A kérdés csak az, mikor és hogyan kerülhet erre sor, továbbá, hogy mikortól válik véglegessé az elkötelezettség. Ezt a kérdést az eddigiekben meglehetős homály fedte. A kormányzati elkötelezettség kapcsán egyre jobban keveredtek a belső indítékok, elemek a nemzetközi kötelezettségekkel, így nem vált világossá, meddig lehet a megrendezéstől egyáltalán, illetve nagyobb presztízsveszteség nélkül visszalépnünk. Ezért úgy gondolom, egyértelműen tisztázni kell, hogy más dolog a kormány szándéka a megrendezést illetően, és más kérdés, hogy egy esetleges visszalépési szándék meddig prezentálható.

Kötelezettségeink mibenlétét illetően egyfelől a BIE előírásait kell irányadónak tekinteni. Ezek szerint a világkiállítás rendezését vállaló országnak az előzetesen lekötött időpontot 3 évvel megelőzően – azaz esetünkben legkésőbb 1992-ben – egy ún. regisztrálási kérelmet kell benyújtania. Ezzel egyidejűleg 480 ezer FF regisztrálási díjat kell fizetni, de még ennél is fontosabb, hogy a regisztrálási kérelem elengedhetetlen tartozékaként az adott ország kormányának garanciát kell vállalnia a megrendezéssel kapcsolatban. Az elkötelezettség ettől az időponttól válik véglegessé, ami egyben azt is jelenti, hogy az adott kormány ilyenképpen hivatalosan elismeri és szavatolja mindazokat a „törvényhozási, rendeleti vagy pénzügyi intézkedéseket”, amelyek a világkiállítás megrendezésével kapcsolatosak. Ez az időpont tehát, amellett hogy visszafordíthatatlanná teszi a döntést, egyfajta kényszerpályát is jelent a megrendezést illetően. Amennyiben esetünkben a kormánygaranciát igénylő regisztrálási eljárásra sor kerül, a világkiállítás megrendezésével kapcsolatos pénzügyi terheket már mindenképpen vállalni kell.

Az 1992-re tervezett Sevilla–Chicago közös kiállítás esetében Chicago minden különösebb kockázat, veszteség nélkül lépett vissza a megrendezéstől. A dátumkérés és a regisztrálás közötti időszakban ugyanis – ebben a fázisban vagyunk mi is – a visszalépésnek semminemű adminisztratív akadálya nincsen, sőt mint Chicago esete mutatja, kormánygarancia híján automatikusan kizárják a kérelmezőt. (Chicago 3 hónap halasztást kért a BIE-től a kormánygarancia megszerzéséhez, majd mivel nem járt sikerrel, le kellett mondania a rendezés jogáról.)

Esetünkben az is mérlegelendő, hogy megterheli-e és mennyire az osztrák–magyar kapcsolatokat egy esetleges visszalépés. Szerintem ez elsősorban az időtényező függvénye. Nem kétséges, hogy Ausztria ma még esetleg különösebb gond nélkül vállalná az egyedüli megrendezést. Jelenleg – a magyar gazdasági és pénzügyi helyzet ismeretében – elfogadtatható, ha lemondunk a rendezésről. A későbbiekben, amikor a mi részvételünkre számítva az osztrákok jelentős fejlesztésekbe kezdenek, valószínűleg másképp ítélnék meg a számukra egyértelmű hátrányokkal járó magyar visszalépést.

Visszatérve a felülvizsgálat kérdéséhez, nem csupán a fejlesztési szükséglet és annak fedezete nyitott kérdés, hanem hasonlóan tisztázatlanok a világkiállítástól várható hozamok, tisztázatlan a kiállításnak a gazdasági növekedésre gyakorolt hatása is. Senki nem érdekelt annak kellő mérlegelésében sem, hogy milyen sajátos kötelezettségekkel és következményekkel jár a kettős helyszín. Nehezen hihető, hogy Ausztria mellett mi egyértelmű haszonélvezőivé várnánk a világkiállításnak. Sokkal valószínűbb, hogy épp az Ausztriához való kötöttség miatt „nagyobb fába kell vágni a fejszénket”, mint amekkorára képesek vagyunk. Teljesen tisztázatlanok azok az alapkérdések is, amelyek végső soron meghatározzák a megrendezéstől várható hozamokat. Ma még nem lehet felmérni pl. a különböző országok részvételi szándékát, a lehetséges kiállítók két ország közötti megoszlását, s olyan apróságnak tűnő kérdések sem eldöntöttek, mint a majdan érvényesítendő jegyárak, azok lehetséges kombinációi stb. Nyilván erre is gondoltak az esemény teljes látogatottságát a két helyszín között megosztva mindössze 20,5 millió főre becsülő osztrák–magyar megrendelésre készült tanulmány készítői. (Economics Research Associates, 1988.) Kérdés – nagy valószínűséggel ugyancsak megválaszolhatatlan kérdés –, hogyan lett ez a szám mára „óvatos becslések szerint” 25-30 millió.

A várható hozamokat illetően azt is mérlegelni kellene, hogy milyen várakozásaink lehetnek az 1992. évben megrendezésre kerülő sevillai világkiállítás „árnyékában”. Ott a résztvevők megjelenése meglehetősen költséges, mivel szemben a Budapest–Bécs szakkiállítással, Sevillában még a pavilonokat is a kiállítóknak kell felépíteniük. Nyilvánvalóan ez a körülmény kihat az 1995. évi részvételi szándékra, illetve az azzal kapcsolatos költési készségre. (A szakmai koncepció problematikus voltáról nem is beszélve!)

Jó lenne, ha a kormányprogrammal ellentétben teljes körű és megalapozott elemzések alapján lehetne eljutni egy olyan végleges döntéshez, amely az eddigiektől eltérően nem a presztízsszempontokat helyezi előtérbe, s nem ragaszkodik mindenáron a korábbi vezetés egyik alapvetően hibás elhatározásához, annak minden következményét végső soron a lakosságra hárítva.

• Expo ’95