Margócsy István

Nyomtatóbarát változat

(közösség és organicitás)

A nyelvvel kapcsolatos kultikus metaforák két nagy csoportra oszthatók: egyrészt a közösséget (a nemzetet) összetartó tárgyiasságokra utalnak, mint szakrális, hagyományt közvetítő elemekre (ilyen volt a kincs kategóriája), másrészt pedig olyan képzetkört mozgósítanak, mely állandóan az élet, az organikusság csodáját feltételezi (ilyen az ember-jelleg, a női alak). A továbbiakban még két nagy csoportot mutatnék be ennek illusztrálásául: egyet-egyet e fenti felosztás kategorizálása szerint. Egyrészt igen gyakori a nyelvnek mint közösségi funkciójú épületnek, azaz várnak, templomnak stb. beállítása (ld. pl. Illyés Gyula címadását Kosztolányi Dezső nyelvészcikkeit összegyűjtő kötetéhez: Erős várunk a nyelv! – ebben a Luther-parafrázisban a ’vár’ mellett persze benne olvasható a vallási mellékjelentés is: a nyelvvel való foglalkozás hitvallást is képvisel!) – ráadásul oly módon, hogy az épület funkciója kettősnek tessék: a folyamatosan honvédő harci szituációt feltételező frazeológia szerint a vár is megvéd minket, de mi is megvédjük a várat! Már a nagyon korai megnyilatkozásokban is felbukkan e képzet (mind pozitív beállításban: „Ez az a Palládium, mely fenn-tartja Alkotványunkat, ez az a Végvár, a mely az Idegent, míg idegen, el-tiltt Határinktól… ez az a Mód, a melly Nemzetünket Lételében meg-tartja, az a Jegy, a melly meg-ójja, hogy a többiek között el ne olvadjunk...”1; mind negatíve: „A nyelvnek eggyerányossága lelkesiti a Nemzeteket, a szíveket öszve kaptsolja, a Hazának boldogságát eszközli, az Ország alkotmányát erősebb lábra állítja, a sokféle nyelveknek zavarodása ellenben, nemzet gyűlölést, viszavonást, űldözést, meghasonlást okozván, gyengíti, rongálja azon Védbástyát, mellynek oltalma alatt tenyészedik, virágozik és nevekedik a honyi boldogság”2); de a huszadik században is számtalan helyen találkozunk vele. A nyelv építménye maga a szakrális hely („Óriás dóm vagy, Nyelvem, téglád, köved / Mióta rakják, s nem készülsz el soha...”3) s a végső menedék is (akár a közösséget nézve: „A nyelv ma néktek végső menedéktek, / A nyelv ma tündérvár és katakomba, / Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!”4; „A német és szláv veszedelem közé szorítva nekünk csak egy menedékünk van: a magyarságunk, ez pedig egyenlő a mi magyar nyelvünkkel”5; akár a kétségbeesett szubjektum individualitását illetően: „bujtató barlangom… egyetlen óvóm, egyetlen nem-árulóm, / egyetlen kétélű fegyverem...”6) – s mivel e végső menedék állandóan veszélyben látszik lenni, ezért (is) következik, hogy maga az anyanyelvi mozgalom is ily őrző-védő szolgálatként fogja meghatározni magát: a Nyelvőr indulása óta is hány olyan kézikönyv jelent meg, mely őrként, őrjáratként tüntette fel tevékenységét (Anyanyelvi őrjárat, Nyelvőrségen stb.)7! Ennek az „őrszolgálatnak” legszélsőségesebb megfogalmazását aztán talán kissé meglepő módon Kodály Zoltánnál, a nagy zeneszerzőnél fogjuk megtalálni, aki úgy vélekedett, hogy a magyarul helyesen beszélőnek „minden kimondott szóban a nemzetért való testi kiállást is kell éreznie. Odáig kell jutnia, hogy minden nyelvi hibát, idegenszerűséget, minden rosszul kiejtett szót árulásnak érezzen. Mintha rést ütne vele a magyar gyepűn!”8 – a beszéd itt, mint látjuk, állandó harci szituációt idéz meg, s a mai mindennapi helyes magyar beszéd azonosulni fog az ősi magyar határvédelemmel (miközben persze őrzi organicitását is: a beszéd mint testi jelenség lép elő!)...

A másik véglet, az organikus élet metaforikája talán még ennél is jobban „elburjánzott” a nyelvről szóló diskurzusban: e szemlélet számára a nyelv mint a biológiai természet tenyészik (ahogy a leggyakoribb frázis mondja: „virágzik”) – igen gyakran nem is mint „őstermészet”, hanem mint „kert”, melynek „kertészre”, persze „jó” kertészre is szüksége van (pl.: „Ki hatalmazta fel ezeket a suba alatti nyelvészeket, hogy megcsonkítsák a magyar nyelv gazdag lombú fájának koronáját?”9). Az alapállítás szerint ugyanis „a nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is…”10, tehát minden eleme biológiailag, legtöbbször mint ragyogó szépségű virág vagy fa jelenik meg, akár a legnagyobb lelkesedés hangján: „Micsoda nyelv! A magyar nyelv különös, csupa friss zöldet, színes, pompás tarka virágokat termő bokorba hajtott itt. És az ég zenéje suhog benne, körülötte, az ős szellő, az örökké ifjú zephir, amely mindig táncos, kacérozó, néha magasabbra csap, máskor lelanyhul, de sohase lesz belőle orkán, s nem áll be szélcsend soha…”11; akár a nyelvfelfogásbéli szembenállás erőltetésével: „Csodálatos magyar nyelv! Rejtelmes varázs-kert, melyből zengő virágok buja illata árad. Kevés a kertésze, sok a kapása. A tősgyökér-rágók és a zamat-szaglászók szánalmas napszámosai, az ál-magyarok, hemzsegnek benne, s kapájuk nyomán fölburjánzik az ölő gaz: az ál-magyarság.”12 Ezek után a nyelvművelő tudós is azt kénytelen megállapítani, hogy „pang a nyelv természetes tenyészete…, fattyúhajtások burjánzanak fel”, s ezért azt állítja, a legfontosabb feladat, hogy „előmozdítsuk további eredeti virágzását!”13; s aki a nyelvet most éppen történeti kifejlésében nézi, az is ebben a képben véli megtalálni a legtalálóbb jellemzést: „Különben is nyelvünk még csak tavaszi korban vagyon, s nemsokára az fog történni vele, ami egy virágos fával. Majd a felesleg való virágok lehullanak, s míg a termés ideje elközelít, a hasztalan fattyú-jövések kiasznak. Ha a gyümölcsözés idejét maga útján siettetjük, igen jó, de soha a dolgot ne erőltessük, mert így többet fogunk ártani, mint használni….”14; nyilvánvalóan annak az évezredes frazeológiának (is) a következtében, mely a dicséretet mindig oly könnyen összekötötte a ’virág’ szépségének s ígéretének varázsos képzetével.

(eredet és ősiség)

A magyar nyelv kultikus szemléletének egyik legfontosabb eleme mindig is a magyar nyelv ősiségének, páratlanságának, eredetiségének, hasonlíthatatlanságának feltételezése volt. A nyelvről való gondolkodás kezdeti szakaszában szinte természetesnek tűnhetett, hogy ha a magyar nyelv nem hasonlít az indoeurópai nyelvekhez (vagyis azokhoz a művelt európai nyelvekhez, melyektől a nyelvi-grammatikális gondolkodás elemei átvehetők voltak), akkor valami egészen különleges eredetiséggel kell, hogy rendelkezzék (ahogy Jókai fogalmazott: „A magyar nyelv úgy alakult…, a hogy semmi más nyelve a kerek föld mívelt népeinek… A magyar nyelv éppen úgy elkülönítve magában áll, mint a magyar nemzet maga, s hogy ez a nyelv ezer év előtt is magyar volt, mint volt az Árpád vezette nemzet”15) – s ez a különösség nagyon hamar átcsapott annak feltételezésébe, hogy a magyar nyelv a legősibb, legelső világnyelv lett volna; s e feltételezés aztán akkor is élőnek mutatkozott, mikor pedig a nyelvhasonítás tudománya, a világ nyelveinek szakmai ismertsége széles körben elterjedt. Se szeri, se száma azoknak a vélekedéseknek, melyek a magyar nyelvet minden más nyelv elé vagy fölé helyezik; s míg a XIX. század elején erről komoly, nagy, tudományos könyveket is írtak akkor még nem teljesen érvénytelen archaikus paradigmák jegyében (pl. Keresztesi József, P. Horváth Ádám, Horvát István16), a vélekedés hamar oly közkeletűvé vált, hogy jóformán bármely területen találkozhattunk vele. A naiv romantikus lelkesedés kitörő örömétől kezdve (pl.: „A magyar egyedül áll Európában. …Nem azt mutatja nyelvünk egyedül valósága, hogy az egyszersmind egyetlen is? …és csak egyetlen nyelv van, mely az erő, lágyság, a kellem és szépség hullámzását annyi bájjal tudja vegyíteni, t.i. mint Orpheus, – s ez a nyelv a magyar!”17), az értekezés komolyságát érzékeltető retorikán keresztül („A mi nyelvünk a legősibb, a legegyszerűbb, a leglogikusabb struktúrájú nyelv a világon.”18), a mindentudás játékosságát és dilettantizmusát is mozgósító hatalmas rácsodálkozásig („Minden nyelv benne van minden nyelvben, de ezt nehéz bizonyítani a legtöbb nyelven. A magyar nyelv azonban erre is kínálja a példákat. Aligha véletlen, hogy éppen a magyarul beszélők között akadtak komoly tudósok, akik azt feltételezték, hogy minden nyelv a magyar nyelvből származik. …Nagy a valószínűsége annak, hogy nyelvünk – éppen példátlan kifinomultsága miatt – minden bizonnyal az egyik legrégibb nyelv a világon, de az őse szinte egészen bizonyos, hogy a legrégebbi nyelvhez tartozott…”19) minden regiszterben megszólal e nagy álom – s mondhat bármit is a „hivatalos” tudomány, szinte legyőzhetetlenül halad tovább máig is (pl. a költő szerint a magyar nyelv „makulátlan, pogány ős-szépségű” szavakkal él20). Bár nagyon sokban rokon e törekvés a nyelvhasonítás ún. „délibábos” ágazatával, mégsem teljesen azonos, hisz e téren éppen a rokontalanság és a kivételes univerzalizmus az, ami a nyelv fenségét garantálni hivatott – mint ahogy pl. az Erdélyi Józsefnek a két háború között kifejlett nyelvészkedését újonnan megjelentető kötet bevezetője fogalmaz: „A mi nyelvünk, a magyar, egészen különleges; nem is sikerül a nyelvészeknek igazán belegyömöszölni egyetlen nyelvcsaládi kategóriába sem – bármennyire erőszakolják is. Rendkívül sokrétű a magyar, szinte minden megtalálható benne, ami más nyelvekben is megvan – külön-külön –, de egyetlen olyan más nyelv sincs, amelyik a magyar sajátosságait legalább megközelítőleg birtokolná.”21

A legszorosabban összefügg ezzel a nézetrendszerrel az a képzetkör, mely a magyar nyelvet tekinti minden nyelvek legtökéletesebbikének – s egyedülvalóságát egyben a kiválóság hasonlíthatatlanságának is minősíti, a leggyakrabban a szélsőséges rajongás tónusában (a jeles költő, Lisznyai Kálmán szélsőséges laudatióját pl. aligha lehet felülmúlni: „A festészetben nincs oly gazdag kolorit, mint a magyar nyelv zenéjében. Mert e nyelv a legcsodálatosabb zenemértékekre van szedve. És ez természetes. A színezés ez elevensége nem is lehetne másképp. Keleti eredete van népünknek, keleti eredetű nyelvünk. Arábia rózsája, India fűszerei, az aequator csillaga, Egyiptom puha, balzsamos égalja, minden, de minden nagyobb arányú, titokszerűbb, virágosabb, mint Európában. Az aequator csillaga itt nap volna!”22). A bevezetőben már idéztem néhány ilyen véleményt még az „archaikus” XVIII. századból (vö. még pl. a kitűnő összehasonlító nyelvész, Gyarmathi Sámuel véleményét: „már pedig azzal bátran ditsekedhetünk; hogy az Europai Nyelvek közt a Magyar Nyelv legközelebb járul, az illyen tökélletes Nyelvhez.”23), s ezért most a számtalan lehetőség közül inkább csak néhány újabbat mutatnék be, elsősorban nem költőktől. Még a nagyon komoly bölcsészképzettséggel rendelkező Szabó Dezső is úgy tartja, hogy „az irodalmi magyar nyelv ma Európa egyik leggazdagabb, legtöbb húrú hangszere a humánum kifejezésére… A magyar nyelv: a kifejezés és művészi szuggesztió gazdagságában fölötte áll a francia, olasz és német nyelveknek”, s ebből arra következtet, hogy az ún. kárpát-medencei magyar kultúrfölénynek is nyelvi megalapozottsága van: „Kultúrfölényünk leghatalmasabb megmutatója, egyetemes alapja: a magyar nyelv. Ezen a téren értük el a legnagyobb, majdnem csodaszámba menő eredményt, itt mutatkozik meg egész belső életével a magyar lélek őserejű gazdagsága. Ide jöttünk a nomád népek népszámlálatlan, leltározatlan ősnyelvével”24; a tudományos megalapozottságú nyelvművelő folyóirat is így panaszkodik: „Hová lesz így a mi gyönyörű nyelvünk, az élő nyelvek ez egyik legsajátosabbika, és legszebbike?”25; s ami a legmeglepőbb, maga a franciás műveltségű nagy tudós, Bárczi Géza is veszi magának a bátorságot, hogy összehasonlításában radikális értékelést is tegyen, s ráadásul épp francia viszonylatban: „A verlaine-i ars poeticának két fő szabálya: a zeneiség és a kifejezés bizonytalansága sehol sem valósítható meg oly könnyen, mint a magyarban.”26 Hogy az összehasonlítások, értékelések e kijelentések kapcsán hogyan jöttek létre, s mennyire lennének bizonyíthatóak – azzal természetesen még a tudósok is adósok maradnak…

(igazság)

S a magyar nyelv tökéletességének még egy vonatkozását kell kiemelnünk: nagyon elterjedt vélemények szerint a magyar nyelv, már csak „természeti adottságai” révén is (pl. csak a levegőhöz hasonlítható „áttetszően tiszta szerkezete ”27 révén), csak az igazmondásra alkalmatos, s ami ellenkezik az igazsággal, a bölcsességgel, a logikával, a tapasztalattal vagy erkölcsi értelemben a szabadsággal, az nem magyarul hangzik…28 A legegyszerűbb (bár nyelvészetileg nyilván értelmetlen) állítás e téren így hangzik: „A magyar nyelv azonban a maga természetes módján működve, egyedül a logika törvényei szerint él és fejlődik…”29; az összes többi ennek szofisztikáltabb, de ugyancsak rejtélyes és bizonyíthatatlan megfogalmazása. Veres Péter a nyelvnek tulajdonítja az „egészséges” magyar észjárás sajátosságait, s olyan szélsőségekig is elviszi gondolatmenetét, melyek aztán még a vallás kategóriáiba is beleütköznének: „A magyar ember irtózik a beteges képzelet szüleményeitől, ...sőt még az úrvacsora elvont értelmét sem sikerült a magyar néplélekben meggyökereztetni. A primitív magyar képzelet a szavakat eredeti értelmében veszi, és úgy természetesen idegenkedik attól, hogy az Úr testéből egyen, és véréből igyon. Ezért voltak kénytelenek elfinomítani és meghamisítani az eredeti kifejezést, hogy: „vegyétek és egyétek”, úgy, hogy: magunkhoz vesszük az Úr testét”30; Illyés Gyula szerint pedig a magyar nyelvnek különlegessége, hogy „a magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja...”, s ennek kapcsán olyan épületes, de képtelen állításokig is eljut, mint hogy „még nehéz hazudni e nyelven” (kiváltképpen különös e mondatban a „még” szócska jelentése...), ugyanis a nyelv „nem tanult a tapasztalatokból”, hanem olyan maradt, mint amilyen még Ázsiában, gyermekkorában, az „őszinteség” korában volt…31 Illyés nyomán aztán ez az állítás szinte közhelyként terjedt tovább, egész olyan különböző alkatú alkotókig, mint pl. Örkény István („A magyar nyelvnek látszólagos gyengeségei mellett van egy egészen csodálatos tulajdonsága: mégpedig a kémiája, a pontossága, tisztasága, világossága. ... Egyik büszkeségünk, hogy magyarra mindent le lehet fordítani. Egyet nem: a kvászt, a maszatot. Ahol homály van, ahol köd van, ahol füst van, ahol büdös van, azt magyarul nem tudtam lefordítani soha. ... Mi csak a tiszta gondolatot tudjuk magyarul kifejezni, ez nyelvünk struktúrája”32) vagy Csoóri Sándor („Ha nem arra használjuk, amire való, a magyar nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük ki vele, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad…”33). Az egységes idealitásában elképzelt nyelv ugyanis e téren ismét magasabb instanciává válik: mint individuum-feletti szubjektum egyedül lesz az egész közösség képviselője és megjelenítője, valamint gáncstalan értékhordozója – lényegében az egész nemzeti erkölcs és tartás helyét foglalja el. Tamási Áron is a nyelv demiurgoszi közvetítésével véli elérhetni az igazságos társadalmat („S főleg üzenhetünk általuk, hadd mondják meg minden magyarnak, ahol szolgálatot hűséggel teljesítenek: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy egyértelmű és erős nemzeti lelkületet s igazságos magyar társadalmat tudjunk teremteni!”34), mások szerint a nyelv önmagában lesz egyenlő a szabadsággal és minden magasabb princípiummal („A magyar nyelv ismerete egyet jelent a magyar szabadság ismeretével. …Nyelvünk nemcsak szellemi, hanem erkölcsi teljesítmény! Anyánk, szerelmünk, hazánk áhítata, édes vallomása, átkaink, káromlásaink titkolója, Bábel fölötti győztes királyi uralkodónk, és méltóságos alattvalónk. Örökös kincsünk, páratlan emlékezetünk…”35), ismét mások tökéletesen azonosnak vélik a nemzet egész lényegével s történelmével („Tükör a nyelv, melyben meglátszik a nemzet tetőtől talpig. …Több. A magyar nyelv a nemzetnek a szeme fénye, melyből kisugárzik a lélek, a nemzeti lélek, minden bűnével és erényével; áttükröződik rajta az érzés, a gondolat, az eszme és az akarat: az erkölcs.”36) – a nyelv ilyen értelemben olyan szubsztanciaként jelentkezik, amely mindent magában foglalhat, s minden helyett is állhat, épp csak nyelvi sajátosságai mennek veszendőbe.

(kultusz és metafora)

E rengeteg metafora és hiperbola idézésével nem csupán azt szerettem volna érzékeltetni, mennyire erősen áthatja a magyar nyelvről szóló közbeszédet a kultusz szelleme, hanem azt is, hogy a kultusz eleve a metaforikus beszédmódra épít, s hogy ez a metaforikus beszédmód mennyire lehetetlenné teszi a nyelvről való analitikusabb beszédmódokat is. A tudomány területén kívül (vagyis az ismeretterjesztésben, az irodalomban, a társasági csevegésben stb.) beszélni a nyelvről tulajdonképpen egyet jelent azzal, hogy a dicsőítő beszéd retorikáját és frazeológiáját alkalmazzuk a nyelv minden elemére (vagy inkább: osztatlan egészére), s régről hagyományozott költői metaforákkal vagy látványos képzavarokkal37 helyettesítjük azt a fogalmiságra törekvő, rendszerező nyelvészeti megközelítést, mellyel szemben az ilyen típusú beszédmód mindig is gyanakvással élt, hisz úgy vélte, sokkal jobban ért a nyelvhez (hogy milyen különleges kiválasztott adottság folytán, ismét nem tisztáztatik!), mint a szakma (vö. pl. az író Veres Péter másokra is oly jellemző tudományellenes álláspontját: „elkedvetlenít az a nyelvészeti zűrzavar, amelyet a nyelvtudományban sejtek”38). Csak példaképpen: hány magyar író törekedett már arra, hogy a szakma helyett ő írja meg az „igazi” magyar nyelvtant – nem módszertan, hanem csak „ösztönös” nyelvérzék alapján – Kazinczytól Illyés Gyuláig! S Illyés maga is, aki pedig nagyon komolyan foglalkozott a nyelvészettel, s a hivatalos, akadémikus nyelvészkörökben is hatalmas formális és informális tekintéllyel rendelkezett, mikor megírandó nyelvtanáról beszél, rögtön az első mozzanattal átcsap a metaforikus kifejezésmódba, egyszerre keltve nagy érdeklődést s bizalmatlanságot – hisz a metafora legszebb tulajdonsága épp az, hogy „jelentése”, a dolog természetéből következően, ellenőrizhetetlen: „Ha egyszer megírnám azt a honfitársaimnak szánt nyelvtant, amelyet oly régóta tervezek saját nyelvünk megismertetésére, megszerettetésére, fő gondom mindvégig ősi grammatikánk szilárdan egyközpontú, de mégis gazdagon szétágazó rendszerének érzékeltetése lenne. E rendszer egyszerűsége és szilárdsága a kerékére emlékeztet. Arra a működése is...”39 S valószínűleg épp ennek az alapellentmondásnak köszönhető, hogy e sok írói törekvés mind megmaradt költői szándéknak, írói vallomásnak, nyelvi megfigyelések szórt közlésének, de egyik jelentős író sem teremtett jelentős összefoglaló nyelvleírást. Sőt, ha egy költő, dilettáns nyelvészete okán, szakmai bírálatot vont magára, a költő szinte természetesen utasította vissza s minősítette illetéktelennek a szakmai álláspontot – úgy, ahogy a nyelvészet szempontjából roppant zavaros tanulmányokat író Erdélyi József tette rendkívüli öntudattal: „Költő vagyok, nem híres nyelvtudós, / ki szavak ősértelmével adós; / költő vagyok, s újjáköltöm a szót. ... // Lehetetlen ami a nyelvtudósnak, / nekem nem: én újjáköltöm a nyelvet; / mint Prométheusz a nagy istenektől / a tüzet, úgy elragadom / az irigy nyelvtudóstól, és a népnek, / mint őstulajdonát visszaadom…”40 S az ilyen „költői” álláspont alighanem azért is tűnik mindmáig képviselhetőbbnek, mert olyan nagy tekintéllyel takarózhatik, mint Arany Jánosnak elhíresült szöszszenete, mely szerint „A nyelvnek is törvényeit / Széppé, jóvá mi tészi: / Nyelvész urak jobban ’tudják’. / A költő jobban ’érzi’” (Aisthesis, 1877) – a hivatkozás során csak épp az marad homályban, hogy Arany egyáltalán nem látott szakadékot költő és nyelvész között, csupán a kétféle nyelvmegközelítés különbségére kívánt utalni...

S még tovább menve: a költői metaforika kultikus önmozgása nagyon sokszor még a nagyon kiválóan művelt írók tollát is félrevitte – igen sok olyan írói-költői megnyilatkozást ismerek, melyeknek „jelentése”, azaz a nyelvműködésre való tényleges visszavonatkoztatása számomra megfoghatatlannak tűnik (bár tudom, hogy szabálytalan a gesztus, mégis megteszem: pl. Illyés Gyulának abból a nagy, magyar nyelvet dicsérő verséből, melyet 1975-ben a finnugor világkongresszus tiszteletére írt, s mely címként fémjelzi az író nyelvészeti írásainak gyűjteményét is, azaz A törzs szavai c. hosszú ódából, annak hódolatteljes kifejezésén kívül, hogy a nyelv valahogyan nagyon fontos dolog lehet, többé-kevésbé semmit nem értek…; s nagyon hasonlóan vagyok a szavalati darabbá is vált Koszorú c. verssel is) – mintha a nyelv tisztelete, a nyelvről való beszéd kultikus hagyománya eleve kizárná, hogy a nyelvről ellenőrizhető állítások is tétessenek. Két nagy példát hoznék e tétel szemléltetésére, egyet Illyés Gyulától, egyet Németh Lászlótól. Illyés még a háború előtt, a Magyarok cikkei között írt először hosszabban a magyar nyelv helyzetéről, s rögtön olyan szociologikus jellemképet vázolt fel, melynek történeti igazságát az égvilágon semmivel nem érezte kötelezőnek alátámasztani. Idézem nagy nyelvleírását: „Nyelve férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszó-nyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hanem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek minden betűt tisztán kell kiejteniük, hogy megértsék egymást; minden szó külön felröppentése után meg kell várniuk, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását. A magányt idézi már az ősidők kezdetén! S a tiltakozást a magány ellen. (…) A szolgaságnak konokan ellenálló, egyenlőségi nyelv, még ma sem akarja elfogadni a társadalmi és születési különbséget. A hódolat szavai egytől-egyig jövevények. Ő szemtől-szembe szól. A vezérnek nem mögéje áll, hanem melléje.” Máshol ehhez még hozzáfűzi: „A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. (…) Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetni valójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre.”41 Még ha el is tekintek attól, mennyire naiv és ideologikus az e képben megfogalmazódó távoli paraszttársadalom víziója, még ha el is felejtem azt a feltételezést, hogy aki nem „kétkezi” ember (ez vajon mit is jelent?), az „jobbára” nem magyarul beszél, akkor is felmerül a kérdés: hogyan lehet ilyen generális nyelv-víziót kialakítani, amely a nyelvet ’önmagában’, minden beszélőre és beszédhelyzetre nézvést szubsztanciálisan kezeli, s nem a beszédhelyzetekből, a beszélőkből vezeti le a nyelv működését, hanem épp megfordítva – „természetesen” minden empirikus bizonyíték hiányában… Amit itt olvasunk a szabadságról és hódolásról, egyenességről és csavaros észjárásról, az feltehetően minden pusztai nomád nép utópikusan ideális társadalmát próbálja az ifjúsági regények szintjén megfogalmazni és előírni (egyébként a magyar társadalomnak sajátossága volt, hogy hihetetlen gyorsan el tudta hagyni a nomád szerkezetet). Ami pedig azt a képet illeti, miként is idézi meg a nyelv a „magány”-t már az ősidők kezdetén, az meglehetősen szürrealista vízióba torkollik, ahelyett hogy bármit is mondana kitüntetett tárgyáról.

A másik nagy példa Németh László nyelvleírása abból a tanulmányából, melyben az író oly módon jellemzi saját fordítói munkáját, hogy magyar nyelvérzékét (ahogy ő nevezi: „a toll” munkáját) szembesíti a nem magyar (itt: orosz) szövegek nyelvi világával. Nem térnék most ki arra a nehézségre, hogy Németh e cikkében nem az idegen nyelvű szövegekkel néz szembe, hanem saját első fordítói fogalmazványaival (tehát, mondjuk így: egy nyersfordítással), s úgy tünteti fel, mintha e nyers változatok tökéletesen azonosak lennének az eredetivel, csak épp stilisztikailag még nem elég „magyarosak” – s eközben a másik nyelv „világteremtő” sajátosságaival egyáltalán nem foglalkozik; legfeljebb olyan általános jellemzést ad róluk, mely ha szellemes is, aligha operacionalizálható, s grammatikailag aligha követhető („…A nyelveknek vannak hajlamaik: hogy mennyire pontosan, sőt pontoskodóan nevezik meg a dolgokat, vagy mennyi hanyagságot engednek meg maguknak [az angol igehasználat inkább lezser, a német inkább pedáns]; vagy hogy nyúlnak hozzá a gondolathoz, csipesszel széttolva vagy hálóval egybefogva [a francia és latin, az orosz s más szláv nyelvek között ez a különbség]…”). Módszertanilag fontosabb azonban, ahogy Németh a magyar nyelvet jellemzi: „Az egészséges magyar nyelv idegenkedik a fogalmi beszéd fakó középrétegeitől, mely a konkrétumtól már elszakadt, s olykor szabatosságot tettető henyeséggel siklik el a pontos értelem fölött. A toll az ilyen fél-absztrakt nyelvet mint a pulikutya, berzenkedő gyanakvással nézi, s tereli vissza a maga egyszerű, de szemhez szóló, valószínű gyökösségeibe. Viszont nem az a célja, hogy a magyart javításaival valami paraszti nyelvvé cövekezze. Már az a minden fölösleges szót elvető tömörség is, amelyre törekszik, ha valami, hát inkább archaikus, mint paraszti ... Szereti a rövid mondatot (a kanti analitikus ítéleteket), s van benne bizonyos irtózás a fölös kötőszótól, ugyanakkor a legbonyolultabb körmondatot is megépíti a maga ciklopszi kőt-kőre rakásával. Az absztraktot, ahol lehet, konkrétummal mondja, de ha nincs más menekvés: bátran szökik fel az elvonás magasaiba. Olyan tehát, mint alföldi tájaink (egy-egy Tornyai-képen): kopárnak kopár, de a szépség meggyőzőbben virágzik ki rajta; lapos, de végtelen egébe ölyvek és sasok röpte s emelkedése fér s enyészik el.”42 Számomra megrendítő annak belátása, hogy a metaforikus (s persze: mindvégig megszemélyesítésekkel élő!) kifejezésmód frazeológiai hagyománya és vonzása menynyire élesen meghatározza e jelentős gondolkodó nyelvi tapasztalatát is, mennyire kerüli a szabatos fogalmi elhatárolásokat (e szövegben még a nyelvészeti fogalomalkotás is metaforák segítségével történik: „a fogalmi beszéd fakó középrétegei” kapcsán nyilván meg lehetne kérdezni, milyen más, nem fakó rétegei vannak a fogalomalkotásnak, vagy hogy milyen is a „ciklopszi” jellegű nyelvi építkezés, vagy mit is kell érteni a nyelv „egyszerű, szemhez szóló, valószínű gyökösségei”-nek kategóriáján…) – s mennyire nem empirikus leírásokat, hanem metaforikusan sokszorosan körülírt s ezzel szándékosan elhomályosított, ideologikus előfeltevéseket kapunk akkor is, mikor pedig a szerző elvileg éppen tapasztalati alapú nyelvészeti értekezést ígért nekünk. A legjellemzőbbek itt is persze a valóban költői hasonlatok lesznek, melyeknek aztán már tényleg semmi közük nincs a nyelvi dolgokhoz – a pulikutya vagy az alföldi táj (kivált: festményen!) nyilván nem nyelvi asszociációkat kíván mozgósítani, hanem csak a nagy népi ideológia couleur locale-jához kínál festői, bár tartalmatlan és követhetetlen illusztrációs anyagot.

(nem tudunk magyarul)

Befejezésként pedig a kultikus szemléletnek egy olyan rejtett mozzanatát emelném ki, mely a nyelv emberfeletti jellegének képzetét nagyon szublimált formában őrzi – s rejtettsége okán nem is igen szoktuk észrevenni. A magyar hagyományban rendkívül mélyen él az a képzet, mely szerint mi, gyarló beszélők, nem tudunk magyarul, s erkölcsi kötelességünk jórészt abban áll, hogy életünk során végig csak tanuljuk a nyelvet. E sor elején a XIX. század elejének nagy professzora, Révai Miklós áll, aki magyar nyelvszakos egyetemi oktatását kezdte e frázissal (ő még latinul: „Nescimus hungarice...”)43, de a huszadik század nagy írói és nyelvészei közül is nagyon sokan így tekintenek a nyelvre (hisz még olyan szerző is, mint Illyés Gyula, akiről pedig úgy tartották, hogy „tízmillió magyar közül ő tud ma legjobban magyarul”44, azt írja naplójába: „Nem tudok magyarul, ezt most kezdem csak észrevenni, mikor már azt hittem, hogy ki tudok mégis valamit fejezni...”45, de idézhető az is, ahogy Nagy László fogalmazott: „Nem elég magyarnak születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig...”46). E szemléletben pedig ismét az anyanyelv jellegének és értékének isteni (epifánikus) megjelenését vehetjük észre – ezek szerint tehát a nyelv nem az, amit mindennap használunk, amit beszélünk, amin írunk és olvasunk, amivel dolgozunk, játszunk és élünk, hanem valami oly emberfeletti szubsztancia, melyhez csupán közelíthetünk, de elérnünk soha nem adatik meg; ugyanakkor ennek a közelítésnek nemes szándéka nélkül elveszne életünk transzcendenciája.

Jegyzetek

1   Az Uránia Bé-vezetéséből. (1794) In: Uránia. (Első folyóirataink.) Szerk. Szilágyi Márton. Debrecen, 1999, 15.

2   Sztrokay Antal: A Nemzeti Nyelv Előmozditásáról. Tudományos Gyűjtemény, 1821. II., 69–70.

3   Gömöri Jenő Tamás: A magyar nyelvhez. (1942) In: A mi nyelvünk... 167–68.

4   Reményik Sándor: Az ige. In: A mi nyelvünk... 384.

5   Magyar nyelvvédő könyv. Szerk. Pintér Jenő és munkatársai. Bp., 1938, 3.

6   Király László: Anyanyelv. (1973) In: A mi nyelvünk... 253.

7   Anyanyelvi őrjárat. Szerk. Ferenczy Géza. Gondolat, 1971; Nyelvőrségen. Szerk. Lőrincze Lajos. Akadémiai, 1968; a régebbi szakirodalomból: Borbély György és Borbély Sándor: Nyelvünk védelme. Gyomlálás a nyelv kertjében. Vác, 1910 (Bevezetés: Berczik Árpád) – mily szépen látszik e címben az „őr”- és „kertész”-metafora kontaminációja!

8   Kodály Zoltánnak 1937-ben írott szavait idézi Keresztury Dezső: Helyünk a világban. 1984, 279.

9   Halász Gyula: Olvasás közben. Nyugat, 1916. 13. sz.

10  Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Id. kiadás, 187. Ugyanennek a képnek hiperbolikus felfokozását is megtalálhatjuk: „Föld vagy, melyből csudás növények nőnek, / Fény, melyből világosság s élet éled, / Örökzöld fa: világ a terebélyed, / Vére vagy Múltnak, Jelennek, Jövőnek...” Ld.: Gömöri Jenő Tamás: A magyar nyelvhez. (1942) In: A mi nyelvünk... 167–68.

11  Móricz Zsigmond Adyról: Én, mámor-fejedelem. Nyugat, 1909. 10–11.

12  Lehel István ismertetése: Kertész Manó: Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei. Nyugat, 1922. 23.

13  Négyesy László és Nagy J. Béla: A magyar közönséghez. Magyarosan. 1932, I. évf. 1–2., 1.

14  Zsombori József: Egy-két észrevétel a magyar nyelv mostani állapotjáról. In: Erdélyi Muzéum, 1814–1818. Szerk.: Benkő Samu. Kriterion, Bukarest, 1979, 111.

15  Jókai Mór: Levente. Utószó. (1897) In: Uő: Drámák IV. (1897–1904) S. a. r.: Mályuszné Császár Edit. Akadémiai, 1987, 161–165.

16  Keresztesi József: Magyar nyelv eredete (1799). Kiadta Fel-apáthi Molnár Sándor. Pozsony, 1844. A mű eredeti címe A bárkai nyelvből származott magyar nyelv… volt, mivel a szerző azt állította, hogy a magyar nyelv „Noé háza primigenia nyelvéből” eredeztethető; Horváth Ádám: A Magyar, Magóg pátriárkhátúl fogva I. István királyig. Pesten, 1817; Horvát István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. Pest, 1825.

17  Lisznyai Kálmán: A magyar nyelv geniusa. (Beköszöntő a szavallati estélyeken.) Szépirodalmi Közlöny, 19. szám, 1857. dec. 7.

18  Rákosi Jenő: Az idegen elemek beáramlása. Előadás a Kisfaludy-Társaságban, 1913-ban. In: Uő: Tárcák, cikkek. II. (é. n.) 143.

19  Kiss Dénes: Bábel után. Esszék, tanulmányok a magyar nyelvről. Püski, 2004, 66.

20  Mátyás Ferenc: Szavak, szók. (1981) In: A mi nyelvünk... 314–316.

21  Erdélyi József: Árdeli szép hold. Szerk. Bognár József, előszó Sigmond Péter. Magyar Ház Kiadó, 2005, 10–12.

22  Lisznyai Kálmán: Id. mű.

23  Gyarmathi Sámuel: Okoskodva tanító Magyar nyelvmester I–II. Kolosváratt, 1794. Elöl-járo Beszéd, VII. (A kijelentés pikantériájához tartozik, hogy Gyarmathi azt a nyelvet tekinti „tökéletesnek”, melyben nincsenek ’anomáliák’, azaz nem rendszerezhető kivételek…)

24  Szabó Dezső: A magyar nyelv. Szabó Dezső Füzetek 30. 45–50. Ludas Mátyás kiadás, 1937. július.

25  Négyesy László és Nagy J. Béla: A magyar közönséghez. Magyarosan. 1932, I. évf. 1–2., 1.

26  Bárczi Géza: Id. mű 386.

27  „A nyelv, a mi csodálatos, érzéki alkotásunk viszont különösen színes, illatozó, ízes-zamatos, és a levegővel csak egy közös tulajdonsága van: áttetszően tiszta szerkezete.” Kiss Benedek válasza Az emberi szó jelene és jövője c. körkérdésre. Új Írás, 1971/5., 67.

28  E képzetnek érdekes XIX. századi megfogalmazása található Hetényi Jánosnál, aki mint ismeretes, önálló magyar filozófia kidolgozására törekedett, s ennek lehetőségét abban látta, hogy a „harmonisticus” filozófia a magyar „nemtővel” (= a magyar nyelvi géniusszal) összhangzik, „melly nyíltkeblű, színlelést, és főleg homályt nem tűr, ép úgy, mint a franczia vagy a hellen. Igen: a magyarnak a közbeszéd szerint nem kell tolmács…” Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai. Pest, 1853, 43.

29  Kiss Dénes: Id. mű 19. (Megjegyzendő, hogy a fejezetnek címe itt: Isten nyelve.)

30  Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? Levelek egy parasztfiúhoz. Magyar Élet kiadása,  é. n. [1943], Nyelvünkről c. fejezet, 49–53.

31  Illyés Gyula: Magyarok. Nyugat kiadása, é. n. [1938], 451–452.

     Érdekességként megemlíthető, hogy Kosztolányi a francia nyelvről mondja, hogy nem lehet rajta hazudni. „Aki tudja a francia nyelvtant, nemcsak okosabb lesz általa, hanem becsületesebb is. Ez a nyelv mind értelmi, mind erkölcsi tekintetben tisztít. Nem enged hazudni. Franciául is lehet színészkedni, talán formásabban is, mint más nyelveken, de hazudni, csalni, vagyis többnek, tartalmasabbnak, eredetibbnek mutatkozni, mint amilyenek vagyunk, nem lehet.” In: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Id. kiadás 87.); s Ilylyés Gyula épp egy Kosztolányival folytatott beszélgetésben ismeri el, hogy ő a nagy francia írótól, Jules Renard-tól tanult volna magyarul… Illyés Gyula: Tíz síron túli Kosztolányi-könyv. In: Uő: Útirajzok, esszék, tanulmányok. (Illyés Gyula Művei III. Magyar Remekírók. Szerk.: Béládi Miklós.) Szépirodalmi, 1982, 185.

32  Örkény István: Párbeszéd a groteszkről. (1981) In: A mi nyelvünk... 356–357.

33  Csoóri Sándor: Faltól-falig. Magvető, 1969, 192.

34  Tamási Áron: Id. hely.

35  Kiss Dénes: Id. mű 8., 64.

36  Borbély György és Borbély Sándor: Nyelvünk védelme. Id. kiadás 18–22.

37  A nyelvről való költői beszéd egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a nyelvvel kapcsolatban minden, egymással nem érintkező, össze nem függő képet egyszerre mozgósítani képes (vö. pl. Ferenczes István már idézett Szerelmes versét, melyben a nyelv minden verssorban más képzetkörből való asszociációknak feleltetik meg), vagy pl. Faludy György ódájának képzavaros lezárását: „erjedő mustkönnyeinkben úszó / tárogatószó” (Faludy György: Óda a magyar nyelvhez. In: A mi nyelvünk... 135.)

38  Veres Péter hozzászólása az Akadémia I. Osztályának Az irodalmi nyelv c. vitáján (Pais Dezső előadásához) In: MTA I. Oszt. Közl. IV. 1953, 466.

39  Illyés Gyula: Nehéz nyelv-e a magyar? (1965) In: Uő:

A törzs szavai. Id. kiadás 183.

40  Erdélyi József: Nyelvek anyja c. verséből. (1977). In: Uő: Árdeli szép hold. Szerk.: Bognár József. Magyar Ház Kiadó, 2005, 144.

41  Illyés Gyula: Magyarok. Nyugat kiadása, é. n. [1938], 451–452.

42  Németh László: A javító toll nyomában. Magyar Nyelvőr, 1963/1., 41–61. Az idézet: 50–51. Megemlítendő, hogy a cikknek épp e bekezdése benne van A mi nyelvünk... c. kötetben is: 345.

43  Révai Miklós: Prolusio I. habita in auspiciis collegii hungarici... Pest, 1806, 5.

44  Illés Endre: Az író dolga. Szépirodalmi, 1974, 65.

45  Illyés Gyula: Naplójegyzetek. 1930. In: Uő: A törzs szavai. Id. kiad. 7.

46  Nagy László: Az emberi szó jelene és jövője. (1971) In: A mi nyelvünk... 338–339. – Megemlíthető, hogy e mondat szolgál egy nyelvművelő kézikönyv mottójául is! Ld.: Új anyanyelvi kaleidoszkóp. Szerk.: Felde Györgyi, Grétsy László. Gondolat, 1980.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges