1963 tavasza,  BEAC-pálya.  Egyetemi tornaóra.

A startvonalnál gyülekezünk. „Régi megfigyelésem – mondja Garay tanár úr –, régi megfigyelésem, hogy az ősszel születettek satnyábbak, vagy legalábbis rosszabb futók, mint a tavasziak…” Bediktáljuk születési adatainkat. „Október” – mormolom a vesztesek halk derűjével. Aztán sprintelni kell. Rejtélyes okból nem ötvenet vagy százat, de hetven métert. Hja, a tudomány: valószínűleg hetven méteren nyilvánul meg leginkább a születési hendikep.

Kapaszkodjon meg a világ: az utcai harcosok megrendezték első bajnokságukat! Ami engem illet: aszfaltbetyárokról már hallottam egyet-mást, de „utcai harcosokról” – így explicite még semmit. Azt pedig végképp nem sejtettem, hogy az útonállást sportszerű keretek között is lehet művelni. De az emberek manapság gumikötelet kötnek a bokájukra, és függőhidakról ugrálnak le, mások pedig néhány tapadókorongra bízva életüket, fölmásznak a felhőkarcolók oldalán. Fölösleges tehát megbotránkozni egy új sportág létrejöttén, mert az új még újabbat teremt, s közben átadja helyét a réginek.

Ha valaki, ha valami: Sherlock Holmes csakugyan utolérhetetlen, de elérhető. Kivétel a londoni Sherlock Holmes Hotel a Baker Streeten; már legalább nekem, az árai miatt. De ha egyszer itt van a csudálatos Raymond Smullyan könyve: The Chess Mysteries of Sherlock Holmes…! S magammal hurcolhatom boldog-boldogtalan helyekre, mint egykor, vagy majd talán egykor megint, dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot.

Sam emlékének ajánlom


Igaz-e ez? S mi az Örök Talaj? József Attila, remélem, mindenkinek eszébe jut; s akkor kezdjük előírásainak stb. megfelelő, fogadással egybekötött lóverseny, nem szeretem a kifejezést, „a lovi” NH-ból és Fiatból áll. Az NH a National Hunt, vagyis a gát-, az akadályverseny, de pontosabban: chase és hurdle. A chase akadályai a magasabbak, ezek a „fences”; a jó hurdler ló nem biztos, hogy jó chase-er lesz, s fordítva: ha sokat chase-ezik a ló, a kisebb hurdle-öket túl meredeken veszi, nem simán, „fluent”… vagy pl.

Számtanórán találkoztam először a tenisszel, éspedig egy szöveges feladvány képében, amely így hangzott: „ha Nastase egy hatfordulós, negyvenezer dolláros díjalapú tornán rögtön az első körben elbukik, akkor mennyi pénzt visz haza?” Mellbevágóan érdekes volt, akár a Mőbiusz-szalag, s legalább annyira megoldhatatlan. Ha létezett is valamiféle eredmény, ez abban a pillanatban senkit sem érdekelt. A szofisztikusan tömör kijelentés csupán arra volt jó, hogy fölkeltse érdeklődésünket a tenisz iránt.

És történt mindez abban a korban, amikor a fehér sport még valóban fehér volt.

A sprintkirálynő elköszönt, igen, Lochsong sorsa felől döntés született, ómen e szó: „Ereggy tenyésztésbe, Ofélia…” S az ember, a jóféléje, már az újabb praktikumot tekinti. Hanem hát Lochsong csak egy van, volt, lesz… egy hölgy ő, akiért zavartalanul lehet nekünk, millióknak, rajonganunk. Bécsben szerencsétlenkedem, saját életem bonyodalmai közt, s akkor az Admiral-irodán: egy kölni Sport-Welt, német galopp-újság, abban is Lochsong. Csuda történet: szegény sprintkirálynőnek, 27-ből 15 rövid távú verseny győztesének „csak” a lába volt rossz, bizonytalan, sérülékeny.

Hogy többek között mitől volt fantasztikus a gyerekkorom, azt röviden a következő összetett szóval tudom elmondani: grosicsbuzánszkylórántlantosbozsikzakariásbudaikocsishidegkutipuskásczibor. Vége-hossza nincs azoknak a gyönyörűségeknek, melyek 13 éves koromban történtek velem, attól kezdve, hogy a Goldberger SC Kölyök III. csapatához kerültem. El lehet-e felejteni az első edzés utáni zuhanyozást, amikor engem, az „úrifiút”, a meztelen kültelki srácok körülvettek, és egyszerre valamennyien levizeltek.

Szellemi játékaink, kedvteléseink, szórakozásaink közül miért éppen a sakkjáték áll ellen a legjobban a divatoknak, vonzza egyaránt az érdeklődő kamaszt és a kikapcsolódni vágyó belgyógyászt, miért éppen a sakkot nem szokás megunni?

Erre a közhelyes kérdésre többfajta válasz létezik. Az igényes elméleti magyarázat például azt fejtegeti, hogy a sakkjáték voltaképpen világmodell, játszása szimbolikus teremtés és rendezés, kétségtelenül erős hadi jellege ennek alá van rendelve.

 
Január végén az ember be-benéz a spájzba, mintha csak rájárna a szilvabefőttre. Tökéletes alibi, kedves Watson. Lopva körülnéz, és enged a vágynak. Először csak ujjbegyével érinti meg az ismerős bőrt, aztán felbátorodik.

Két hónapja nem teniszezett.

Prince Pro 110, fekete fém, itt-ott lekopott már a festék, a húrozás zörög, istenem, mi tud zörögni egy húron, mindegy, szeretem.

Jó előre sejteni lehetett, hogy az 1968-as prágai szovjet bevonulásért a csehszlovákok előbb-utóbb benyújtják a számlát. 1969 tavaszán, a svédországi jégkorong-világbajnokságon aztán ennek is elérkezett az ideje.

Akkoriban Pécsett laktam, még nem volt tévém, az első szovjet (ruszki)–csehszlovák mérkőzés napján átballagtam hát a jogi egyetem szemközti kollégiumának a társalgójába. A terem zsúfolva volt, és már a meccs előtt leírhatatlan hangulat uralkodott. Mindenki tudta, hogy nem a hokiról van szó, hanem a kelet-európai kis államok nyomorúságáról.