Skip to main content

Fül


Az nem okozott különösebb meglepetést, hogy az MDF nyomatékos rábeszélést alkalmazva igyekszik hozzá lojális embereket látni a bíróságok elnöki székeiben. Idővel hozzászoktunk ezekhez az igényeihez.


„A magyar–német alapszerződés aláírása a szovjet csapatok kivonulása óta a legjelentősebb esemény Magyarországon” – írja Csurka István a Magyar Fórum február 13-i számában. „A vesztes jel, vagy ha úgy tetszik, a legnagyobb vesztes jött most el a másik veszteshez.” Megszabadulva „a rossz béke” nyűgétől „visszatérünk oda, … ahol Németország a meghatározó hatalom”.

Németország azonban korántsem az, aminek Csurka István látni szeretné. Németország nem megvalósult MDF-ország, hanem európai demokrácia – s remélhetően az is marad.



Február 1-jén a mi kedves laptársunk, a Reggeli Pesti Hírlap még el volt veszve, el is volt siratva.

Február 2-án, az Istentől pihenésre rendelt napon a mi kedves laptársunk összefutott a mi kedves miniszterelnökünkkel.

Február 3-án a Parlament folyosóján a mi kedves laptársunk munkatársa sejtelmesen annyit mondott a mi másik kedves laptársunk munkatársának, hogy ő a Pesti Hírlaptól a Pesti Hírlaphoz megy dolgozni, és „legyen elég ennyi…”

A hét első öt, Istentől munkára rendelt napján a következők történnek: létrehozzák a 150 év nevű alapítv






Egy felvilágosult csőcselékszervező


Szokolay Zoltán MDF-es képviselő búcsút vett a parlamenttől. „Lehajtott fejjel távozik” – mondotta, de ezt jól láthatóan emelt fővel tette, amúgy pálfygésen. Ha van szűzbeszéd, akkor most a politikai „Torschlußpanik”, „a kapuzárás előtti félelem” retorikai megjelenésével találkozhattunk. A szánalomra méltó vagdalkozás és felháborító arcátlanság e szövedékével önmagában nem lenne érdemes törődni. Ha Szokolay, mint mondja, bűnt követett el, akkor nem a gombnyomogatás az igazi bűne. A lelkiismerete pedig – őszintén szólva – nem érdekel.


Véletlen folytán akadt kezembe egy a (nyugat)-berlini Evangélikus Akadémia levéltárából származó lista, amely megjelölése szerint német hadifoglyok nevét tartalmazza. Valamennyien az örményországi Leninakan hadifogolytáborában haltak meg 1945. októbere és 1947. decembere 20-a között. Ahogy végigböngésztem a neveket, mind makacsabbá vált bennem a gyanú, hogy az elhalálozottak legalább részben nem a Wehrmacht katonái voltak.


Remélhetőleg a Beszélő is kiérdemli majd a miniszterelnök visszafogott hangú dicséretét, mint a többi sajtóorgánum, mely nem közölte ismeretlen tettesek által kiszivárogtatott levelét az Új Magyarország előtt. „Az Európa felé baktató demokraták” küldeményét mi is megkaptuk, de okkal reméltük, hogy a napilapok közlik a teljes szöveget mire megjelenünk, s mindig zsúfolt oldalainkat megtakarítottuk a kizárólagos Beszélő-információk számára. A levél teljes szövegét tehát olvasóink megtalálhatják az Új Magyarország január 9-i számának 10–11. oldalán.

Dr.



„Társadalmunk jelen állapotában, struktúrájában kiválóan alkalmas az árvíz elleni összpontosított védekezésre, s ugyanakkor eléggé akadozva működik békeidőben, nyugalmi állapotában.” Ezeket a sorokat Csurka István írta az 1970-es nagy tiszai árvíz után A győzelmes 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulsága című cikkében (Élet és Irodalom, 1970. szeptember 12.). Az árvíz, mondja Csurka, katonás rendbe szervezte és mozgósította az országot. A győzelemhez azonban az akarat és az odaadás kevés lett volna.


Persze, nekünk eddig is hiába magyarázták 69 éven át, hogy szovjet és orosz az nem egykutya, nyugodt lélekkel leoroszoztunk grúzt, örményt, tatárt, holott jól tudtuk, a Déli Hadseregcsoportban ugyanúgy ott volt a soknemzetiségű unió minden képviselője, miként az aluljáróban gyorsforralóval és villáskulccsal seftelő oroszok közt.

Szóval, ismét orosz lett az orosz.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon