Skip to main content

Fül


Az MDF frakcióhétvégéjén dr. Antall meggyőzte parlamenti bázisát, hogy együtt kell maradniuk. Csurka István nyíltan megkezdte ugyan a tanulmányában meghirdetett politika táborának intézményes szervezését a Magyar Út Alapítvány köré, s mintegy húsz képviselővel fölruccant szombat délután Budapestre tüntetni egyet, de immár nem szidta a kormányt: a tömeg Csurkával együtt a miniszterelnököt is éltette. Antall és Csurka! E jelszó jegyében állt helyre a pártegység legalább az utcán, legalább a parlamentben, legalább a költségvetés elfogadásáig.


A Tisztelt Ház – pontosabban annak kormánypárti többsége, megigazult. Miután az október 5-i (hétfői) egész ülésnapon át folyt az ádáz küzdelem a Torgyán pártelnök által jelölt Izsó Mihály mandátumának igazolása körül (az első fordulóról a múlt héten tudósítottunk), s a kérdés úgy maradt a levegőben, hogy a kormánypártok szavazóképtelenné tették a Házat. Ezen az oldalon 134 képviselő nem nyomott semmilyen gombot – az igazolt távollévőktől eltekintve.


Hankiss Elemér kibillentette a főműsoridőből az antidemokratikus hírszolgáltatás élmunkását, és most sok demokratikus érzelmű polgártársunk úgy érzi, hogy több oka van a félelemre, mint eddig volt. Szeretnénk megnyugtatni ezeket a polgártársainkat: nincs több ok – eddig sem volt kevesebb. Aki a konszenzus lehetőségét félti, az a demokráciát félti, de ez a lehetőség minden ellenkező híreszteléssel, reménnyel, őszinte vagy őszintétlen szándéknyilatkozattal ellentétben eddig is alig létezett.


A rendszerváltás legszebb napja 1988. március 15-e volt. A hatalom még erősnek tudta magát, de már félt. Az utcára menni még kockázat volt, de ezt a kockázatot már nem csupán néhány száz „beteg lélek” vállalta, hanem tíz- és tízezer ember.

A Magyar Demokrata Fórum nem helyeselte ezt. Kis János a Petőfi téren beszélt, Tamás Gáspár Miklós a Kossuth téren, az őrizetbe vett Demszky Gábor helyett Hodosán Róza a Batthyány-mécsesnél.



A kormány és a pártok frakcióvezetői hétfő esti tanácskozásán – információink szerint – Antall József kijelentette: azóta, hogy Magyarország felmondta a bős–nagymarosi vízlépcsőről kötött államközi szerződést, törvénysértő engedményt, kompromisszumot ajánlgatni. Hiszen az egyezmény, melyet a parlament megsemmisített, nem létezik, abból engedni immár nem lehet.


Tudnivaló, hogy honfitársaink egy igen kiterjedt csoportja előtt szeptember elseje az év legsötétebb, legszomorúbb napja. Nem tudják még, mi az igazi sötétség és bánat. Azért is kell iskolába járniuk, hogy megtanulják. Régi dolog ez, ezzel az iskolával! Még az időszámításnál is régebbi. Vigasznak szánt költeményünk sumer nyelven háromezer évvel azelőtt fogant, hogy egyáltalán elkezdtük az időt számítani.

Lehet, hogy még az időnél is régebbi, de nem a magyar iskolánál! – mondják erre némely honi és idegenbe szakadt tudósok, a sumer-magyar ősrokonság feltárói.



1991. március 5-én az Országgyűlés a három nemzeti ünnep közül augusztus 20-át nyilvánította a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepévé. Az SZDSZ, Fidesz és az MSZP szónokai: Szabó Miklós, Hack Péter, Németh Zsolt, Gál Zoltán elmondták, miért voksolnak március 15-e mellett; március 15-ét támogatta az MDF-es Tóth Albert és Katona Tamás is. Végül október 23. 124, március 15. 131, augusztus 20. 159 szavazatot kapott. A vitában Szabó Miklós mondta el, hogy március 15. egyedül a demokrácia ünnepe, a demokratizmus és hazafiság harmóniájának, a jövő felé fordulásnak az ünnepe.


Kisújszállás egyik notabilitása szerint egyetlen magyar ember reggeli ébredése sem felhőtlenül derűs addig, amíg a trianoni sérelmet a világ jóvá nem teszi, s legalább az 1941-es magyar határokat vissza nem állítja. A ’41-es határok között talán megnyugszik a nemzet.

K. István tsz-nyugdíjas viszont egy bekerített kaszálót mutat a város szélén, amitől jóravaló ember nem alhat nyugodtan Kisújszálláson. Ekkora bekerített beltelek parlagon évek óta! A „pocsíklás” oka az emberi irigység, a rosszindulat. Jó tíz éve ugyanis átadta a város ezt a területet temetőnek.



Csurka István – miközben nevezetes tanulmányában, amelyet alighanem még hetekig fog rágni a sajtó (mi is), a bolsevik ármányt okolja azért, amiért a koalíciós kormánynak rettenetes károkat okozó Torgyán állandóan öles betűkkel szerepel az újságok címoldalán – tett róla, hogy Torgyán helyébe lépjen, s vele foglalkozzék mindenki.


„…utamból éppen egy vasárnap tértem vissza Pestre. Átöltözködvén s megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Alig találok szavakat azon lehangoló érzés ecsetelésére, amely az egymást érő, s mind előretörekvő, a haladás korszakát már megkezdett nagy városok után, Pest ez egyetlen mulató helye, a Városliget láttára rajtam erőt vett. Elhagyottságot s pusztulást észleltem, bárhová tekintek. A Ligetben a vasárnap dacára alig egynéhány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott, félig sással benőve.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon