Mindig eljön az igazság pillanata. De mindig el is múlik. És erre az elmúlásra sajnos kevesen gondolnak. Jobb, ha bevallom, mert régi írásaim úgyis vallanak róla: a legutóbbi időkig én sem tartoztam e kevesek közé. E keveseken kívül mindenki, akinek kedves a Magyar Köztársaság, abból indul ki, hogy nem történhet annál nagyobb tragédia, mint hogy 2014-ben nem jön el az igazság pillanata. Nem bukik meg, aminek meg kell. Fönnmarad, ami fönntarthatatlan.

A kurrens kormányzati kurzus egyik kitüntetett ideológiai jelentőségű hazugsága, hogy a tavalyi parlamenti választásokat megelőző négy, nyolc, tizenhat vagy éppen húsz év nem része a magyar demokratikus hagyománynak, mivel a hatalom gyakorlói és/vagy a hatalomgyakorlás intézményi keretei nem ütötték meg a demokratikus körülmények között elvárható minimumot.

Legutóbb valahol ott sikerült félbehagynom, vajon mi ad valódi mozgásteret Orbán Viktor kormányának és a mögötte álló oligarcháknak. Mert az új rezsim valójában az oligarchikus uralom átrendezésének grandiózus kísérlete, a hatalmi viszonyok és gazdasági érdekkörök számunkra, magyar átlag/állampolgárok számára nagyjából átláthatatlan viszonyainak újrarendezése, aminek semmi köze nincs az oligarchikus uralom általános érvényű fölszámolásához, ami kétségkívül időszerű lenne, már jó másfél évtizede legalább.

A  strasbourgi bíróságon akkor is megindulhat az állam elleni eljárás, ha még  nem történt jogsértés, de a panaszos igazolja: egy őt közvetlenül érintő törvény miatt annak veszélye nyilvánvaló, és folyamatosan jelen van. A magyar sajtó számára ilyen lehet a médiatörvény.

Az önkormányzati választásokon a szavazók megerősítették áprilisi döntésüket: úgy dobták el a köztársaság alapintézményeit, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a jogállamiság és az alapvető szabadságjogok garanciáit, mint őszi náthák idején a taknyos papír zsebkendőt.

Aligha van Gyurcsány Ferencnél szélesebb körben utált politikus ma Magyarországon, beleértve a magukat liberálisként azonosítók táborát is. Gyurcsány a túlnyomó többség számára ellenszenves politikus, akinek neve a hazugsággal és az inkompetens kormányzással forrt össze. „Gyurcsány a hibás” – sulykolja évek óta a jobboldal, olyannyira eredményesen, hogy a tételt mára a baloldal jelentős része is a magáévá tette.

E sok tekintetben vázlatos szöveget a Beszélőnek arra a felkérésére készítettem, hogy szóljak hozzá Szabó Miklós rendszerváltási téziseihez. Pontos témáját azonban a fentebb olvasható cím adja meg.

Kezdeném a „republikánus szabadelvűség” (RSZ) definiálásával. Ezzel a szókapcsolattal azt a liberalizmust kívánom jelölni, amelynek egyrészt az állampolgári egyenlőség, másrészt a szabadon gondolkodó és cselekvő individuum a két uralkodó eszméje.