Ha Erdős Virág könyvében volnék fabulaelem, kijelenthetném, hogy ebben a novellavilágban szerepelni: jó, mert olyan történeteknek lehet másféle szereplője az ember (a figura), amelyekkel úgy pár ezer röpke éve nem szokás viccelni, mert vagy szakrális szövegek lettek, vagy eleve átszövi a róluk alkotottakat a tragikum.

Már tízlépésnyi távolságból látod, hogy kiszúrt magának. Kötött, lila sapka, koszos orkándzseki, a kezén kivágott ujjú pamutkesztyű, kezében a Fedél Nélkül, egyetlen példányban, nejlonba csomagolva. Egyetlen példány, láthatóan a sajátja, nem eladásra kínálja. Jelez vele inkább.

A vérbeli kritikus, jegyezhetnénk meg kaján mosollyal az arcunkon, nem bújhat ki a bőréből: bármit próbál írni, kritika lesz belőle – még akkor is, ha saját kötetének előszaváról van szó.

Sebald különös életrajzi regénye eredetileg 2001-ben jelent meg, még mindig a német irodalom kiemelkedő műve, nehéz a nyomába érni, és nem nagyon találni párját az utóbbi évek könyvei közt sem. Végre megjelent magyarul, méghozzá kiváló fordításban.

Ebben a sorozatunkban arra kértük Kedves Szerzőinket, hogy Szilágyi Lenke egy-egy képére komponáljanak szöveget.

A cikk a Beszélő nyomtatott kiadásában olvasható.

Számomra mindig kérdés volt, miért nem találkozott soha a hermeneutika és a dekonstrukció. Miért van az, hogy a modern kontinentális filozófia két fontos gondolata majdhogynem idegenként ment el, megy el egymás mellett, holott mindkettejüknek a fő törekvése a megértés: hogy megértsük hagyományainkat, szövegörökségeinket, megértsük a Másikat, és – talán a legfontosabb – megértsük önmagunkat.

A 2007-ben megjelent két különböző műfajú Szi­lá­gyi Ákos-könyv, a majdnem hatszáz oldalas Halálbarokk és az alig ötvenoldalas Franci találóan és érzékenyen modellálja Szilágyi gondolkodói és költői alkatát. Pontosabban azt, hogy Szilágyinál a két tevékenység mennyire egy tőről fakad, és hogy kettős találatokat visz be folyamatosan.