Raymond Aron néhány hónappal a halála előtt egy többórás televíziós beszélgetésben felidézte az életpályáját, és ennek során persze többé vagy kevésbé teoretikus szinten hosszan kommentálta a döntéseit és az elképzeléseit. Egy ponton azonban ugyancsak lakonikus választ adott, amelyben nemhogy nem teoretizálta a korábbi álláspontját, de negyven évvel a történtek után is alatta maradt bármilyen reflexió szintjének. Arra a kérdésre, hogy a londoni években, amikor is De Gaulle mellett dolgozott, tudott-e a megsemmisítő táborokról (fontos közbevetni: Raymond Aron zsidó volt), azt felelte: „nem tudom, hogy tudtam-e róluk.”

Jürgen Habermas, a vegytiszta társadalmi kommunikáció utópiájának tiszteletre méltó elkötelezettje egy ízben emlékezetesen megfeddi Jacques Derridát, a vegytiszta beszéd- vagy írásaktus kommunikációs ideájának engesztelhetetlen bírálóját: a francia gondolkodó szerinte elmaszatolja a filozófia alapvető kérdéseit, úgy méghozzá, hogy átúsztatja a filozófiát az irodalomba. Stíluskérdéssé, privátbolondériává silányítja a filozófiát.

Új irodalomtörténeti kézikönyv jelent meg, amely a kezdetektől „napjainkig” nyújt képet a magyar irodalomról. Ez igen nagy esemény, tekintettel arra, hogy utoljára négy évtizeddel ezelőtt történt valami hasonló (egészen pontosan 1966-ban), amikor elhagyta a nyomdát A magyar irodalom története című vállalkozás hatodik kötete.

Imre váltig azt állította, egy nyilvános botozáson találkoztak először, és a megbüntetett kurva kísértetiesen hasonlított rá. Klára elgondolkodott, sértse-e a hasonlat, aztán inkább azt bizonygatta, semmiféle botozásra nem emlékszik, s bár ez nem volt igaz, inkább nem volt kedve emlékezni a nyomorult verébre, a botütések nyomán fakadó vérrózsákra.

Nem vagyok poétikus alkat. Ars poétikus meg, úgy tűnik, végképp nem. Homályosan eddig is sejtettem, de most, megkapván a felkérést az előadásra¹, majd nem sokkal később Lackfi János barátom rimánkodó hangját hallgatva a vonal túlvégén, hogy legyek szíves találni valamiféle költői hitvallást saját munkásságomból, bármit, mert már csak tőlem nincs semmi, abszolúte semmi, akkor végérvényesen szembesülnöm kellett vele.

Ebben a sorozatunkban arra kértük Kedves Szerzőinket, hogy Szilágyi Lenke egy-egy képére komponáljanak szöveget.

A cikk a Beszélő nyomtatott kiadásában olvasható.

Ebben a sorozatunkban arra kértük Kedves Szerzőinket, hogy Szilágyi Lenke egy-egy képére komponáljanak szöveget.

A cikk a Beszélő nyomtatott kiadásában olvasható.