A volt Goldberger-ház központi csarnokában Hajdu István koncepciója alapján felépült csoportos kiállítás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutassa, miként csapódtak le a magyar művészetben az 1968 körüli nemzetközi és magyar események.

Jól emlékszem, hogy milyen mámoros boldogság volt az első valóban sajátomnak tartott vers, tízéves korom tájékán. Az ilyesmire mondják, hogy „szívből jött” – és szép példája annak a kívülről nézve bizony komikus pillanatnak, amikor a vers uralkodik azon, aki írja.

– Ilyet nem szabad írni! – mondta egy kedves, konszolidált ismerősöm, aki az Első közlés című rádióműsorban hallotta Valami kés című versemet. – Jó, jó – fűzte hozzá –, álmodik bolondakat az ember, de azt jobb elfelejteni, spongyát rá.

Arendt esszériportja az Eichmann-perről és Kertész Sorstalanság című regénye hasonló okból lett botránykő: mindketten rámutattak a holokauszt Arendt megfogalmazásában híressé vált természetére, a gonosz banalitására. Arendt a gonosz banalitásának erkölcsi jelenségét Eichmann megnyilvánulásaiban azonosítja. Kertész megalkotott egy fiktív – valójában ön-fiktív – történetet, amelyben az emberek és a történések hasonlóak ahhoz a cselekvésrendszerhez, amit Arendt Eichmann kapcsán bemutat.