Adalbert tanár úr Canossa-járása oltári kálváriává nőtte ki magát, míg azt próbálta elérni a várban, hogy a Szt. Sebestyén-templom száznegyvenöt éves, neobarokk orgonáján olyan újítást teszteljen, aminek semmi köze az egyházi vagy hitbeli dolgokhoz. Özséb tisztelendő atya, az esperes még a miséktől is féltette a hangszert, ugyanis hétévnyi hercehurca után, csak 1989-ben került sor arra, hogy a szekrény stabilizálása után a sípmű és a pozitív homlokzata visszakerüljön az orgonaház alsó részébe, ráadásul ez utóbbi számára teljesen új játszótraktúra készült, a főmű horganysípjait hetvenszázalékos ónötvözetből gyártott homlokzati sípokra cserélték, s néhányuk domborított díszítést is kapott. Nem csoda, ha a Szt. Annának fel­ajánlott, újjászentelt orgonát óvta a széltől is.

Megeredtek a vizek, némelyiknek annyira megnőtt az ereje, hogy a kibelezett hűtőszekrényt is képes száz méterekkel lejjebb görgetni. A tavalyi áradások után maradt szemétgátakon aztán a hűtőszekrény is fennakad, ömlik bele az olvadékvíz, kavarog a gyomrában, csillog rajta az éjszaka rákérgesedett jégmáz.

Menno ter Braak, a múlt század első felének meghatározó holland kritikusa a Karakter megjelenésekor a könyv apropóján hosszú esszében elemezte a „karakter” szó lehetséges jelentéseit. Arra jutott, hogy a szó jelölheti a jellemet és az emberhez szinte hozzánőtt társadalmi szerepet is, de Bordewijknél inkább a regénybeli „karakterek”-re vonatkozik: hogyan lehet a maga külső megjelenésében, szavakkal leírva (s nem mondjuk „lefestve”) úgy bemutatni egy személyt, hogy az olvasó higgyen a létezésében, hogy az valóban  karakter legyen, „s ne csak ünnepélyes szuggerálása karakter-voltának”.

Szuverén, radikális és renitens. Ezeket a szavakat ropogtatom, amikor megpróbálom jellemezni karakteres prózáját, amely annál rendkívülibbnek tűnik számomra, minél többet olvasom. A német, angol és francia nyelv elsajátítása hozzátartozott a neveltetéséhez, s ha tetszik, ennek számlájára írhatjuk széles látókörét és tájékozottságát is.

A lapok hírül hozták, hogy az egyetemi vezérifjak egy fölhívást szándékoznak szétküldeni. Címezik e fölhívást az egyetemi ifjúsághoz különösen, és az egész magyar nemzethez általában; a szövegben pedig ki lészen hirdetve, hogy immár kétségtelenül elkövetkezvén a gyalázatos abszolutizmus, a nemzet minden buzgó fiának egyesülnie kell a honhaza védelmére.