Bizonyos vonatkozásokban talán megvilágító erejű lehet Kemény István regényét az életmű egészében elhelyezni, és arra figyelni, milyen párbeszéd jön létre nemcsak a különböző műfajok és műnemek, hanem az egymásból alakuló alkotói fázisok között is. Az eddig megjelent kritikák azonban már elvégezték ezt a feladatot, s feltették azokat a kérdéseket a könyvnek, melyeket ilyenkor illik, úgyhogy ezeket én most megspórolnám magamnak. Annál is inkább, mert a cím szellemében az tűnt számomra a legizgalmasabb megközelítési módnak, ha figyelmen kívül hagyom a regény előéletét, és – kedves vagy nem kedves – ismeretlenként kezelem.

A Sinistra körzet zavarba ejtette és inspirálta a hazai prózaírást. Bodor Ádám írói világa meghatározó hatást gyakorolt a kilencvenes évek elejének fiatal prózaírói­ra, akiknek ezekben az években formálódott alkotói eszköztáruk. Leginkább talán a fikcionálás munkájához fűződő ideológiák alakulása területén volt meghatározó a példája. Nyomon követhető ez az inspiráló erő a poétikai megoldásokban és a szövegformálás világalkotó munkájának szemléleti döntéseiben.

A lány egyfelől nagyon is konkrét volt, még oly magasról is valóságosnak és megérinthetőnek látszott. Valóságosabbnak tűnt, mint bármi, ami körbevette. Másfelől viszont a letagadhatatlan és vonzó részletek összege olyasmit alkotott, ami nem tartozhat a valóságos, érinthető és szerethető dolgok vagy lények körébe. Hebridesben már az első másodperceket követően nehezen kezelhető, korábban soha nem érzett gyöngédség ébredt az ismeretlen lány iránt, ám ez a gyöngédség olyan izzást takart, amely alig különbözött a nyílt és zabolátlan mohóságtól.

„Senki nem ért semmit.”
(Henry James)

Úgy tűnik, nemcsak engem foglalkoztat a kérdés, hogy mivégre adnak ki emberek kötetet máshol már amúgy megjelent írásaikból, újra meg újra felmerül a mivégre, mikor alkalmi írások egybeszerkesztésével találkozunk. Hogy a közepébe csapjunk: Angyalosi Gergely is hasonló kérdéseken tűnődik legutóbbi könyvének egyik írásában, melyben kritikustársa, Dérczy Péter kötetét méltatja. Azon, hogy a szerénység jele-e hagyni, hogy az írások a feledésbe merüljenek azokkal a folyóiratokkal együtt, melyekben megjelentek, vagy éppen miért érdemes őket „természetes közegükből” kiragadva „mesterségesen” is életben tartani?

Utolsó, alkonyi útját járta Svalbard, s ez nem volt már olyan kalandos és gótikus, mint az évtizedekkel korábbi utak; némi jóindulattal kaptatónak mondhatnánk, még inkább kopár lankának, ahol könnyen szaladhatna, akár a szél űzte ördögszekér, hisz nem állja útját semmi, mégis, minden korábbinál vesződségesebb szakasznak tűnt. Míg az ifjúkori utak mérföldben kifejezve is hosszúak s lenyűgözők voltak, ez már csak néhány méterre korlátozódott, nem nőtt túl a lakás határain.

Életrajzírói szerint Franz Kafka feltehetően 1914 november–decemberében írta A törvény kapujában című elbeszélését A per című regénye részeként. A dómban címet viselő 9. fejezetben ismerkedünk meg vele, a pap elbeszélésében. A történetet a pap és Josef K. a szöveg értelmét egyes esetekben szavanként kibontó, talmudi pilpult idéző vitája követi. Az enigmatikus történet önálló elbeszélésként is megjelent, és vált a Kafka-életmű jellegzetes darabjává.