A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

Lejla sem más persze. Frázis a szépségről, a kellemességről, a türelemről, a bőrről, hajról, testmelegről, kéjről, ezért nehéz vele szakítani. Egyfelől tökéletes, aligha találni kívánatosabb nőt, másfelől, ha jobban megvizsgálom, vonzó és felkorbácsoló tökélye alapvetően unalmas paneleknek köszönhető. Egészében minden klappol, és ez jó; ám ha izgalmas, különleges részleteket keresek benne, egyet sem találok.

A Hans Frank-fametszet* Johannes Geiler von Kaysersberg (1445–1510), strassburgi egyetemi tanár és prédikátor Navicula, sive speculum fautorum (Hajócska, avagy a bolondok tüköre) című könyvének 1518-as, strassburgi kiadásából való. Geiler von Kayserberg könyve a korban rendkívül divatos erkölcsostorozó irodalom egyik rendkívül népszerű és sokszor kiadott alkotása volt. E műfajt olyan, ma ismertebb szerzők is művelték, mint Rotterdami Erasmus (A Balgaság Dicsérete), Sebas­tian Brandt (Bolondok hajója), Agrippa von Nettesheym (A tudományok fölöslegessége és hívsága) vagy később Tommasso Garzoni (Theatrum vitae humanae). Ezek a munkák koruk jellegzetes figuráit, típusait tűzték tollhegyre és gúnyolták ki, végső konklúzióként arra mutatva rá, hogy e világ nem egyéb, mint a hívságok és bűnök meleg­ágya, a hülyék paradicsoma, a pokol előszobája.

Össze kell rakni részenként, és ha nem sikerül, akkor hozzá kell képzelni azt is, amilyen valamikor volt, minden mozdulatát és minden mondatát. Beszédében a múlt végül mindig összeállt, csak a jelen nem tudott egész maradni: tízpercenként kérdezve újra, hogy én ki vagyok, ő maga távolibbnak bizonyult, mint eszméletének évei, melyekről mesélt, és ebben tesztelni is tudtam, mert most mindent másodszor hallottam tőle; először három évvel korábban, amikor jelenlétének mostja is volt, nem csak múltja.

Néha valóban előfordul, hogy a külső olvasói tekintet élesebben lát, mint a közeli, mert nem zavarják meg a mű esetlegesen lassú kialakulásának szakaszai vagy az akár nehezen követhető különbözőségei, hanem a végső alkotást ismeri meg. A magyar kritika többnyire nem értékeli kedvezőtlenül G. István László verseit. Egy magyar-német költő, Kalász Orsolya, aki tehát kétlakian és kétnyelvien él és ír, és egy német költő, Monika Rinck, aki szokatlan mértékben érdeklődik más nyelvek költészete iránt, felismerték viszont, hogy G. István utolsó két kötetével (Amíg elalszom, vigyázz magadra; Homokfúga) olyan autonóm alkotást hozott létre, amely teljes figyelmet érdemel; és felismerték azt is, hogy ez a két kötet egységet képez, nem is annyira folytonosságuk miatt, hanem inkább mert egy közös poétikai indítékból íródtak, és mintegy tükrözik egymást.

Kedves Bandi! Megvan-e még az a kalucsnid, amelyet, valamikor még a nyolcvanas évek elején, egy latyakban úszó téli napon, nekikeseredett balettmozdulatokkal igyekeztél a cipődre erőltetni? Én csak csodáltalak, pontosabban bambán meredtem erre a különös lábbelire. Nem mondom, hogy sosem láttam addig effélét, öt-hat évesen én is hordtam hócipőt, de az mégis más volt: kicsi, fehér, vékonyka, patentos alkotmány, mondhatni elegáns. A Te feketés, rugalmatlanul vaskos gumikalucsnid viszont – szó, ami szó – elképesztően rondának tűnt.