A következőkben Szomory Dezső prózájának néhány alapvonását fogom teljesen szubjektív, noha azt remélem, nem teljesen önkényes módon bemutatni. Kiinduló, a Genette-féle narratológiával csak összekacsintó, de annak szemszögéből „tudományosan” aligha megalapozható tézisem a következő: Szomory érett prózájának két alapvető elbeszélői alakzata, a bevett magyar fordítással szólva, „lendülete” („mouvement”) a leírás és a jelenet. Ezt legkivált a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről és A párizsi regény egyes nüanszainak felidézésével próbálom majd alátámasztani, noha például drámáinak részletező színleírásai, utasításai ugyancsak megérnének pártucatnyi elemző mondatot.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

Bozsgott, zúgott, nyüzsgött a Moszkva tér.

Amíg itt tartja a katonáit a nagy Rusz, visszafog az évtizedes ellenérzés, hogy akár a nevét leírjam. Helytelenítem, ahogy viselkedem, görcsös, végletes – sajnálom: nem esik kézre a billentyű. A katonáik nincsenek itt. Már akár leírhatnám a tér nevét. Le is írom, az a helyzet.

Annak, amit, ahogy ma vélem (de hát nem hiába olvastam újra Lengyel Péter életművét és hozzá másokét is1), sokkal több joggal neveznek posztmodern elbeszélésnek és még inkább posztmodern világteremtésnek, hogysem ezt érdektelen terminológiai vitának lehetne tekinteni, van egy alapvető paradoxona, amelyik éppen a nagyvonalúan elképzelt műveket, mondjuk Borges egyes novellafüzéreit vagy Carlos Fuentes Terra nostra című regényét határozza meg félreismerhetetlenül:

„Az ember éppen annyit ér, amikor már a koporsójához van közel, mint amikor még a bölcsőjétől nincsen távol” – írta Cholnoky Viktor, aki negyvennégy éves korában végkimerülésben halt meg. Másnap, 1912. június hetedikén lőttek rá Tisza Istvánra a Parlamentben, a közvélemény tehát alapvetően másra figyelt. Mégis esemény volt a halála, igazi kultúrdöbbenet.

Ha komoly költői életművel rendelkező szerző jelentkezik prózakötettel, az első reakció általában az összehasonlítás, a műfajok közötti kapcsolatok vizsgálata, a motívumok vándorlásának felfejtésére tett kísérlet szokott lenni. Takács Zsuzsa prózájának esetében sem történt ez másképp, különösen, hogy ez a kötetnyi novella, amiről jelen esetben beszélhetünk (s ami a korábban megjelent, A bűnök számbavétele című elegyes kötet ide illő darabjait is tartalmazza), nemcsak egyszerűen utal az őt körülvevő lírai közegre, de egyenesen azon keresztül, mintegy abból következve értelmezi önmagát is.