Miből lesz az ember, mi kell ahhoz, miről ismered fel.

Pont, pont, vesszőcske. Kábé ilyen egyszerűen.

Vagy láb, törzs, kéz, fej.

Csak megfogsz néhány alkalmas követ, és egymásra rakod.

Na jó, előtte elég sokáig válogatsz. Mondjuk, ha véletlenül pont indián vagy.

Egy énekes, akinek nincs hangja, egy táncos, aki csetlik-botlik. Apám nem volt éppen a szavak embere, mégis ő tartott szóval mindenkit. Hogy ez baj lett volna? A legkevésbé sem. Mint a nagy mesélők általában, ő is ülve mesélt, saját foteljében, mely a nappaliban állt. A nappali egyszersmind háló- és tévészoba is volt, és a fotel is többfunkciós: olvasó-, étkező, tévé- és alvófotelként egyaránt szolgált. Mese közben a fotel folyton dülöngélt.

Hovatovább már nincsen hova tovább… mondják szembejövő ismerőseim. Hm… Hát ezeknek egy csepp fantáziájuk sincsen? Vagy talán nem is arra gondolnak, hogy most már olyan rossz a helyzet, hogy ennél rosszabb nem is lehet? Arra gondolnak, ezt napnál világosabban mutatja kétségbeesett képük, de talán nem a fantáziájukkal van a baj. Mind fiatalabbak nálam – jó vicc, nálam fiatalabbnak lenni nem nagy kunszt, ma már, próbálták volna ötven évvel ezelőtt, akkor még nem ment volna olyan könnyen nekik –, szóval fiatalságuk okán legfőképpen a történelmi tapasztalataik hiányoznak. Nem tudják ezért, hogy 1944-et, aztán a Rákosi-korszak éveit, aztán a forradalom leverését követő évek szörnyűségeit eddig még leg­újabb forradalmárainknak nem sikerült überolniuk.

A dadusok sokáig emlegették egymás között a nagymama látogatását. Hiába járt a gyerek tiszta ruhában, megfésülve, befont copffal: a gondozónőkben fészket ütött valami homályos gyanakvás, hogy ezek azért mégse rendes emberek. Az apja maszek. – Piacozik! Zöldséges! – suttogta váltáskor az egyik óvónő az öltözőszekrény fémajtaja mögött, mindezt arra válaszul, hogy a kislány nem aludt alvási időben, csak a plafont bámulta.

Tiszabőre mennek? Fegyvert visznek?, kérdezték az ország hivatalosan is legszegényebb településére tartó újságírókat. Tiszabő, ez a zsákfalu, mostanában valóban elég rosszhírű, a közelmúltban volt ott gyilkosságsorozat, helyi buszjárat eltérítése, az iskolában tanárra támadt vasszékkel egy szülő, nyoma veszett egy csecsemőnek, egy közmunkás pedig késsel támadt a polgármesterre – igaz, ez a polgármester most éppen börtönben ül mint az ingatlanügyben elkövetett szocpolos csalássorozat fő vádlottja, akinek hat társát nemrég engedték ki – háziőrizetbe.

Gyűlölöm a katonatörténeteket, ez mégis az lesz.

Bass Lászlónak

Vachter János az Igazgyöngyöt keresve képeket hozott haza.

Először csak feküdt egy fehér, hullámos kartondobozban, amit kibeleztünk neki. Kigurult, másnap átmászott rajta magától, körbeszagolt, itt fogok lakni köztetek, az orrára volt írva, különben a csuklójára kötötték a nevét, nem vettük le. Jó, ha hord egy jelet, nehogy elvesszen a ligetben, és sose lássuk többé a védtelent. Túl kicsi és törékeny lényként látta meg a világot, majdnem ottmaradt a szülésnél, és ez meg is látszott rajta. Azt hitték, nincs odabent már semmi, mikor hirtelen és váratlanul előbújt az anyja hasából, egy harci nyomással lökte ki az élőkhöz.