Április 6-án és 7-én a Műcsarnok előadótermében „A média velünk van!” címmel nemzetközi tanácskozás zajlott, amely a televízió szerepét vizsgálta a romániai forradalom alatt. Abban mindenki egyetértett, hogy a történésekkel egy időben, élőben látott képsorok nemcsak dokumentálták, hanem befolyásolták is az események alakulását. A szervezők arra törekedtek, hogy a még nem túl távoli időben összegyűjtsék azokat a részleteket, ismeretlen epizódokat, amelyek segíthetnek a nagy mennyiségű, ám töredékes anyagok csoportosításában, elemzésében.

Nem kisebb dologra vállalkozott a Tölgyfa Galéria legutóbbi kiállítása, mint „hogy képet adjon az új Magyarország vizuális arculatának egy jellegzetes oldaláról, a politikai plakátok, a vizuális propagandaanyagok világáról”. A „bemutató (…) a különböző pártok anyagaiból esztétikai-szakmai szempontok szerint válogat” – hirdeti a szórólap, melynek olvasásakor felmerülhet a – pesszimista – nézőben a kérdés: vajon merre található az az „új” Magyarország, amelyre a mondat fogalmazója gondolt…?!

Legyünk reálisak, ha egy Los Angeles-i egyetemi tanár, egy európai országokban is jártas tokiói üzletember vagy egy londoni, esetleg moszkvai egyetemi hallgató kezébe veszi a Corvina Kiadónak a múlt századi magyar festészetről több nyelven is megjelentetett nagyalakú albumát, akkor az egész biztos nem arra kíváncsi, hogy mi volt a művészeti vetülete a magyar nemzet öneszmélésének a XIX.

„Menekülnöm a nagy Lagrange elől még

előny adatott folyosókanyarban

de szembe Csérp jött…”

– panaszkodik „Régi egyetemek” című versében Marsall László, az egykori matematika-fizika szakos hallgató.

„IMPRLIST át nem búj semmi bástyarésen!” – mennydörgi az új díszdoktor, s félénk diákunk ezt a tanítást már nem negligálhatja oly könnyedén, mint a jó öreg francia egyenleteit.
Ezeknek a tantervi eltolódásoknak persze tudományos-műszaki és gazdasági következményei voltak.

Manapság viszont úgy néz ki, az „IMPRLISTÁK” még

Különös alkotásokat mutatott be március 9–10-én a Műcsarnok-béli ART-KINO: hat leningrádi filmes* dokumentum-, játék- és videofilmjeit, animációit, néhány perces etűdjeit, festményeit. Megdöbbentő képi világot láthattunk: módszeres kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokat, öngyilkosságokat, Sade márki és Bosch fantáziáját meghazudtoló orgiákat, apokaliptikus víziókat stb. – a csoport által képviselt irányzat tehát nem véletlenül kapta a nekrorealizmus elnevezést.

– Kissé paradox a mai szituációban a független sajtó helyzete. Akik annak idején részt vettek benne, illetve elkezdték az egészet, ma ugyanúgy hátrányban vannak, mint akkor. Azzal, hogy sajtószabadság van, az az erkölcsi tőke, amit felhalmoztak, nem fordítódott át megélhetésre és anyagi tőkére. Amikortól világossá vált, hogy elszabadult a mennyország, és mindenki lapot, könyvkiadót alapít, azonnal megjelentek a „nagyhalak”, és gyakorlatilag lefölözték azt, amin ezek az emberek fél vagy egész évtizede dolgoztak.

Előttem fekszik egy lista. 28 tételt tartalmaz, különféle iskolakísérletek jegyzékét. (Az összeállítás hetekkel ezelőtt készült. Azóta minden bizonnyal terebélyesedett.) A politikai szabadság első fuvallata szülők és pedagógusok szívét dobbantotta meg: közel az idő, amikor a gyerekek azt tanulhatják az iskolában, ami igazán fontos, és úgy, ahogy igazán jó.

Van ami már megy

Leggyorsabban az egyházaknak ment. A nagy felekezetek sorban kaptak engedélyt középiskolák alapítására, de nemcsak engedélyt, hanem épületeket is az államosítottak ellenébe.

Ami azt illeti, elég hamar, már másfél évi működés után lecsaptak rájuk: az Orfeo Bábegyüttesre meg az Orfeo Stúdióra. Volt is miért. A két fő hangadó, Malgot István, a bábosok vezetője, az Orfeo alapító tagja és Fodor Tamás, a Stúdió vezetője már korábban – még egymástól függetlenül – is elkövettek ezt-azt. Fodor például nem átallt Haraszti-, Dalos-, Pass Lajos-, Halmos Ferenc-verseket szavalni második előadóestjén, 1971-ben. Csupa politikailag megbízhatatlan, a ’68-as baloldali diákmozgalmakkal, a maoizmussal rokonszenvező fiatal költő felforgató, szocializmusellenes verseit.

A cím nem az ötvenes években a földalatti vasút állomásaihoz tervezett falképekre vonatkozik, hanem a hetvenes évek avantgárd művészetére. Péntek, hat órától lehetett megtekinteni a február 2–16. között nyitva tartó, Galántai György rendezte kiállítást, amely a balatonboglári Kápolna-tárlatokon szereplő műveket, dokumentumokat, művészeti szamizdatokat mutatta be. Érdekes volt a nemrég még illegálisan terjesztett kiadványokat tárlókban, üveg alatt látni.

Primo Levi vegyészből lett író. Mindvégig megmaradt azonban eredeti szakmájánál is, mely annak idején, Auschwitzban az életét mentette meg: általa lett láger-„prominenssé”, tehát túlélővé egy lágerlaboratóriumban. Levi „civilsége” és tragikus halála megerősíteni látszik a művészet Auschwitz utáni lehetetlenségének tételét: 1987 tavaszán, azaz negyvenkét évvel a szabadulása után levetette magát torinói lakásának a negyedik emeletéről, írói mivolta, műveivel együtt, mégis cáfolata ennek a borús állításnak.