Beszélő: Vállalkozásélénkítési programoktól hangosak az újságok: úgy látszik, soha jobbkor nem lehetne magánegyetemet alapítani…

H. I.: Ez a látszat. Az állami hatalom erős, és az oktatásügyben is felismerhetők centralizáló törekvések. Önmagában ez nem volna baj. Névadónk, Mátyás király is nagy centralizáló volt, de ő bőségesen áldozott a művelődésre. Ma azonban szerintünk nincs pénz az államkasszában egyetem alapítására. A Corvin Egyetem létrehozásához nem is kívánunk egy fillér állami hozzájárulást sem. Nem pénzjellegű segítséget viszont szerettünk volna kapni.

A recenzens tanácstalan. 307 oldal átolvasása után úgy véli, hogy nem kell többet jobban érvelni amellett, hogy az a megosztottság, ami az úgynevezett népi-urbánus vitában-ellentétben a politikai szellemi közélet háborújában kifejeződött, mennyire anakronisztikus, mennyire idejétmúlt.

A székesfehérvári Csók István Képtár előtti kis téren, alacsony talapzaton, majdnem a füvön fényesre polírozott acélból készült szoborcsoport csillog-villog esőben, napfényben: a Bartók-kút Beck András alkotása. A kubista szobrászat hagyományait követő mű egymás mellé rendelt, egymásra rétegezett elemekből áll, melyek egymáshoz szorosan simuló, valamire közösen figyelő embercsoportra emlékeztetnek, vagy igen sűrű erdőre, vagy szerves lények emlékét őrző ásványok képződményére.

Úgy tetszik, a mai Magyarországon szinte mindenki egyetért azzal, hogy mielőbb fel kell zárkóznunk Európához. Csak az a kérdés, melyik Európához? A mai civilizált, demokratikus és liberális szellemű nyugati világhoz, avagy az ötven évvel ezelőtti Európához?

A Mátra-örökmozgó, mint a Magyar Filmintézet mozija 1990 szeptemberében (!) azt a filmet kívánja bemutatni, amely kerek fél évszázada a fasiszta Németország leghírhedtebb zsidóellenes, gyűlöletkeltő propagandáját szolgálta.

– Mi a módszer lényege?


– Az, hogy a tananyagot eleve önálló megértésre alkalmasan tálalja, az emlékezetbe vésését a hallásra, a többszöri meghallgatásra építi, és feladatokat ad az önálló felidézés gyakorlására.

A relaxációs módszer a két, leginkább gyakorlati nyelvtanulási célt, a beszédértést és a beszédkészség mielőbbi elérését a többi cél elé helyezi. Ezekben akar először eredményt, sikerélményt biztosítani.

Beszélő: Miképpen befolyásolja az a filozófiaoktatás mai lehetőségeit, hogy évtizedekig összefonódott a hivatalos ideológiával?

Vajda Mihály: A helyzet, legalábbis Debrecenben, nem olyan rossz, mint ahogyan képzelhetnénk. A legutóbbi időkben a rendszer ezen a területen is bomlóban volt; fiatalok jöttek, akik tudomásul vették, hogy marxizmust kell oktatniuk, de voltaképpen már azt sem tudták, mi az. Ehelyett mániáikkal, szűkebb szakterületükkel foglalkoztak.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy Moldáviában még mindig több mint félszázezer zsidó él. Félszázezer azt követően, hogy részben a sztálini terror, de főként az 1941–1944 közötti román megszállás mindent elkövetett, hogy végérvényesen kiirtsa őket…

Besszarábia ugyan a Holocaust számon tartott mártírvidékeinek egyike, az ott történtekről azonban éppoly keveset lehet tudni még ma is, akárcsak akkor, amikor még államérdeknek számított a tömegmészárlások eltussolása.

Az Intézet elsősorban a Hit Gyülekezete lelkészi utánpótlását hivatott biztosítani, de fogadunk jelentkezőket más egyházakból is, akik teljes-evangéliumi szemléletű képzésben szeretnének részt venni.

Egyházunk esetében valóban megvalósult az állam és egyház elválasztásának elve, amennyiben a pártállam „föld alá kényszerítette” közösségünket. Így aztán nem volt lehetőségünk arra, hogy oktatási tevékenységünknek adminisztratív formát adjunk, bár a hitoktatásunk és lelkészképzésünk már egy évtizedes múltra tekinthet vissza.

Az elmúlt héten a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Művészettudományi Intézete „A Holocaust témája a művészetekben” címmel konferenciát rendezett.

Az előadók között a legnagyobb vitát most is az váltotta ki, milyen szerepet játszott a Holocaust a magyar történelemben, és kit terhel a felelősség.

Előadásom címéül azt a kérdést választottam, amelyet századunk első harmadában egy kiváló német szatirikus író – Kurt Tucholsky – tett fel egyik kis eszmefuttatásában. „Was darf die Satire?” – ez volt írásának címe is, és így felelt saját kérdésére: „Alles.” Mindent.

Mindent?

Miközben nyilvánvalóan egyet kell értenünk ezzel a válasszal, valahogy mégis túl egyszerűnek látszik ez a válasz és ez az egyetértés.