Szilágyi József a halált választotta.

Nem jött vissza hozzánk abba a valamibe, abba a majdnem-életbe, abba a kvázi-szabadságba.

A halált választotta.

Javorniczky István dokumentumkötete debreceni egyetemi éveitől kíséri végig Szilágyi sorsát. (Fegyház kommunista szervezkedésért; szabadulás: 1944-ben. Rendőrfőkapitány a felszabadulás után Debrecenben, házassága, súlyos betegségei. Országos rendőrfőkapitány, 1948-tól a KEB tagja. Kijelentései Rajk letartóztatásakor – kidobják a pártközpontból. Egyre alacsonyabb pozíciókban. KEB-megrovásban részesül.

Th. Gordon olyan ideális módszert javasol könyvében (Parent Effectiveness Training, New York, 1975) a szülő–gyermek kapcsolat rendezésére, amely mindkét fél megelégedésére vereségmentes konfliktusmegoldásra épül.

Bizonyára sok szülő mélyen egyetért a módszerrel, de lehet, hogy nem mindenkire hat a felfedezés erejével, mert egy régi, ösztönös szülői hozzáállás újfajta megfogalmazásaként is felfogható.

A lényeget érintő (az értő figyelem a vereségmentes megoldás kérdésében) alapvető egyetértéssel egy időben fölmerül néhány kétség is.

Nincsenek hát már művészeink, ami természetesen nemcsak annyit jelent, hogy a port egy egyszerűbb, kevésbé atyáskodó, semlegesebb szövegkörnyezetben verik fel vagy el körülöttük vagy rajtuk (olykor egyszerre mindkét irányt és módszert alkalmazva), hanem azt is, hogy – egyszerűen – a hatalomnak nincs művésze, épp most anélkül van.

A Rejtőzködő legendárium

egy olyan ember „sorstörténetét”, szellemi életrajzát mutatja be, aki irodalomtörténészként, tanárként, lapszerkesztőként és művelődéspolitikusként a Kádár-korszak egyik meghatározó egyénisége volt.

Tárgyszerű és „hűvös” észrevételeim ezért néhány sorra szorítkozhatnak: Rainer M. János hidegvérű szakszerűséggel számol be a torz kapcsolatról. Afféle „pozitivista” módszerrel, mintegy lexikálisán, felsoroló jelleggel, nyugodtan és tárgyilagosan halad előre. Jó arányérzékkel foglalja össze, amit érdemes, saját kommentárt, észrevételt, netán érzelmet alig enged meg magának. A hattyúdalt szeretem és érdekel, a hattyúdalt fogadó (vagy megrendelő) görénymorgás nemcsak viszolyogtat: fikarcnyit sem érdekel.

A sárkányt, vagyis a kultúrpolitikát, művészek és hatalom viszonyát boncolgatja korba helyezve három szerző, három művészetkritikus. Ki-ki vérmérsékletének megfelelően. A tegnapelőttről (az 1953–56 közötti időszakról) mond Rainer M. János könyve kapcsán szenvedélyes, elfogult véleményt az irodalom területére kiruccanó filmkritikus. Ugyancsak egy könyv kapcsán fejti ki álláspontját a mába áthúzódó tegnapról a színházkritikus, tárgyilagos higgadtsággal. S végül a mát elemzi ironikus távolságtartással a képzőművészeti kritikus.

Igazán keményszívűnek kell lenni ahhoz, hogy ellenálljunk ennek a fekete-fehér, de főleg fekete, lidércnyomásosan, aggasztóan, tragikusan fekete – a Csatorna óta a legfeketébb – Wajda-film lenyűgöző hatásának. Hogyan is lehetne színesben forgatni egy ilyen bezárt világról szóló filmet, amelyből már kipusztították az élet színeit? A film a gettóban indul, abban a pillanatban, amikor Korczak doktor és kétszáz árvája Varsó és más városok teljes zsidó lakosságával egyetemben a német hatóságok parancsára megérkezik ide.

Le Nouvel Observateur: Wajda legújabb filmje Janusz Korczak, a lengyel zsidó tanító történetéről szól, aki 1942-ben, a varsói gettó árvaházából egészen a gázkamrákig kísérte el a gyerekeket. Ön botrányosnak találta ezt a filmet. Miért háborította fel ennyire a Shoah alkotóját egy olyan film, amelynek a priori dicsérendőek a szándékai?

Claude Lanzmann: Azért mentem el a Rocard asszony rendezte vetítésre, mert nagyon megkértek rá.

A megváltás olajágával közeledő Fiú, akit övéi félreismernek és ezért megölnek – kedves témája az európai kultúrtradíciónak. Szerzők özöne dolgozta fel a történetet színéről és fonákjáról – az utóbbi változatra a legismertebb példa Karinthy Krisztus vagy Barrabása, az előbbire pedig mégiscsak az eredeti, amit mostanában mindenféle változatban árulnak a könyvpiacon. A gazdag választékból – van Evangélium felnőtteknek, gyerekeknek, fogyókúrázóknak; na és persze a számos bibliofil kiadás – talán csak a talatofil („tengerbarát”) verzió hiányzik. Illetve hiányzott.

Sütő az Új Élet főszerkesztője, amikor a följegyzések elkezdődnek. Kacsó Sándor példáját idézi (május 22.), amit még sokan mások is idéztek akkortájt, akik írtak vagy szerkesztettek. „Hogyha csak tenyérnyi papírod van, arra is írnod kell.” A lap, újság, írott szöveg léte lényegesebb, mint tartalma, melynek esendősége mindenkor menthető a cenzúrával. De nemcsak a szerkesztők, írók vélekednek emígyen, hanem az egész szellemi, sőt mindennapi életet áthatotta egyfajta metaforikus szemlélet.