Merényi Judit: Valamikor régen is így hívták ezt a házat. Akkoriban itt a környéken volt a nép által Kis Faládának hívott Kisfaludy Színház, a Katolikus Legényegylet és egy másik kulturális egyesület, s tulajdonképpen ezek központjául szolgált a Társas Kör. Azért akartam ezt a nevet visszavenni, mert utálom a művelődési ház elnevezést. Azt hiszem, ehhez minden jogom megvan, hiszen én ebben az intézményrendszerben „nőttem fel”. A névváltozás természetesen funkcióváltozást is jelent.

Molnár Dénes marosvásárhelyi grafikusművészt egy több mint húsz éve hatályos törvény alapján véglegesen megfosztották tanári állásától s véglegesen kizárták Románia összes iskolájából. A marosvásárhelyi rajztanár munkaszerződését felbontó határozat indoklásában nemzet- és országárulónak kijáró bűnlajstrom szerepel: „az 1990.

„Eső eshet, nap süthet magától is, időjárás
azonban csak azért van, mert bemondta a rádió,
megírta az újság, mutatta a televízió.”



Panni és Manó ugyan a nagymamánál vannak, mégis elég korán kelünk vasárnap. A gyerekzsivajt pótlandó, irány a rádió. A készülékből a „hiteles” újságíró több évtizede megszokott, míves beszéde hallik. Hogy hiteles, az főként onnan tudható, hogy rendszeresen megszólalhat a Vasárnapi Újságban, de ilyetén minősítését megerősíti kifinomult beszédmódja is. Persze maga a „hiteles” kifejezés sem akármilyen retorikai vívmány.

És éjjel 11 1/2-kor lehunyá szemeit – vagy valami ilyesmi áll magáról Szigligetiről a szolnoki műsorfüzetben. Nos (ami engem illet) én 9 1/4-ig bírtam. Pedig díszelőadás volt, kedvenc miniszterem, Bod Péter Ákos felléptével – őt még a taxisblokádbéli szép napokban szerettem meg, amikor olyan meghatóan emberközelbe sikerült hoznia a kormányt –, volt díszoklevél-átadás a javarészt jugoszláv építőknek, akik (ráadásul) jutalmul megnézhették (ezt) az előadást, amelyből feltehetően egy kukkot se értettek.

„… Igen, évtizedeken át a hivatalnok urak Legfelsőbb Személye, a Kastély ura meghosszabbított kezeként a hivatalosság komédiáját játszották, játszhatták. (…) Nagy marionettjáték zajlott itt, amelyben fababák kavalkádját láthattuk, s az igazi játékos, a mutatványos a paraván mögött rejtezett.”
(Idézet Ablonczy László
Színházi hivatalnokok című cikkéből. Magyar Ifjúság, 1989.

– Idén a bronzpermet már téged sem került el: megkaptad a Munkácsy-díjat. Nem szeretném, ha fanyalognál, s csak a szégyent emlegetnéd.

– Persze, örülök, hogy valakinek eszébe jutottam, s a szövetség festőszakosztálya rám szavazott. Szóval, jó érzés, hogy vannak, akik szeretik a munkáimat. Másrészt mit jelent egy ilyen díj? Érem, oklevél, egy kis pénz. Eszembe jut például a közhely: „Munkácsy, a legnagyobb magyar festő, aki egyetemes szintre emelte a magyar festészetet, megkapta a párizsi aranyérmet.” Mikor? A porosz–francia háború küszöbén.

A börtönviszonyok – gondolom – híven szemléltetik egy-egy társadalom lényegi vonásait. Egy diktatúra börtönviszonyai nyilván a diktatúra lényegét segítenek megérteni.

Ami nem olyan egyszerű.

Auschwitz kibírhatatlan jelentőségét épp az adja, hogy a történelemből, az európai civilizációból és persze a náci Németország „normális” világából kiszakítva sem tűr semmiféle analógiát.

A „szovjet típusú” társadalmakat viszont (kivált az eredeti szovjet minta esetében) nyugodtan mondhatjuk akár „börtön típusúaknak” is.

1957-ben április 21–22-re esett húsvét.

A hatalom is ünnepre készült: a leghamisabb, legálságosabb május elsejére, a szép régi munkásmozgalmi nap megcsúfolására (ha még nem csúfolta volna meg eléggé Hitler és Sztálin állama). Az a májusi nap máig szomorúan tanulságos: a forradalom leverése után alig fél évvel a Hősök terén két-háromszázezer ember ünnepelte a Kádár-kormányt. „Kis ország vagyunk, nekünk csak egy csőcselékünk van” – mondta állítólag maga Kádár egy csodálkozó nyugati újságírónak, aki az októberi százezrekre emlékeztette.

Ahogy Szabó Ildikó könyvét olvasgatom, meglehetősen melankolikus érzések kerítenek hatalmukba az idő tűnékenységét illetően. Az irodalomjegyzékbe felvett utolsó anyagok 1986-os keltezésűek, a Bevezetés 1987 augusztusában íródott, de a kiadókeresés és -találás hányattatásai után csak mostanában láthatott napvilágot. Ha nem volna túlzás, azt mondhatnánk, a dolgozat tragikus volta ez utóbbi tényben keresendő. Igen, mert ’86–87-ben szolid szakmai elismeréssel kecsegtető fogadtatásra számíthatott volna, ma viszont alighanem visszhangtalan marad.

Most itten arról van szó, hogy Istennek tetsző cselekedet-e az Egyetemi Színpadot kápolnává visszaalakítani, vagy éppen ellenkezőleg. Mert tudniilik annak idején, amikor a Piarista Gimnáziumból Eötvös Loránd Tudományegyetemet csináltak, természetszerű volt (már amennyire a dolgok akkor természetszerűek lehettek), hogy kápolna nem lesz az egyetemen. Lett azonban – ha nem is azonnal – kulturális létesítmény: az Egyetemi Színpad. Generációk alapélményét nyújtó kulturális bázis, színház, mozi, koncertterem, meg ami még belefér egy ilyen intézmény profiljába, ahogy akkortájt mondották.