Szabó Miklós: Az Akadémia Történettudományi Intézete két munkatársa beszélget az elmúlt három évtizedről. Egy olyan műhely munkatársai, amelynek megvolt a jelentősége a korszak szellemi életében, a demokratikus átalakulás előkészítésében is. Lackó Miklós 1955 óta munkatársa az intézetnek, én az 1956-os viharos év után, 1959-ben kerültem ebbe a tudományos műhelybe.

A közelmúltban az osztrákokkal, a németekkel a dánokkal, a finnekkel és a hollandokkal volt csoportkiállítások után most a szlovákokkal állnak párban a magyarok a Műcsarnokban.

Az Oszcilláció című tárlat – melyet először Komarnóban rendeztek meg, s az, a hírek szerint, nem volt pontosan azonos a budapestivel – egy igen közelinek látszó világ képzőművészetéről ad képet. Ám minden közeliség, szomszédság, a közös múltról és jelenről mondott banalitásözön ellenére sincs (volt) sok fogalmunk az ott született értékekről, s gondolom, nekik sem a mieinkről.

Mi lett volna Vajda életútja, ha a tbc nem végez vele 33 éves korában. Ezer halál leselkedett volna rá. Fűthetetlen albérletekben élte volna meg 1944-et, a vészkorszakot, s dacosan kirakta volna a sárga csillagot. S ha német katonával hozza össze a sorsa, kifogástalan németséggel társalgóit volna Nietzschéről vagy Hegelről.

Egy hétig fürkészte a járókelőket a Csontváry-terem kirakatában Szkok Iván homorú és szomorú panoptikumának nem épp legfrissebb darabja, a ragadós tekintetű öntvény mint a hét műalkotása a Képcsarnok számára (mert hát annak, aki le tudta venni szemét a gipszasszonyról, aki kivonhatta magát a festett delej alól, annak talán nemhogy egy hétig, de néhány percre sem volt alkotás a mű, csak tárgy magában), szóval Szkok munkája, ha másra nem, a képkereskedelem hamisságára mindenképpen figyelmeztet, önkéntelenül is.

Pauer Gyula és Méhes László régi lel

„Olyan hatalommal, amely névtelen gödrökbe kaparja politikai ellenfeleinek holttestét, nem lehet kiegyezni!” – kiáltotta, a nagy fáradtságtól inkább csak hörögte, 1988. június 16-án a tévé főbejárata előtt állva Kis János, a majdani szabadelvű pártelnök. De közben már meg is jöttek a motoros rohamrendőrök! És láthatóan nem azért, hogy társadalmi szerződést kössenek velünk, hanem hogy lerugdossanak, lebotozzanak a lépcső tetejéről.

Képzeljük el, ha valamelyik nyugati társaság, a CBS, BBC, CNN ajtajától három méterre folynak ilyen jelenetek!

– Különleges esetet képvisel ebben az egész kijárósdiban történetileg és a te életedben a hatalom és Lukács kapcsolatának „újrarendezése”. Ez oly sikerrel járt, hogy a hatvanas évek végére Lukács életművének egy része kanonizálódott. A mából visszatekintve, hogyan értékeled a saját akkori ebbéli fáradozásaidat, és - másfelől - hol húzta meg a hatalom azt a határt, ahol élesen igyekezett őt az „iskolától”, vagyis tőletek különválasztani?

– ’65–66-nál tartunk. Egy évtizeddel a forradalom, néhány évvel a kivégzések és a ’63-as amnesztia után.

Mindenki azt hitte a tokaji írótáborban, hogy a történelem az elmúlt évben már eljátszotta a maga szerepét, amikor Fekete Gyula végképp levette a kezét, hogy úgy mondjam, táviratilag, immár csakis alanyban-állítmányban gondolkodó honfitársairól.

Emlékszem, hogy amikor az Abbázia kávéházat (hittem én, hogy kávéház volt), szóval az Abbáziát a hetvenes évek végén valami őrületes labirintussá dizájnolták föl, a dolgot a tíz évvel korábban éppen az ottani szürke szkáj fotelekben elátkozott frizsiderszocializmus paródiájaként fogtam föl.

Petri György: A század egyik legnagyobb hatású építészeti irányzata a funkcionalizmus volt. A művészek közül az építész van a legközvetlenebbül kitéve a funkcionalitás követelményeinek, hiszen minden épületet használnak valamire: laknak benne vagy dolgoznak, vagy ünnepelnek. Egyszer azt mondtad, hogy több mint ötvenféle funkciójú épületet terveztél, és képtelenség ennyiféle dologhoz érteni. Mi tehát az építész dolga, és mennyiben van vagy nincs köze a funkcióhoz?

Nagy Bálint: Azt gondolom, hogy az építészetnek a funkcióhoz nincsen köze.

„Van-e remény arra, hogy a »szabadság kis köreit« a szabadság birodalmává bővíthessük… avagy még a filozófia eddigi félszabadságát is veszélyeztetheti egy új tekintélyuralmi fordulat?”[1] Ezt a kérdést, amely egy nemrégiben lezajlott filozófiai, szakmai vita indításakor hangzott el, s amelyet a filozófia s ettől el nem választhatóan a szabad gondolkodás sorsa felett érzett jogos aggodalom fűt, talán Polányi Mihály szellemi örökségének felvállalásával válaszolhatjuk meg a legjobban.