Karátson Gábornak az elmúlt négy-öt évben festett képei – technikájukat és témáikat tekintve – nem különböznek a korábbiaktól. Csupa régi anyag és eljárás: tojástempera, fatáblára ragasztott vászon, lassan „fejlesztett” felületek, s a kép tárgya mindig valami hír a világból, a nagyvilágból egészen pontosan.

Amikor először találkoztunk, ’76 táján, csöndes voltál. Mint aki mindennek az elején, vagy épp fordítva, sok mindenen túl van. Tényleg, min voltál már túl?

Gimnazista koromban, 1970 körül, szobrász akartam lenni. Csináltam egy szobrot. Ez egy bolha volt, méteres, nagy bolha dróthálóból, fűrészlap lábakkal, és nem tudtam hova tenni. Mikor elköltöztünk, ott kellett hagyni a kertben. Nem lehetett a bolhával költözni. Ezért úgy gondoltam, hogy szobrász nem leszek.

Hol láttál te bolhát?

Volt egy könyvem, a Rovarvilág, és abban.

Van köztünk hét-nyolc év korkülönbség, ami ma már nem sok, de akkor még nagyon sok volt. Én a magam hatvanas éveit akkor kezdtem igazán élni, amikor a hatvanas évek már véget értek. A te hatvanas éveid mikor zajlottak és milyenek voltak?

Nálam a hatvanas évek a hatvanas esztendővel kezdődtek, noha tudom, hogy az dátumszerűen még az ötvenes évekhez tartozik. Ekkor estem először – merőben plátói – szerelembe, s ekkor léptem be, második osztályos gimnazistaként, a KISZ-be, amivel egy másik plátói szerelem kezdődött.

Két éve nagy elővigyázatlanságomban írtam egy forgatókönyvöt. Film készült belőle, játszották a moziban, aztán a Központi Televízió műsorán is szerepelt. Akkor hívott fel a film rendezője, mondván, hogy ezért nekem honorárium jár, de erősen vértezzem fel magam türelemmel, ha megpróbálok pénzt „kitaposni” ebből a monstrumból, megemlítette, hogy legalább öt intézmény foglalkozik a szerzők kifizetésével, de senkinek nem érdeke, hogy a pénzt meg is kapják, sőt.

A Színház című lap október–novemberi számának a Halász-színházat bemutató dokumentum-összeállításában lehet olyan remek betiltó határozatokat olvasni, mint amilyet két évtized múltán most a Fővárosi Bíróság produkált az Új Hölgyfutár vitatott címlapjának ügyében.

Elhülyéskedhetnénk, esetleg fölemelkedhetnénk valami savanyú filológiai-jelentéstani lecke magasságába a Lajos utcai kiállítóházban a múlt héten nyílt kiállítás címe – Emblematikus törekvések I. – olvastán, ám ne tegyük, bármilyen értelmetlen is a dolog, bármennyire mást is jelent a két fogalom együtt és egymásra vonatkoztatva, mint amit végeredményben a tárlat maga ábrázol.

Ez év tavaszán a budapesti Nemzeti Galéria Hatvanas évek kiállításával foglalkozó írásban rögzített megfigyelésekből született ez a szójáték a kaptárrá, azaz börtönné alakulható múzeumokról. Egy majdnem titkosnak minősíthető pécsi kiállítás újabb példát szolgáltat a jelenségre. „Modern törekvések az észt művészetben 1915–1935” – ez a cím szerepelt a meghívón és a katalóguson.

Már a francia új realizmus és az amerikai pop art sem vetette meg az édességet a művészeten (ezt elírtam: egy másik határozóragot, a -bent akartam használni, de talán pontosabb mégis az, ami véletlenül adódott); szóval, a hatvanas évek is szívesen nyúlt a cukorhoz bizonyos dadaista hagyományokat követve, a méz azonban mindig epével keveredett, a cukormáz alatt tüskék meredeztek.

A „vádlottal”, aki tagja a Román Képzőművészeti Szövetségnek, grafikáit, festményeit, karikatúráit nemzetközi díjakkal jutalmazták Amszterdamtól Tokióig, most első magyarországi kiállításának színhelyén, a balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Zeneiskola Galériájában (Óváros tér 10.) beszélgetünk, ahol december 25-ig tekinthetőek meg eladásra szánt művei.

– Egy éve annak, hogy feketelistára kerültél. De úgy tudom, nem adtad fel.

Lehet, hogy régen színház volt az egész világ, ma inkább – a mienk legalábbis – peep show.

A peep show is egyfajta világmodell.