Ha jól emlékszem, mi tíz évvel ezelőtt megalapítottuk a torokfájós költők klubját. De éppígy megalapíthattuk volna a keveset író költők klubját is, számos jeles pályatársunkkal együtt. Szerinted miért írunk mi olyan keveset?

Hát a torokfájással nem biztos, hogy összefüggésben van. Más torokfájós költők elég szép életművet hagytak hátra. Például Babits. Viszont az olyanfajta vers, amit mi írunk – bár ez többes számban elég ostobán hangzik, elvégre mindenki külön írja a műveit –, az nem megy olyan gyorsan, könnyen.

Közgazdász voltál, mielőtt humorista lettél. Jót tett ez a Hócipőnek?

Feltétlenül: a lapot kiadó László Andrást még az egyetemről ismerem. Igaz, vele pénzről még sohasem beszéltünk Hócipő-ügyekben. Harmadik éve vagyok egy lap főszerkesztője anélkül, hogy nekem akár egyszer is azt mondták volna: erre nincs pénz. Manapság persze nem is közgazdásznak kellene lennem. Szeretném fölhívni a figyelmedet, hogy két jogász fog csatázni Mécs Imrével az SZDSZ elnöki székéért, bizonyára azért, hogy Orbán Viktornak, Torgyánnak és Kónyának méltó partnerei lehessenek.

Milyennek látja az embereket mostanában? A diktatúra „csöndes” évei után hogy viselik az élet gyorsan zajló, zajgó változásait?

Nézze, én az embereket ugyanolyanoknak látom. Ötszáz éve, ezer éve, az is lehet, hogy Neandervölgy óta, nagyjából ugyanazok a nyomorúságok és ugyanazok az örömök gyötrik az embereket. Mi nagyon szeretünk magunknak azzal hízelegni, hogy különleges korszakban élünk. Ebben nem hiszek. Sem hogy különlegesen jó, sem hogy különlegesen rossz lenne ez a korszak.

– Már 1965-ben vagy ’66-ban végeztem az addigi munkáimmal a Kálvin téri erkélyünkön. Meguntam, elég volt. Elégettem őket, és amikor ezen túlvoltam, akkor úgy gondoltam, hogy nekem- valami egészen mást kellene csinálnom.

– Eltűnt az ecset és a festék…

– Egy festőbarátomnál láttam egy spaklit. Megtetszett nekem, vettem is egyet, és azóta nem használok ecsetet.

Egyáltalán a Cseresznyéskert, ez a ma már majdnem hogy régi színdarab is olyan már, mint valami sűrű és nyomasztó álom, amelyből végül még ébredés is van, nem kevésbé nyomasztó, sőt föl-fölriadnak álmodói közbe-közbe is. Riadalmas hangokra. Nem tudni, mire.

Ellenpárja, ennyiben, ez a komédia a mások nagy álomdrámának, a Szentivánéji álomnak. „Álmában társalkodik a lélek” – írta Csuang-ce, Kr. e. 500 körül, és társalkodnak az álmodok Shakespeare-nél is még, egymással és a mindenség (a természet) erőivel.

Csak a közepes árfekvésben prezentált alkoholneműk hatásának volt köszönhető, hogy a Műcsarnok bezárását, a „szüneteltetést” sírva-vigadva ünneplő-gyászoló zsúron nagyobb elkeseredés nélkül túltehettem magam.

Kellett persze a mámor az épület ideiglenes elvesztése fölött érzett szomorúság elviseléséhez is, hiszen – s ez nem vicc – majd’ két évig olyan kiállítóhely nélkül marad a város, amilyent magára valamit is adó kultúra sehol a világon nem nélkülözhet egyetlen percig sem.

A hét végén azonban elsősorban azért volt szükség a stimulálásra, hogy valamiképpen leg

Richard Longnak, az angol kőhalomrakó mesternek, amúgy a land art egyik legjelentősebb művészének fehér dolomitból rakott munkája mellett ácsorogva inkább a falakat bámultam Rochechouart XV. századi kastélyának dísztermében, ahelyett hogy valóban odafigyeltem volna a francia művészettörténész-külügyi tisztviselő önérzetet nem nélkülöző előadására.

– Nehogy azt hidd, hogy ilyen nagyok a rajzaim – mondta Háy Ági a Vígszínház főbejárata előtt, ahol randevút adtunk egymásnak.

A hóna alatt egy jókora rajzmappa sötétlett, zöld-fekete márványmintás, aminek csak a közepe dagadt ki úgy, ahogy a jóllakott óriáskígyó szokott.

– Tudom – válaszoltam, s elindultunk a villamosmegálló felé.

Ági éppen a kiállítását akarta a falra akasztani, amikor felhívtam, és megállapodtunk, hogy segítek neki, kezdve egészen onnan, hogy elindulunk az Ajtósi Dürer sor felé.

Lőrinczy Attila: A Stúdió K Woyczeck-beli Marie-jaként neked legendád volt. Kelet-Közép-Európában a művésznek kell hogy mítosza legyen. A Felütéssel rendezőként már csak kisebb mítoszt tudtál teremteni magadnak, és nagyszínpadi rendezőként egyáltalán semmilyet. Ez nagy baj: így mindig a régit fogják rajtad számon kérni. Mert hogy van az, hogy az a nő mindig mást csinál, már azt hittük, tudjuk, kicsoda, hol van, hová helyezhető, erre odébbmegy…

Gaál Erzsébet: Hízelgő, amit a mítoszomról mondasz. De én sokkal szimplábban látom ezt.

Kovaljov őrnagynak nem az orra tűnt el, hanem… egy tagja. A hímtagja. Ennek minden következményével együtt.

Friss színházi premier, a vilniusi Ifjúsági Színház vendégjátéka Moszkvában: Gogol „Az orr” című műve döbbenetes előadásban. Rendező: Eimontas Nekrosius, akit az olasz színikritikusok és rendezők tekintélyes fóruma nemrég az év legjobb rendezőjének kiáltott ki.