A nemrég kimúlt évtizedek pártállami „mindenhatója” a művészet magasztos szféráját sem kímélte. Saját képére teremtette azt is. A művészi alkotás szabadsága, a korlátozásoktól mentes piaci mozgás, a demokratikus szervezeti és intézményi rendeződés kispolgári csökevényei helyett mindent tudó párthatározatok és ellentmondást nem tűrő kormányrendeletek által irányított, masszív kliensrendszerre támaszkodó kíméletlen kézi vezérlés útján formálódott a honi művészeti élet a szocializmus emberarcú képére.

„Magamról annyit: valóban megnősültem, feleségemnek első férje elesett, van egy négyéves kislánya. Feleségem huszonnégy éves, én huszonöt. Az idén végeztem az egyetemet (persze, bölcsészetet), nyelvészetből és olasz irodalomból doktoráltam. Most is tartom a kapcsolatot a tudománnyal, az egyetemi Nyelvtudományi Intézetben dolgozom. Azonkívül írok ide-oda, lapokba, rádióba. Gabi bátyám nincs valami jól, szakemberek szerint úgyszólván semmi remény felgyógyulására.

Kedves Anna, vágjunk a közepébe, hogy egy jó mérges kezdet legyen. Amikor megláttad a SZÍNHÁZ Halász-számát, mi volt az, ami fölbosszantott?

Az, hogy a színház úgy volt beállítva, mintha három, jobban mondva egy és utána pedig három férfi csinálta volna néhány gyerek és háziasszony segítségével. De mi sem áll távolabb az igazságtól.

Amennyiben?

Úgy vettem észre, hogy eddig senki – sem itt, sem Nyugaton, sem Amerikában –, nem tudta felfogni azt az alkotói módszert, amit mi használtunk.

A huszonharmadik Magyar Filmszemle Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjével zárult. Maradjunk azonban most még a nyitónapi díszelőadásnál: annál is inkább, mert múlt heti cikkemben tévesen tulajdonítottam a szemlepremiert Salamon András Zsötemjének (amiért az olvasók és az érintett alkotók elnézését kérem).

Pici, finom kiállítások sorjáznak most egymás mellé; talán azért, mórt nincs hely a nagyoknak – a valószínűleg most még látható egyetlen méretesnek, a nemzeti galériabeli Stúdió-tárlatnak egyrészt lassan vége, másrészt, mert jobbára művészeten kívüli szempontok szerint válogatódott anyaga a művészet szempontjából így elemezhetetlen, kívül esik a befogható (márminthogy az én kapacitásommal átlátható) tartományokon –, és persze pénz sincs, pénz nélkül pedig nem lehet grandiozitásra törekvő kiállítóművészetet csinálni.

Apró zugolyokban zajlik tehát a pesti télutó vizuális zsúrja, ré

Én például úgy gondolom, az idegen szép.

Az idegenhez képest mi például meglehetősen szürkék, unalmasak és érdektelenek lehetünk. Azt nem mondom, mert persze nem mondhatom anélkül, hogy hazugságba ne bonyolódnék, tehát nem mondhatom, hogy csúnyák lennénk, ám az idegen szép. Talán nem szebb nálunk, talán épp olyan szürke, unalmas és érdektelen, de legalább olyan szép. Vagy nem. Talán legalább olyan csúnya.

Az idegen szép.

Több mint egy éve péntek esténként a magyar néző is részese lehet – a boldogult emlékezetű „szocreál” példázatok helyett – minden idők legsikeresebb „kapreáljának”. A „Dallas” sorozat nálunk is közeledik a hatvanadik részhez. S ez a földgolyóbis minden periferikus pontján az egyik legbiztosabb tünete annak, hogy eltökélten „fölzárkózunk a fejlett Nyugathoz”, meghonosítjuk a „gazdasági versengést”, a „piacorientált szemléletet”, a „racionalizált életvezetés” szellemét.

Tehetséges bemutatkozás a Zsötem. Salamon András nevét eddig alig ismerhettük, most pedig elnyerte a legjobb első film kritikusi díját, és a Zsötem vetítésével nyílik meg a Magyar Játékfilmszemle. A filmet bemutatása hetében zsúfolt nézőtéren láttam, holott nézőterek ma már csak amerikai akciófilmeken vagy az Örökmozgó Wenders- és Kurosawa-premierjein telnek meg.

Vetítése alatt ellentmondásos érzések kerülgettek.

Kétségtelen, hogy az Irodalmi Újság egyike volt azoknak a soha el nem alvó fényeknek, amelyek ébren tartották a nemzeti lelkiismeretet. Hogy kikhez jutott el, kik olvasták, azt nagyon nehéz lenne ma megmondani, s nyilván a szerkesztőséghez beérkezett levelek sem tájékoztatnak pontosan azokról, akiknek körében ez a mindvégig magas színvonalú lap kifejtette a hatását.

1955–56-ban, 14-15 évesen, természetes volt, hogy vasárnap esténként az EMKE-nél vártam a Népsport hétfői számát a Kinizsi és a Vörös Lobogó legfrissebb eredményeivel.

Ezt ismered-e?

Hogyne ismerném, ezek a Martinovics-összeesküvés levágott fejei, amiket Te készítettél textilből a Jeles András filmjébe. Na, Szilvia, kezdjünk el beszélgetni. Az előbb megmutattál egy fényképet, amely az én lányomnak a gyerekkorából való,ahol három kis cigány gyerekkel látható együtt. Ez mindig nagyon jellemző volt a te dolgaidra, hogy szigorúan nem válogattál.