De kik is ők valójában? Szovjetek? Oroszok? Emigránsok? „Mindez viszonylagos és bizonytalan, drága Nyikanor Ivanovics” – mondaná közös „íróbálványuk” hőse. A kötetben szereplő műveiket a hetvenes évek közepén ugyan még mindannyian „odahaza” írták, csak épp az volt velük a legfőbb baj, hogy nagyon nem akartak szovjet írók lenni. Akszjonov a hetvenes évek közepétől már csak „tamizdat”-ban, „odaát”, azaz Nyugaton megjelenő kiadványokban publikál, Glagyilint a pangás éveinek szovjet kritikája „az élet megrágalmazásával” vádolja.

…Mennyi tehetség kell Oroszországnak ahhoz, hogy irodalmának egész történetét hullákkal kövezze ki! Hogy az ország egész története, Rettegett Ivántól kezdve, ne az értékek felhalmozásának és megőrzésének az útját kövesse, hanem a szétszórásét, amikor egész családokat, rendeket, népcsoportokat (így pl. a „raszkolnyikokat”), gyakran a legtehetségesebb, legfeddhetetlenebb, legérdekesebb, a nemzet hírnevének gyarapítására hivatott embereket irtottak, és mint söpredéket, az ajtó elé hajítottak.

Kivételt teszek: ezúttal nem egy kevéssé ismert, ám szélesebb körű megismertetésre méltó folyóirathoz fűzök széljegyzetet. A Holmi, amely három év óta nehezen elvitathatóan a legszínvonalasabb (s egyben a legjobban „menedzselt”) magyar szépirodalmi folyóirat, általában efféle ajánló bemutatásra már nem szorul rá.

Nagy ország az enyém, a szó mindkét értelmében. Valószerűtlen ország, ahol gyilkolnak, füleket vágnak le és szemeket szúrnak ki, de a szomszédban, mondjuk egy másik szobában, ahová áthallatszik az áldozat jajveszékelése, némi melankóliával igazítanak a vonón, áll alá szorítják a hegedűt, és muzsikálni kezdenek. Ihletetten, félig hunyt szemmel.

Bécsben már két modern művészeti múzeum is van a város két pontján. Barokk főúri palotában az egyik, a másik, a korábbi, a kisebb, a Déli pályaudvar közelében a Schweizergarten gondozott fái és virágágyai között. Ebben a funkcionális-konstruktivista épületben már az 1960-as évek közepén látható volt magyar festmény: Rippl-Rónai József szecessziós enteriőrje, 1977-ben pedig – amikor arra jártam – az európai konstruktivizmust bemutató paravánok egyikén Kassák Lajos 1922-es képarchitektúra-kollázsa.

Ezen a kora nyáron (1992. május 7. és június 21.

1. A bevonulás

Három virágokkal, nemzetiszínű pántlikákkal gazdagon díszített autó közeledik a fellobogózott, nemzetiszínű szalaggal lezárt hídhoz. Vérpezsdítő induló cigánykerekezik elő a hangszórókból – pl. a Radetzky Marsch. Az autók elérik a híd lábát, a benn ülők kiszállnak, és későbbi szerepüknek megfelelően elhelyezkednek a tér különböző pontjain: feláll a KÓRUS és a KARMESTER, a SZÓNOK a mikrofon elé lép. (A híd alatt lakó hajléktalanok eközben teljes érdektelenséggel viseltetnek mindezek iránt. Hárman vannak: APA, ANYA és a GYEREK.

Hans Magnus Enzensberger a háború befejeztekor tizenöt éves volt, s mint nagyon sok fiatal németben, benne is erős szégyenérzet élt a nácizmus miatt – valószínűleg ez magyarázza egyértelmű és sokáig megőrzött baloldaliságát, amellyel írói pályáján megindult. 1969-ben elment Kubába, hogy megismerjen egy kommunista forradalmat. Ez sikerült is neki. Nagy élmény volt Kuba, egész későbbi fejlődését meghatározó. Egy igen fontos kötetet is írt róla, A Titanic elsüllyedését. Még legújabb verseskönyvében, a Zukunftmusikban (A jövő zenéje) is visszatér Kubára, a Régi forradalom c.

Nemrég a téli nagy árleszállításnál két Örkény-könyv is a pultokra került. Elegyes írásokat tartalmaztak. Volt Tatárfutás, melyen öt évig dolgozott, remekművet sejtett benne, aztán kedvetlenül tette félre (joggal), s akadt benne regénytöredék, mely viszont rendkívül érdekes: nagy kár, hogy nem fejezte be (Önéletrajzom töredékekben – befejezetlen regények, 1983). Örkény persze nem a regény, hanem a rövid próza nagy megújítója és mestere volt. Meg más rövid műfajoknak is mestere.

Így mutatja be magát a Vallásvédő Tenger, tibetiül Tendzin Gyaco őszentsége, a XIV. dalai láma a Száműzetésben – szabadon című önéletrajzában, amelyet alig másfél év alatt húsz nyelven adtak ki, huszadikként magyarul.

1992. június 11-én délelőtt 11 óra előtt néhány perccel benyitott az Ernst Múzeum ajtaján G. Proersch (1943 – Dolomitok/Dél-Tirol) és G. Passmore (1942 – Devonshire/Anglia). A két férfi fölment az emeleti kiállítótérbe, üdvözölt néhány ismerőst és ismeretlent, majd másokkal együtt és megint másokkal szemben helyet foglalt egy hosszú asztalnál. Abban a pillanatban, amelyben nadrágjuk ülepe megérintette a széket, Proersch és Passmore urak anyaga megváltozott: spiritualizálódtak, művészetté – egészen pontosan szobrokká – lettek.