kell kezdeni ezt a recenziót, kedves Olvasó, csevegősen, ráérős, bizalmas tónusban, hogy hű lehessek tárgyamhoz, Szép Ernő összegyűjtött tárcáinak, publicisztikai írásainak, szösszeneteinek kiadásához – háromszoros éljen Márványi Juditnak és Benedek Mihálynak, nekik köszönhetjük a válogatást. Tudtuk persze, te is tudtad, kedves Olvasó, hogy Szép Ernő tárcát is írt. Új kiadásban is megjelentek prózában írott költeményei, novellái. Mégsem tudtunk semmit. Most sem sokkal többet. Mert jó pár nagyszerű írás van ebben a könyvben – de hát mitől olyan (na jó, kimondom:) zseniálisak ezek?

Az anekdotával Karl Kraus ajándékozott meg bennünket. A nagy osztrák szitokmester, aki – Freudhoz hasonlóan – hitt a sajtóhiba ördögében, a következő színházi hirdetést látta egy szentgalleni újságban: „König Lehár – szomorújáték 5 felvonásban W. Shakespeare-től.” Kraus szerint: e sajtóhiba a kor mércéje. Nem nevetséges, inkább kétségbeejtő. Önmagában egy shakespeare-i szomorújáték.

„Szegény” – ez Szép Ernő művészetének egyik alapszava. Szegény, mert pénztelen, üres zsebű nimolista, hullaképű hitelezők üldözöttje, örök vesztese lóversenyeknek és kártyacsatáknak, rendelése: kávé és egy kifli, csak nagy ritkán chartreuse vagy pláne armagnac, ha mégis, felíratja a főpincérrel a többihez. Szegény, de álmai szecessziósan gazdagok: veszett nőstények, fess dámák, grófnék és baronesse-ek egy posillipói reneszánsz palotácska budoárjában, ám ébren inkább fürge kis kokottok, „hülyönc” masamódok, graciőz grizettek ágyaiban volt otthonos.

Gyakorlati kérdésekben a filozófusok sokszor csődöt mondanak. Ha Platón részt vett volna egy filozófiai tanszék tanszéki értekezletén, biztosan nem akarta volna, hogy a filozófusok uralkodók legyenek. Nem a filozófiával van baj, hanem a filozófusokkal. Gyakorlati kérdésekben érvelésük könnyen átmegy üresjáratba. A filozófiatörténet főszereplői ilyenkor még rosszabbul szoktak érvelni, mint a mellékszereplők vagy a statiszták. Egy Cesare Beccaria olyan érvekkel ellenezte a halálbüntetést, amelyek ma is elfogadhatók, míg Kant képtelenségeket hozott föl a halálbüntetés mellett.

Műhelytitok: e dolgozat helyén a tervek szerint leleplező írás állott volna a pártállam ordas cenzúrájáról, Moldova Györgynek ajánlva. Azt találta ugyanis mondani, hogy cenzúra pedig nem létezett, Kardos minden jót kiadott, mutassanak neki csak egy fiókban dugdosott remekművet. Bírnánk mutatni, azóta több is megjelent már, bennszülöttektől és emigránsoktól, magyarul vagy magyarra fordítva. Ez egy dolog, ahogy mifelénk mondják. Gyalázat, viszont tiszta sor. Ezek a művek elkészültek, megvoltak valahol (koronként éppen Kardos direktor mélységes-mély fiókjában lappangtak).

Elképesztően, sőt jegesen morbid helyzet születésnapon sírkövet avatni, bár tagadhatatlan, hogy a dialektika némiképpen ironikus grimaszától az aktus legalább magyarázhatóvá válik.

Hatvanadik születésnapjára – három évvel halála után – monumentumot kapott Csiky Tibor szobrász, aki, ha tehetné, valószínűleg nem lelkesedne teli szívvel a racionalizmus ilyesfajta tobzódásáért, ám megértené és elviselné, mint ahogy sok mindent megértett és elviselt a megélt 57 év alatt.

Eredetileg írni akartam a Bolond Pierrot moziba megy című könyvedről, aztán rájöttem, hogy akkor úgy kéne tennem, mintha e tárgyban én okosabb volnék nálad, az pedig nem megy. Akkor arra gondoltam, hogy rólad írok, csakhogy rólad inkább novellát kéne írni, és talán Krúdynak, olyan fura figura vagy.

Mándy-novellahősnek mondtak már, és ő egy novellájában meg is írt. Nagyon jóba voltunk, de egyszer sajnos elvesztettem egy kéziratát, Jacques Tatiról írt, nyilván zseniálisan. Mándyról közismert, hogy mindig fecnikre ír kézzel, és én ezt elvesztettem.

Sokan nem tudják, hogy a színházzal való kapcsolatod nem most, ezzel a fordítással, hanem húsz évvel ezelőtt Kaposvárott kezdődött. Zsámbéki Gábor akkor szerződést kötött veled egy Martinovics Ignácról írandó darabra.

Igen, leköltöztem Kaposvárra, hogy ott írjak.

Kundera olyan gondolkodó, amilyent talán a francia felvilágosodás nagybetűs Észben hívő utópistái képzeltek előre, a huszadik századba talán, vagy Platón képzelt magának ezredévekkel későbbre. Szókratész nem: az ő tanítványokkal körbevett sétái bizonyára érzelmesebbek voltak. Kundera nevet az érzelmeken. Az ő regényhőseinek inkább gondolataik vannak, meg biológiai vágyaik.

„Az, hogy elbeszélő művészete ennyire elvont, vajon nem jár-e azzal a kockázattal, hogy hősei nem lesznek eléggé elevenek?” – kérdi tőle egy tisztán látó amerikai kritikus.

Kolumbusz tojása – éppúgy, mint a gordiuszi csomó – a szellemes és radikális döntések jelképe, még akkor is, ha eredetileg mindkettő saját léte és értelme feláldozásával, vagyis önmaga megszűnésével-megszüntetődésével demonstrálta a legendás elhatározások érvényét.

A tojás vagy a csomó jelképezte gyors mozdulatú gondolat tehát csak következményeiben él tovább, a szimbólum tárgyi burka – a tojás esetében a szó szoros értelmében –, de még elemei is valóságos funkciójukat elvesztve elértéktelenednek.

Amikor Sárosdy Judit művészettörténész kitalálta, hogy Kolumbusz tojása cí